A pater familiast gyermekei felett patria potestas, rabszolgái felett dominica potestas illette. A patria potestas, akárcsak a feleség feletti hatalom, a manus, ugyanazon teljes körű családfői hatalom folyománya. Ezen hatalom totális: egyrészt mert mind a szabad családtagok, mind a rabszolgák, mind pedig az élettelen dolgok ennek vannak alávetve; másrészt mert benne foglaltatik a dolog elpusztításának és a fentebb említett személyek megölésének joga is.
Tehát a családfőt a személyek és a dolgok felett megillető hatalma (potestas, manus, mancipium, dominium) mind ugyanazon ősi hatalomból fejlődtek ki, egyik hatalmi formáció sem szolgált a másiknak példaként, amiből egyértelműen következik Mommsen azon nézetének cáfolata, amely szerint az atyának gyermekén tulajdona állott volna fenn. Ulpianus szerint a pater familias az, akit házában az uralom megillet. (A domus szakrális fogalom is, amelynek saját házi istenei (dii penates) voltak.
Köztudott, hogy római jog szerint egyes személyek önjogúak, ilyen a pater familias, mások hatalom alatt állnak, ilyen a feleség (uxor in manu), a manicipiumban lévő személy és a patria potestas alatt álló családgyermek.
A patria potestasnak több leírását is találjuk a római jog forrásaiban, így például Gaiusnál és a iustianusi Intstitutiókban.Gaius szinte meglepve közli, hogy ilyen kiterjedt atyai hatalom szinte sehol máshol nem létezik, talán csak a galatáknál. (Ebben feltehetőleg téved, hiszen hasonlóan széles körű potestasról az antikvitásban a galliai keltáknál értesülünk, amint erről Caesar is tudósít.)
Noha a forrásokban a patria potestasnak több bemutatását fellelhetjük, annak egységes definiálására nem került sor. Feltehetően feleslegesnek vélték ennek kimerítő meghatározását, hiszen a patria potestas egyértelműen a római szellem terméke volt, és létét nem az állami törvényhozásnak köszönhette, mivel jóval az állam előtti időre nyúlt vissza.
Pater familias csak sui iuris teljes jogú polgár lehetett, patria potestas alá tartoztak azok, akik felett a pater familias jogait nem a dominica potestasból vagy a manusból kifolyólag gyakorolta: a törvényes házasságban nemzett gyermek az örökbefogadott gyermek a törvényesített gyermek, vérszerinti és örökbefogadott gyermek felesége (manusos házasság esetén), ha atyjuk patria potestas alatt állott, az unokák, dédunokák stb. és ezek feleségei (manusos házasság esetén).
Watson meghatározásában a patria potestas azon hatalmat jelentette, amely a rómaiaknál a férfi családfőt a neki alárendelt, szabad családtagok felett megillette (eltekintve a feleségtől, aki manus alatt állott).
A pater familiast személyileg a következő pozitív jogosultságok illették meg: ius vitae ac necis, ius exponendi, ius vendendi, ius noxae dedendi. A következőkben a ius vitae ac necis alakulását vesszük behatóbb elemzés alá. A ius vitae ac necis a családgyermek élete és halála felőli rendelkezési jogot jelöli, ami eredetileg szakrális és büntetőjogi hatalom volt.
Ennek szakrális jellege a torzszülött gyermek megölésekor lépett előtérbe, mivel ezen jog az atya újszülöttje feletti hatalmának alkotóeleme, büntetőjogi aspektusa a felnőtt gyermekkel szembeni alkalmazáskor válik nyilvánvalóvá. Írásunkban a ius vitae ac necis alakulását kívánjuk bemutatni, s ennek gyakorlásának korlátaira illetve eljárási szabályaira – iusta causa, iudicium domesticum, consilium necessariorum, lex Iulia de adulteriis coercendis – kitérni. A pater familias potestasának lényeges elemét képező ius vitae ac necisre az antik forrásokban számos említést találunk.
A Dionysius Halicarnassensis által Romulus neve alatt ránk hagyományozott királyi törvények egyike az atyának felnőtt gyermekével szemben fennálló büntetőhatalmát szabályozza. Eszerint az atyát fia felett, annak egész életében teljes körű hatalom illette meg, személyi szabadságát korlátozhatta, megverhette, megbilincselve falusi munkára száműzhette, s akár meg is ölhette, tehát a forrás a kiszabható büntetések kánonját sorolva mintegy ultima ratióként említi a ius vitae ac necis gyakorlásának lehetőségét.
Noha ezen büntetéseknek sem az alkalmazási köréről, sem a kiszabásukhoz szükséges eljárásról nem mond semmit a törvény, valószínűsíthetjük, hogy a családgyermek nem volt az atya kénye-kedvének kiszolgáltatva, ha figyelembe vesszük azon szigorú ellenőrzést, amelyet a család belső élete felett kezdetben a gens gyakorolt, s amelyet a későbbiekben a censor vett át.
Dionysius Halicarnassensistól megtudjuk, hogy a censorok ellenőrizték, hogy a pater familias hogyan neveli gyermekeit, s ha a nevelést túl szigorúnak vagy pedig túl enyhének ítélték, erélyesen közbeléptek; hasonlóan jártak el rabszolgák fegyelmezésének terén is. Feltehetően a censorok őrködtek a házközösség vallási kultuszának helyes ellátása felett is.
Plutarkhos érezhető iróniával jegyzi meg, hogy a censorok sem a házasságokat, sem a gyermeknevelést, sem a lakomákat nem hagyták ellenőrzés nélkül, hanem felügyeletet gyakoroltak mindenki életvitele és politikai gondolkodása felett.
A patria potestas tartalmát képező ius vitae ac necis gyakorlásának korlátaira első bizonyítékul a tizenkéttáblás törvény egy a Codex Veronensis Gaius szövegéből és a Fragmentum Augustodunienséből több-kevesebb bizonyossággal rekonstruálható előírása szolgál: ”Ergo tum praetor corpus te dedere dom parentem putes iure uti mino vel parenti etiam occidere eum et mortuum dedere in no patria potestas potest. cum patris potestas talis est ut habeat vitae et necis po
A Fragmentum Augustoduniense a pater familias azon hatalmát tárgyalja, amely feljogosítja arra, hogy azt a rabszolgát vagy családgyermeket, aki egy harmadik személynek deliktualisan kárt okozott, ő maga megölje és a holttestnek, illetve ennek részeinek átadásával tegyen eleget a noxae deditio kötelezettségének. Közvetlenül ezután világosan kimondja, hogy a patria potestas tartalmazza a ius vitae ac necist, s hogy a tizenkéttáblás törvény előírása szerint a pater familias nem ölhette meg fiát sine iusta causa.
A Krüger-féle olvasat nem teljességgel biztos, ám ezen változtatások ellenére is kétség nélkül olvasható az
Az idézet hitele kétséges volna, ha fel kellene, illetve lehetne tételezni, hogy ez csupán a Fragmentum Augustoduniensét Gaius szövegeiből összeállító jogász önálló betoldása volna. Azonban a Codex Veronensis jelen esetben igen töredékes szövege tartalmazza a ”tabula” töredéket, amely aligha jelenthetett mást, mint a leges XII tabularumot, ami igen valószínűvé teszi, hogy a tizenkéttáblás törvényből származó ezen rendelkezést az eredeti, gaiusi szöveg is tartalmazta.
Kunkel szerint a iusta causa azt jelentette, hogy a fiúra olyan bűn elkövetését kellett rábizonyítani, amely a halálbüntetés alkalmazását jogossá tette. A bizonyításnak feltehetően meghatározott rendje volt, amely során az ügy pontos ismertetése és kivizsgálása után a bűncselekmény elkövetésével vádolt családgyermek lehetőséget kapott a védekezésre. Erre utalnak a későbbiekben tárgyalásra kerülő esetekben található cognita domi causa inspecta diligentissime causa, audita causa és quae adulescens pro se dixerat kifejezések is.
A deferre iu debet propter calumniam töredéket első kiadója, Chatelain hocnak olvasta, amit tőle Krüger is átvett. Elsőként Ferrini és Scialoja olvasták és egészítették ki iu
Ugyanis ha a deferre iudici fordítása beim Richter Anklage erheben, vagy dem Richter anzeigen, úgy a iudex alatt a jogszolgáltató szervet (öffentliche Justiz) értvén két lehetőség kínálkozik. Vagy a pater familiasnak kell fia ellen a törvény előtt vádat emelnie, hogy elkerülje a calumniát; ám ezen értelmezés alapjaiban kérdőjelezné meg a patria potestas kardinális pontját képező ius vitae ac necis létét, illetve gyakorolhatóságát.
Vagy pedig a pater familiasnak be kellett jelentenie a iudexnél az általa, az őt megillető ius vitae ac necisnél fogva végrehajtott megölést, ezen esetben pedig puszta bejelentési kötelezettség nehezen egyeztethető össze a filius familias sine iusta causa megölési tilalmával. Amennyiben a iu olvasatot helyesnek is fogadjuk el, a iu
Az oldal szélét ugyanis újrafelhasználás céljából egyenlő szélességben vágták le, így minden sorból legalább hét-nyolc betű hiányzik, és nem négy, tehát a iu
Mivel a szöveg olvasata súlyos problémákat vet fel, nem tekintendő ugyan a consilium necessariorum feltétlen szükségességére nézvést minden kétséget kizáró bizonyítéknak, ám az előbbiekből félreérthetetlenül kitűnik, hogy a ius vitae ac necis gyakorlásához a filius bűnének bizonyítottnak kellett lennie (iusta causa), ha az atya el akarta kerülni a gyilkosság vádját.
Más források ugyanakkor meggyőző bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a ius vitae ac necis gyakorlásához iudicium domesticum megtartására és a consilium necessariorum összehívására volt szükség: ”Maiores nostri dominum patrem familias appellaverunt, honores in domo gerere, ius dicere, permiserunt et domum pusillam rem publicam esse iudicaverunt.”
Seneca Luciliushoz írott levelében megemlíti, hogy az ősök a dominusnak, azaz a pater familiasnak lehetővé tették, hogy a házközösségben tisztségeket lásson el és iurisdictiót gyakoroljon, tehát az otthont illetve a házközösséget az állam kicsinyített másának képzelték.
A dominus a büntetőhatalmat gyakorolván Tacitus szerint az exemplum maiorumnak és priscum institutumnak; Suetonius szerint a mos maiorumnak; Cicero szerint pedig a consuetudónak] megfelelően jár el. A iudicium bizonyos formaságok között általában a pater familias otthonának atriumában zajlott le.
Azon kérdésben, hogy a iudicium domesticum valóságos bíráskodás volt-e, a szakirodalom erősen megosztott. Mommsenre vezethető vissza azon nézet, mely nem ismeri el a iudicium domesticumot valóságos bíráskodásnak.
Mommsen a iudicium domesticum fogalmat oxymoronként elutasítja, és csupán Hauszuchtról beszél, ami coercitiónak vagy disciplinának is nevezhető, tehát a iudicium domesticum, vagyis szerinte a Hauszucht nem egyéb, mint Gewissensgericht.
Mommsent követvén Volterra azt állítja, hogy a iudicium domesticum ítélete nem mentesítette a hatalom alattit az állami bírósági eljárás és az általa kiszabott büntetés alól, valamint hogy a bűncselekmény elbírálására felállított állami bíróság léte már önmagában is kizárja a iudicium domesticumnak mint jogintézménynek a létét.
Hasonló gondolattól vezetve Mommsen is hiányolja a iudicium domesticum által elbírálandó bűncselekmények körének pontos meghatározását. Kunkel véleménye szerint ezen gondolkodásmód nem volt jellemző a rómaiakra, hiszen az állami igazságszolgáltatás rendjében is voltak hatásköri átfedések, ami azt bizonyítja, hogy a meghatározott bűncselekmények elbírálására rendelt törvényszékek hatásköre sohasem vált kizárólagossá, a házi bíráskodás és az állami igazságszolgáltatás között, s amíg ezek egymás mellett léteztek, kölcsönös hatásköri konkurencia érvényesült közöttük. (Hasonló helyzet állott fenn a tresviri capitales és a quaestiones perpetuae között, bizonyos bűncselekmények miatt pedig a quaestio repetundarum a quaestio maiestatis vagy a quaestio de vi előtt is vádat lehetett emelni.)
Kaser – noha nem tagad meg a iudicium domesticumtól olyan határozottan minden jelentőséget, mint Mommsen és Volterra –, hangsúlyozza, hogy nem tartozott a ius körébe. Valóságos bíráskodást látnak a iudicium domesticumban, akik Geib véleményét többé-kevésbé magukévá tették, szerinte ugyanis a pater familiast családjának tagjai felett megillette a büntetőbíráskodás joga.
A rómaiak a családban az állam kicsinyített mását látták, amelyben a pater familias megfeleltethető az imperiummal rendelkező magistratusnak, s hasonlóképpen párhuzamba állítható iudisdictójuk is, amint erre már Bonfante határozottan felhívta a figyelmet. Ezen véleményhez csatlakozott Düll, noha véleménye szerint a iudicium domesticumban a pater familiast nem kötötte szükségszerűen a consilium véleménye.
Kunkel a feleség és a gyermekek főbenjáró büntethetőségét feltétlenül a consiliumhoz köti, és úgy véli, hogy a pater familias nem függetleníthette magát a consilium többségi ítéletétől a vádlott bűnösségét vagy ártatlanságát illetően. Álljon itt néhány példa, amelyekből kitűnik, hogy amennyiben az atya az őt megillető ius vitae ac necist kívánta gyakorolni, és mentesülni akart a gyilkosság vádjától, az ügyet a consilium necessariorumban kellett tárgyalnia.
”Quem ubi primum magistratu abiit damnatum necatumque contstat. Sunt qui patrem auctorem eius supplicii ferant: eum cognita domi causa verberasse ac necasse peculiumque filii Cereri consecravisse; signum inde factum esse et inscriptum;Ex Cassia familia datum. Invenio apud quosdam, idque propius fidem est, a quaestoribus Caesone Fabio et L. Valerio diem dictam perduellionis, damnatumque populi iudicio, dirutas publice aedes. Ea est area ante Telluris aedem. Ceterum sive illud domesticum sive publicum fuit iudicium, damnatur Servio Cornelio Q. Fabio consulibus.”
Livius két hagyományt közöl Cassius elítéltetéséről és haláláról.
Az egyik szerint atyja hajtotta rajta végre a halálos ítéletet; miután otthonában megtartotta a szükséges tárgyalást, fiát megkorbácsoltatta és kivégeztette. A fiú vagyonát Ceresnek ajánlotta fel, ebből szobrot csináltatott, és ráíratta, hogy azt Cassius családja készíttette.
A másik hagyomány szerint Cassius ellen Caeso Fabius és L. Valerius quaestorok emeltek perduellio miatt vádat és a comitium előtt lefolytatott eljárásban ítélték el i. e. 486/5-ban. Livius hajlik arra, hogy a második hagyománynak adjon hitelt, azonban ezen verzió lehetetlenségét már Mommsen is kimutatta. Így tehát a hitelesnek értékelhető hagyományban a iudicium domesticum példája tárul elénk.
Az atya parancsára történő megölés nem önkényes, mert az ügyet megvizsgálták és megtárgyalták. A consilium necessariorumot Livius kifejezetten nem említi ugyan, de amint ez az általa közölt egyéb esetekből kiderül, ez Augustus korának írója számára természetes volt, szándéka e híradással elsősorban az ősi idők családfői severitasának és gravitasának kiemelése.
Voci szerint az, hogy a Ceresnek állíttatott szobron a familia, és nem a pater szó olvasható, a giudizio communére utal. A familia szónak jelen esetben családként, és nem vagyonként történő fordítása látszik helyénvalónak, mert Livius is csupán a fiú peculiumának consecratióját említi, márpedig a familia (pecuniaque)t[ nem használták a peculium szinonimájaként. A damnatus kifejezés éppenséggel nem bizonyítja azt, hogy az atya önállóan, sine consilio hozta vona az ítéletet, mert a condemnare és a damnare szavak a klasszikus quaestiós perben a vádló tevékenységét is jelölik.
”L. Gellius onmibus honoribus ad censuram defunctus, cum gravissima crimina de filio, in novercam conmissum stuprum et parricidium cogitatum, propemodum explorata haberet, non tamen ad vindictam continuo procucurrit, sed paene universo senatu adhibito in consilium expositis suspicionibus defendendi se adulescenti potestatem fecit inspectaque diligentissime causa absolvit eum cum sonsilii tum etiam sua sententia. Quod si impetu irae abstractus saevire festinasset, admisisset magis scelus quam vindicassset.”
L. Gellius (consul i. e. 72; censor i. e. 70.), aki fiát azzal vádolta, hogy az őt meg akarta ölni, és mostohaanyjával házasságtörést követett el, a tárgyalásra szinte az egész senatust meghívta, hogy fia bűne felett ítélkezzenek. A vádlottnak feltárta gyanúját, és lehetőséget adott neki a védekezésre, majd az ügy igen gondos mérlegelése után a consilium és saját ítélete alapján felmentette.
Az ítélet de consilii sententia született, tehát a consilium szavazatain alapult, a sua sententia csupán arra utal, hogy az atya maga is ártatlannak találta fiát. Volterra szerint az atya kezdettől fogva meg lévén győződve fia ártatlanságáról, a consiliumot csak azért hívta össze, hogy saját becsületét tisztázza, s hogy fiát a parricidium közvádas eljárásától megmentse.
Kunkel azonban felhívja arra a figyelmet, hogy a forrás erre nem tartalmaz utalást, sőt inkább a vádnak igen körültekintő vizsgálatáról beszél, továbbá hogy a parricidium tényállása sohasem lett a csupán megkísérelt vagy tervezett bűncselekményre kiterjesztve, s hogy a gyilkossági kísérlet a lex Cornelia de sicariis után is csak bizonyos esetekben volt büntetendő.
”Cogniturus de filio Tarius advocavit in consilium Carsarem Augustum; venit in privatos penates, adsedit pars alieni consilii fuit, non dixit: Immo in domum meam veniat, quod si factum esset, Caesaris futura erat cognitio, non patris. Audita causa excussisque omnibus ex his quae adulescens pro se dixerat, et his, quibus arguebatur, petit, ut sententiam suam auisque scriberet, ne ea omium fieret, quae Caesaris fuisset. Deinde priusquam aperientur codicilli, iuravit se Tarii, hominis locupletis, hereditatem non aditurum. Tarius quidem eodem die et alterum heredem perdidit, sed Caesar libertatem sententiae suae redemit; et postquam adprobavit gratuitam esse severitatem suam, quod principi semper curandum est, dixit relegandum, quo patri videretur.”
L. Tarius Rufus (consul suff. i. e. 16.) fiát, aki az életére tört, csupán száműzetéssel büntette, és az előzőleg kikötött évjáradékot is tovább fizette neki. Ha Seneca csupán a bonus pater familiast dicsérné, úgy az eset leírása a pater familias korlátlan büntetőhatalmának bizonyítékául szolgálna.
A filozófus azonban Augustusról is mint bonus princepsről emlékezik meg. A császár dicséretéből és viselkedésének leírásából egyértelműen kiderül, hogy a filius bűnét a consilium bírálta el, ennek legtekintélyesebb tagja Augustus volt, ám csupán tagja, hiszen ügyelvén arra, hogy az atya vezesse a cognitiót, nem kérette magához a consiliumot, illetve annak tagjait, hanem ő kereste fel azokat a családfő otthonában.
A cognitio lefolytatása után, amelyben a fiú alkalmat kapott a védekezésre, a szokásos eljárási rend szerint a jelenlévők szóban adták volna le szavazataikat a fiú bűnösségének kérdésében, ám Augustus megakadályozván, hogy neki mint legrangosabbnak elsőként leadott szavazata a többieket befolyásolja, írásbeli szavazást javasolt.
Miután a táblákat, amelyekre a sententiákat írták, beszedték, ám még nem nyitották fel, esküt tett arra, hogy Tarius örökségét nem fogja elfogadni. A bűnösség kérdéséről tehát ezen esetben írásban döntöttek, s ebben nem akarta őket befolyásolni. A büntetés kiszabásánál azonban a consiliumot enyhe ítélet hozatalára kívánta ösztönözni, ami már szóban történt meg. Tariusnak a szótöbbség alapján kellett döntenie, ugyanis ha csupán tanácsnak tekintette volna a sententiákat, úgy Augustus azon igyekezete, hogy szavazatával ne befolyásoljon senkit sem, csupán egyenrangú szavazatként számítsák be az övét is, felesleges lett volna.
”Divus Hadrianus fertur, cum in venatione filium suum quidam necaverat, qui novercam adulterabat, in insulam eum deportasse, quod latronis magis quam patris iure eum interfecit: nam patria potestas in pietate debet, non atrocitate consistere.” Hadrianus egy apát küldött száműzetésbe, aki fiát egy vadászat alkalmával ölte meg, mivel az mostohaanyjával házasságtörő viszonyt folytatott.
A császár szerint az orgyilkosság tette inkább gazemberhez, semmint atyához méltó cselekedet, ugyanis a patria potestas lényege a pietasban és nem a kegyetlenségben áll. Az atya nem ölhette volna meg fiát még akkor sem, ha azt mostohaanyjával házasságtörésen éri, ugyanis erre nem jogosította fel a lex Iulia de adulteriis coercendis.
Ám ha az említett törvény feljogosította volna házasságtörésen ért fia vagy felesége megölésére a pater familiast, itt ezen jogával akkor sem élhetett volna, mivel jelen esetben nem tettenérésről, hanem tartós házasságtörő viszonyról van szó ( az adulterabat kifejezés itt durativumként van használatban).
Ebben az esetben a iudicium domesticumban consiliumot kellett volna összehívni, hogy a bűnösök felett ítéljenek. Ezt az atya nem tette meg, helyette orvul meggyilkolta fiát. Valószínűbb azonban itt a megfelelő büntetőeljárás, a iudicium domesticum hiánya bünteti Hadrianus a családfőt, és nem csupán a schimpliche Gesinnung, amint azt Kaser feltételezi.
”Indauditum filium pater occidere non potest sed accusare eum apud praefectum praesidemve provinciae debet.”
Különös figyelmet érdemel ezen forráshely, amely szerint az atya fiát meghallgatás nélkül nem ölheti meg, hanem a provincia elöljáróinál kell vádat emelnie ellene. A szöveg első része (indauditum filium pater occidere non potest) talán az egyetlen nyom a iudicium domesticum létére a iustinianusi Corpusban.
A szöveg második részének (sed accusare eum apud praefectum praesidemve provinciae debet) eredetiségét már Mommsen is megkérdőjelezte, Bonfante pedig egyértelműen interpoláltnak ítélte. Perozzi elképzelhetőnek tartotta, hogy a leírás eredeti, mert szerinte a severnusi időkben az atyát illető jogok még nem vesztették hatályukat, csupán a magistratus felé történő bejelentési kötelezettségnek lettek alárendelve.
Az újabb szakirodalomban Kunkel a következő magyarázatot fűzi ezen szöveghelyhez. Az első rész azt tiltja meg az atyának, hogy meghallgatás nélkül ölje meg fiát, a második rész viszont a megölés jogát egyértelműen megtagadja tőle, s ezzel mindenestül és általánosan az állami törvényszék előtti vádemelésre utasítja.
Valószínű tehát, hogy az eredeti szöveg a iudicium domesticum megtartása esetére vonatkozott, s ha annak keretében a filius lehetőséget kapott a védekezésre, megengedte a fiú megölését. Véleménye szerint továbbá a praesesről és a praefectusról szóló rész sem feltétlenül interpolált, hiszen az atya le is mondhatott büntetőhatalma gyakorlásáról, a fiú vétkét nyilvános törvényszék elé is vihette, így tehát a kompilatorok talán csak a iudicium domesticumra vonatkozó utalást törölték ki, amely így hangozhatott: ”sed cognoscere de eo cum amicis vel accusare eum apud praefectum praesidemve provinciae debet.”
A Digestában az említett eseten kívül a iudicium domesticumra és consilium necessariorumra vonatkozóan minden nyomot gondosan töröltek a kompilatorok, mivel a patria potestas már Iustinianus előtt is pusztán nevelő, fegyelmező hatalommá csökkent, így a iudicium domesticumban gyakorolt ius vitae ac necis teljességgel elvesztette jelentőségét. Tehát a iudicium domesticum és a consilium hiánya nem bizonyítható azon argumentum e silentióval, hogy a iustinianusi kodifikációkban nem találhatunk ezekre utalást.
Azon tény, hogy a ius vitae ac necis gyakorlásához iudicium domesticumra volt szükség, az előzőekből kitűnt. Bizonyos kivételes esetekben a megölésre a jog sine iudicio is lehetőséget adott. Ezen esetek közül a lex Iulia de adulteriis coercendis szabályozása igen nagy jelentőséggel bírt.
E törvény biztosítja az atyának azt a jogot, hogy házasságtörésen ért leányát a házasságtörő férfival együtt büntetlenül megölhesse, ám e jogot bizonyos feltételek és korlátok közé szorítja. A leánynak az atya potestasa alatt kellett állnia], az adulteriumot saját, vagy veje házában kellett elkövetniök, az atyának a férfi mellett leányát is meg kellett ölnie.
Ha csak a correust ölte meg, homicidának minősült, és tette a lex Cornelia de sicariis szerinti elbírálás alá esett. Azon atya, aki csupán a correust ölte meg, abban az esetben nem volt büntethető, ha leánya azért maradt életben, mert elmenekült, nem pedig azért, mert az atya kímélte meg az életét.
Marcus Aurelius és Commodus császárok rescriptumai arra az esetre biztosítják a homicidium vádja alóli mentességet annak az atyának, aki a correust megölte, ám leánya életben maradt, ha a leányt az atya életveszélyesen megsebesítette ugyan – amiből kitűnik, hogy meg akarta ölni –, ám leánya a véletlen szerencse folytán felépült.
A bűnösöket az atyának in ipsis rebus Veneris kellett érnie. Mindkét bűnöst egyszerre, késlekedés nélkül (uno ictu et uno impetu et aequali ira) kellett megölnie. Amennyiben az atya leányát bizonyos idő elteltével ölte meg csupán, homicidának minősült, ha azonban a leány elmenekült, az atya pedig beérte és úgy ölte meg – mivel continuatione animi cselekedett – mentesült a homicidium vádja alól.
Mi az összefüggés illetve a kapcsolat a patria potestasból folyó ius vitae ac necis és a lex Iulia de adulteriis coercendis biztosította ius occidendi között? Papinianus azon kérdésre, hogy mi szükség volt még törvényben rögzíteni, hogy az apának leánya megölése is hatalmában áll, noha már a vonatkozó lex regia megadta neki a gyermekei feletti vitae necisque potestast, azt feleli, hogy a törvény nem új hatalmat ruház az atyára, hanem inkább azon kötelezettséget rója rá, hogy leányát is ölje meg a házasságtörő férfival együtt, mert így – nevezetesen ha leányának sem kegyelmez – nagyobb méltányossággal jár el.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért van szükség ezen jogintézménynek ilyen részletes tárgyalására a Digestában és a Collatióban. Amint az előzőekből kitűnt, az atyai ius vitae ac necis más, a IV. században megszűnt, és a gondos kompilátorok az ehhez szükségszerűen kapcsolódó iudicium domesticumra vonatkozó, jóformán összes utalást kitörölték. Így tehát szükségessé vált a lex Iulia de adulteriis coercendis fenntartása, amely immáron a patria potestasból folyó ius vitae ac necis nélkül élt tovább.
A házasságtörésen ért leány felett gyakorolható ius occidendi a patria potestas szerves része. Valószínűleg azon büntetőjogi elv nyer alkalmazást, amely szerint a tetten ért tettesek (manifesti) megbüntetése – jelen esetben megölése – eljárás nélkül is megengedett.
Ezen jog a már férjezett leánnyal szemben is megmarad, még ha azt atyja in mariti manum adta is, ami valószínűleg a lex Iulia de adulteriis coercendisnek a manust korlátozó rendelkezéseivel áll összefüggésben. A leges regiae szerint ugyanis a férj a consilium domesticumban a rokonokkal együtt ítélkezett felesége halállal büntetendő cselekedetei felett, ilyenek voltak a házasságtörés és a borivás.
Ha azonban feleségét házasságtörésen érte (in adulterio uxorem tuam si prehendisses), Cato szerint büntetlenül (impune) és külön eljárás nélkül (sine iudicio) megölhette. A lex Iulia de adulteriis coercendis azonban megfosztotta a férjet ezen jogától, még arra az esetre is, ha felesége manus alatt állott; ezzel Augustus a manust gyöngítette, s a kor viszonyaihoz alkalmazta. Ezt azzal indokolta, hogy míg az atyai szeretet inkább kegyelemre, addig a férji düh inkább elhamarkodott bosszúra sarkall. Ha a férj házasságtörésen ért feleségét mégis megölte, a lex Cornelia de sicariis alapján felelt.
Az atyai ius vitae ac necis az i. sz. IV. századig kisebb-nagyobb jogi és jogon kívüli megszorítások ellenére érintetlen maradt. Constantinus a ius vitae ac necisről még mint élő jogintézményről szól: ”Libertati a maioribus tantum impensum est, ut patribus, quibus ius vitae in liberos necisque potestas permissa est, eripere libertatem non liceret.” 365-ben a pater familias ezen joga puszta fenyítőhatalommá gyengült, az apa feladatát a császári rendelet akként határozta meg, hogy az ifjúságot botlásaiért megdorgálja, s azt visszatartsa a további hibáktól.
A Codex Theodosianusból Iustinianus kevés változtatással átvette a constantinusi szöveget. A változtatást azonban éppen a ius vitae ac necist illetően foganatosította, ugyanis erről már csupán mint a pater familiast hajdan megillető hatalomról emlékezett meg: ”Libertati a maioribus tantum impensum est, ut patribus, quibus ius vitae in liberos necisque potestas olimerat permissa, eripere libertatem non liceret.”
Ebből egyértelműen kitűnik, hogy Iustinianus korára a ius vitae ac necis mint jogintézmény már rég kihalt, és az egykoron abban foglaltak esetleges alkalmazása büntetőjogi szabályozás alá esett.
Betekintésünk végéhez közeledve álljon itt néhány összefoglaló megjegyzés a patria potestas két, e dolgozatban taglalt jogintézményéről. A ius vitae ac necis, vagyis a pater familiasnak a felnőtt gyermekkel szemben fennálló büntetőhatalma az i. sz. IV. századig ténylegesen fennálló jogot jelentett, amely alapján az atya akár meg is ölhette gyermekét.
Ezen jog gyakorlása azonban bizonyos eljárási szabályok és korlátok közé volt szorítva. Így tehát a iudicium domesticum keretében kellett az eljárást lefolytatnia, amely során a consilium necessariorum megvizsgálta a vádat, s meghallgatta a vádlott védekezését, majd abban az esetben, ha a bűn valóban halált érdemlőnek tűnt, úgy szótöbbséggel döntött a bűnösség felől, amely döntés a pater familias számára feltétlen kötelező erővel bírt. Augustus a lex Iulia de adulteriis coercendisszel tovább szűkítette a ius vitae ac necis alkalmazási körét.
Nótári Tamás