Bármelyik magyarázatot fogadjuk el, feltűnő, sőt mondhatni igencsak furcsa, hogy a családot jelölő szó a rabszolgákra utal. Diósdi György ebből egyenesen arra következtet, hogy a római familia eredetileg az egyazon úr hatalma alatt álló rabszolgák összességét jelentette. Ez a gondolat olyannyira nem nevezhető abszurdnak, hogy magyar párhuzamra is utalhatunk. Család szavunk etimológiája ugyanis az – ószláv eredetű – cseléd szóhoz vezet el, és ennek megfelelően a család eredetileg a háznépet, vagy még inkább a cselédséget jelentette. Ennek halvány, de máig élő nyoma nyelvünkben, hogy néha a gyermekeket nevezik „családnak”.
Ez a párhuzam talán meglepő, de nem véletlen.

Az ősi római – és úgy látszik, valamelyest a régi magyar – felfogás ugyanis a familia lényegét nem abban a közösségben látta, amelyet a bevezetőben vázoltam, hanem az egyazon családfő – Rómában a pater familias – hatalma alatt álló személyek összességét tekintette családnak. E felfogás abba az általános hatalmi szemléletbe illeszkedik, amely a rómaiak gondolkodásmódját teljesen átitatta: a társadalmi viszonyokat általában és elsősorban hatalmi viszonyként szemlélték. E szemléletmódból következik, hogy a családi viszonyokban is alapvetően hatalmi viszonyt láttak. Ennélfogva a házasság az ősi római felfogás szerint nem annyira a férfi és a nő életközösségét, mint inkább a férj hatalmát (manus) jelentette a feleség fölött. Ugyanígy a rokonságot – legalábbis jogi szempontból – nem a vérségi kötelék, hanem sajátos módon az apai hatalom (patria potestas) közvetítette (ez a különös rokoni kötelék az agnatio).

Az eredetileg szinte korlátlan férji és apai hatalom alatt élő feleség és gyermekek (ideértve a felnőtt gyermekeket is!) helyzete az ősi időkben bizonyos értelemben nem is sokban különbözött a rabszolgákétól. A családfő ugyanis gyermekeit – és eredetileg talán hatalma alatt álló feleségét is, aki a családban jogi szempontból egy leánygyermek helyét foglalta el – eladhatta vagy megölhette, akárcsak rabszolgáit.
Más oldalról úgy is fogalmazhatunk, hogy a rabszolgák helyzete a patriarchális korszakban majdnem olyan kedvező volt, mint a családtagoké: őket is mintegy családtagnak tekintették, ezért például évenként legalább egyszer, a Saturnus-ünnepen urukkal együtt étkezhettek a családi asztalnál. Mindez érthetővé teszi, hogy a familia a családfő hatalmának alávetettek összességét jelentette, és érthetővé válik ily módon az etimológia is.

Az eredetileg szinte korlátlan családfői hatalom rabigájától sok évszázadot igénylő fejlődés eredményeként a feleség teljesen, a gyermekek pedig bizonyos mértékig megszabadultak. A Severusok korában élt római jogtudós, Marcianus már leszögezte, hogy az apai hatalomnak nem az atrocitasban (erőszakoskodás), hanem a pietasban (kegyesség) kell megnyilvánulnia. A rabszolgák helyzete viszont ezzel párhuzamosan jelentősen romlott, így státusuk hatványozott mértékben eltávolodott a szabad családtagokétól.
Sok tudós úgy véli, hogy a családfői hatalom kezdetben nem is tagolódott férji, apai és rabszolgatartói hatalomra, hanem differenciálatlan egységet képezett, amelynek metaforikus jelképe a kéz (manus) volt. E hatalom megszerzésének ősi formája a kézzel való ünnepélyes, tanúk előtti megragadás (mancipatio), megszüntetésének módja pedig a kéz szorításából való szintén rituális elengedés, szabadon bocsátás (manumissio, emancipatio).

A római család mint a pater familias kezdetben korlátlan hatalmának alávetett közösség (ún. házközösség) az állammal szemben igen nagyfokú autonómiát élvezett. A közjog, a ius publicum hatálya, a magistratusok hatalma a magántelkek határán, a magánházak küszöbén bizonyos értelemben (elvileg és általában) véget ért, azon túl már a magánjog, a ius privatum szabályai érvényesültek, amelyek a családfőnek abszolút hatalmat biztosítottak.

A római család ugyanakkor nemcsak hatalmi köteléken alapuló közösség volt, hanem egyfajta termelőüzem, „hacienda” is, amelynek keretében a családtagok és a rabszolgák a családfő irányítása alatt (sokszor vele együtt) szántottak, vetettek, termeltek, kereskedtek stb.
A családfő gyakran adott rabszolgáinak és (felnőtt) gyermekeinek – általa bármikor visszavonható – különvagyont (peculium), amellyel az utóbbiak szabadon gazdálkodhattak, például nyitottak egy boltot vagy más vállalkozásba fogtak. A családi vállalkozásoknak gyakran szövevényes hálózata alakult ki, és a vagyoni felelősséget olyan ügyesen tudták korlátozni, hogy az már kísértetiesen emlékeztet a mai viszonyokra.

Fustel de Coulanges neves 19. századi francia történész szerint azonban a római család mindenekelőtt vallási, kultikus közösség, amelynek megvannak a maga házi istenei (Lares, Penates, Manes), szertartásai, és amelynek papja a családfő. A házi istenek tiszteletének elsőrangú fontosságát még a Kr. u. 2. században élt nagy jogtudós, Gaius is hangsúlyozta.
Az olvasónak a fentiek alapján az a benyomása támadhat, hogy a római familiának alig van köze a család mai fogalmához, ám a hétköznapi valóság szintjén azért a római család nem állt annyira távol a maitól. A családtagok közötti kapcsolatok nyilvánvalóan nem korlátozódhattak a hatalmi, a gazdasági és a kultikus szférára.

A római család éppúgy, mint a mai, érzelmi közösség is volt (ennek szép példáit olvashatjuk pl. Plinius számos levelében), és a római házasságnak is kifejezetten célja a gyermekáldás, illetve a gyermekek felnevelése. Nem rökönyödünk meg azon sem, hogy Rómában a család eltartása, a hivatalos és a fontosabb gazdasági ügyek intézése, a házi pénztárkönyv (codex accepti et expensi – a jobb helyeken ugyanis ilyen is volt!) vezetése a családfő, a pater familias feladata volt, míg a háztartás közvetlen vezetése, valamint a kisgyermekek nevelése az anyáé (mater familias), akinek azonban a házimunkák elvégzésében kedvező esetben egy sereg, de általában is legalább egy-két rabszolga segédkezett. (Akinek egyetlen rabszolgája sem volt, csak gyermeke, azt proletariusnak nevezték.)

Plinius a gyermekek anyagi javakkal való mértéktelen elhalmozásán szörnyülködik egyik levelében, de egy apagyilkosság kapcsán foglalkozott az „aranyifjak” problémájával a római senatus is. Sok gondot okozott a házastársi hűség megszegése is, nem volt ismeretlen a művi abortusz, sőt még a fogamzásgátlásnak is kialakultak bizonyos technikái.
A római családok hétköznapjait tehát sok, számunkra ismerős öröm és gond töltötte ki, de a római családok életére rányomták bélyegüket az említett különleges sajátosságok, mindenekelőtt a pater familias abszolút hatalma, ami a római családnak tagadhatatlanul bizonyos katonai jelleget kölcsönzött. Mindennek mélyebb alapját az ősi paraszti mentalitásban gyökerező konzervatív római szellemiségben találhatjuk meg, amelynek klasszikus képviselője az idősebb Cato volt.



Földi András