A potestas a római jogban minden esetben valamilyen hatalmat jelöl, a potestas magistratus az imperiumot viselő tisztviselőket illette, a plena in re potestas a dolog tulajdonosának a dolog feletti teljes hatalma, melynél fogva a magáéban mindenki mindazt megteheti, amivel nem zavar másokat”.
A pater familiast gyermekei felett patria potestas, rabszolgái felett dominica potestas illette. A patria potestas, akárcsak a feleség feletti hatalom, a manus, ugyanazon teljes körű családfői hatalom folyománya. Watson meghatározásában a patria potestas azon hatalmat jelentette, amely a rómaiaknál a férfi családfőt a neki alárendelt, szabad családtagok felett megillette (eltekintve a feleségtől, aki manus alatt állott).

A pater familiast személyileg a következő pozitív jogosultságok illették meg: ius vitae ac necis, ius exponendi, ius vendendi, ius noxae dedendi. A következőkben a ius vitae ac necis és a ius exponendi alakulását vesszük behatóbb elemzés alá. A ius vitae ac necis a családgyermek élete és halála felőli rendelkezési jogot jelöli, míg a ius exponendi az újszülött gyermek kitevésének jogát. A gyermek kitétele gyakran annak halálát, illetve szándékos megölését is magában foglalta, így például a torzszülött gyermek esetén, amikor a cél a családnak, illetve a közösségnek a szerencsétlenséget jelentő prodigiumtól való megszabadítása volt.

Ezért helyesebbnek látszik az újszülött gyermekkel szemben fennálló atyai jogosultságoknak – vonatkozzanak ezek akár a gyermek megölésére, akár csupán kitevésére – a ius exponendi keretében történő tárgyalása, hiszen a gyermekmegölés és a gyermekkitevés nemegyszer egyetlen császári rendeletben került korlátozásra, illetve szankcionálásra.
A ius vitae ac necis eredetileg szakrális és büntetőjogi hatalom volt. Ennek szakrális jellege a torzszülött gyermek megölésekor lépett előtérbe, mivel ezen jog az atya újszülöttje feletti hatalmának alkotóeleme, s ez a ius exponendi címszó alatt is tárgyalható; büntetőjogi aspektusa a felnőtt gyermekkel szembeni alkalmazáskor válik nyilvánvalóvá.

Ezen írásban a ius exponendi változásait követjük nyomon, különös tekintettel a kitett gyermek jogállásának szabályzására.

Az újszülött gyermek felett gyakorolt ius exponendit és ius vitae ac necist kezdettől fogva magában foglalta a patria potestas. Egy Romulus neve alatt hagyományozott lex regia a pater familias kötelességévé tette, hogy minden fiúgyermeket és elsőszülött leánygyermeket felneveljen, valamint megtiltotta, hogy háromévesnél fiatalabb gyermeket megöljön, kivéve a torzszülöttet rögtön születése után. Ez utóbbi kitevését sem tiltotta meg, ám feltételül szabta, hogy meg kell mutatni öt szomszédnak.
Azokra, akik e törvénynek nem engedelmeskednének, fele vagyonuk elkobzását szabta büntetésül. Ezen norma, amely a szakrális jog rendszerébe tartozott, egykoron feltehetőleg ténylegesen korlátozta a patria potestast, ám alkalmazására – kiváltképp ami vagyonelkobzásnak ilyen esetekben szankcióként történő alkalmazását illeti – a későbbiekben nem találunk utalást.

Ezt követően Cicerótól értesülünk a tizenkéttáblás törvény egy előírásáról, amely valószínűleg nem csupán lehetővé tette, hanem meg is parancsolta a torzszülött gyermek expositióját: „Cito necatus tamquam ex XII tabulis insignis ad deformitatem puer.”
Amint a romulusi lex regia sem tiltja meg a torzszülött gyermek kitételét, úgy a Cicero De legibusában ránk maradt, a tizenkéttáblás törvényből származó norma is engedélyezi, mi több, talán meg is parancsolja annak elpusztítását. A leges regiaeben gyermekkitevésről, a tizenkéttáblás törvényben gyermekmegölésről esik szó, ám feltehetően ezen forrásokban e két kifejezés ha nem is szinonimaként szerepel, a gyermek sorsát tekintve azonos kimenetelű cselekvést jelöl.

A torzszülött gyermek esetén ugyanis senki nem gondolt arra, hogy ezt befogadja és felnevelje, ami egyrészt gyakorlati, másrészt vallási okokra vezethető vissza. A torzszülött gyermek a rómaiak gondolkodásában prodigiumnak számított, amitől a procuratio prodigii során meg kellett szabadítani a közösséget.
A rómaiak a világ megszokott rendjét, nyugalmi állapotát pax deumnak nevezték, amely az isteneknek az ember felé való békés viszonyulását jelentette, s ha ezen rend felborult, az mindig az istenek e nyugalmi állapotból való kilépésére volt visszavezethető.

A kozmikus rend megbomlása, tehát minden rendkívüli, újszerű esemény prodigiumnak számított. A szó etimológiája kétséges, Walde–Hofmann értelmezésében a prodigium a prod-aioból származik,amely szerint a prodigium előremondást, illetve előremutatást jelent.
Ezen felfogás nem tűnik kielégítőnek, ugyanis a „prodigium maga nem mond ki semmit”, s éppen hogy értelmezésre szorul, ezért vették ehhez igénybe a pontifexek, a Sibylla-könyvek vagy a haruspexek segítségét. Helyesebbnek tűnik azon interpretáció, amely szerint a szó a prod-agere összetételből származik, így a prodigium nem más, mint hogy „a felszín mögött rejtőző természetfeletti erők ezt a burkot áttörve előrejönnek, nyilvánvalóvá lesznek”.

A prodigium megjelenésekor, legyen az akár magánjellegű, akár állami, miután jelentését kiderítették, vagyis értelmezték, procuratiót kellett végrehajtani, amelynek módjára szintén az értelmezők tettek javaslatot, ha ugyanazon prodigium gyakrabban megismétlődött, a pontifexek mindig ugyanazon engesztelést rendelték el. (Így például ha kőeső esett, novemdiale sacrumot kellett tartani.)
A torzszülöttet is el kellett pusztítani, s prodigiumnak számított a baljós napon született gyermek is: „Quo defunctus est die, lapidata sunt templa, subversae deum areae, Lares quibusdam familiares in publicum abiecti, partus expositi.”

Suetoniustól értesülünk arról, hogy Britannicus halálának napján kövekkel dobálták meg a templomokat, felforgatták az oltárokat, az utcára hajították a Larokat, a gyermekeket pedig kitették. A prodigiumnak számító torzszülött gyermek procuratiója általában megöléssel, illetve kitevéssel történt, megjegyzendő azonban, hogy ezen esetekben a kitevés mindig azt jelentette, hogy a gyermeket halálra szánták, tehát a két cselekmény kimenetele végül is azonos volt. A procuratiónak minden esetben vértelennek kellett lenni, ezért ezt gyakran vízbefojtással hajtották végre.

A ius exponendinek újabb szabályozásáról csupán jóval később, az i. sz. IV. századból van adatunk, így elképzelhető, hogy a patria potestas ezen eleme addig ne lett különösképpen korlátozva.
A gyermekkitevés természetesen már ebben a korban sem csupán vallási okokra volt visszavezethető. Az atya ugyanúgy kitehette azon gyermeket, amelyet nem volt hajlandó – példának okáért az anya vélt, vagy valós hűtlensége miatt – sajátjaként elismerni, vagy amelyet szegénysége illetve bizonyos egyéb gazdasági okoknál fogva nem akart felnevelni. Ezen esetekben a gyermeket általában nem szánták pusztulásra, hanem olyan helyre tették ki, ahol mások könnyen rátaláltak.
Természetesen olyan esetekről is tudunk, amikor a gyermeket befogadván azt prostitúcióra vagy gladiátorságra szánták és nevelték fel (ad servitutem aut ad lupanar). Előfordult, hogy az atya hajdan kitett leányával mint prostituálttal találkozott, s nem ismerte meg. Közülük nem egyet megnyomorítottak és koldulásra kényszerítettek: „Quidam expositos debilitabat et debilitatos mendicare cogebat ac mercedem exigebat ab eis.”

A kitett gyermek jogállásáról a Constantinus előtti korból származó források nem adnak egységes képet. Plautus és Terentius darabjainak tanúsága szerint a kitett majd befogadott gyermek megtartja szabad statusát.Plautus Casina című komédiájában a kitett leánygyermeket a libertina Cleostrata fogadta be, és a Casina nevet adván neki. Casina felnővén a szintén szabad statusszal rendelkező Eutyrichus felesége lett.
A szintén Plautustól származó Cistelláriában Melaenis kerítőnő vette magához és nevelte fel a szabadon született, kitett Seleniumot, aki később a szabad Alcesimarchushoz ment nőül. Terentius Heautontimorumenosában Antiphilát, akit anyja, Sostrata tett ki, szabad statusát megtartotta, és a szintén szabad Cliniával házasodott össze.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy igen sok kitett gyereket rabszolgaságba kényszerítettek. Suetonius elsőként M. Antonius Gniphóról közöl információkat, miszerint az Galliában szabadon született (ingenuus), ám gyermekként kitették, majd aki felnevelte, felszabadította és taníttatta. Ezt követően megemlíti, hogy Gnipho kitűnő képességű és kiváló emlékezőtehetséggel megáldott férfiú volt, aki mind a latin, mind pedig a görög nyelvben igen nagy jártasságra tett szert.
A második forrás a Spoletiumban szintén szabadon született (ingenuus) C. Melissusról szól, akit még gyermekkorában a szülők közt fennálló ellentétek miatt kitettek. Felnevelőjének és befogadójának hála, a magasabb tudományokban is képzést nyert, s Maecenasnál mint grammatikust ajánlották be. Maecenas barátságába fogadta, s noha Melissus anyja is fia szabadságát támogatta – az adsertio libertatis nevű keresettel élvén –, ő mégis inkább megmaradt in statu servitutis, mivel azt többre tartotta eredeti származásánál.

Weiss az ingenuus natus és manumissus kifejezéseket ellentétként értelmezte, ebből pedig Gnipho rabszolgastatusára következtetett. Coril szerint e szövegben az in servitute csupán de facto állapotot jelöl, s nem azt, hogy a gyermek de iure is servusszá tétetett volna.
Watson úgy véli, hogy Suetoniusnál sem a status servitutis, sem a manumissus kifejezés nem terminus technicusként szerepel, így ezeknek felesleges volna különösebb figyelmet szentelni. A manumissus nem feltétlenül utal a status servitutisra, hiszen a mancipiumban levő filius esetében is remancipatiót, illetve manumissiót alkalmaztak. Az atya kitett gyermekét a nutritortól az alimentatio költségeinek megtérítése után visszakövetelhette.

A szabadon született majd kitett gyermek jogállásáról vált levelet az ifjabb Plinius, Bithynia helytartója és Traianus császár.

A levelek feltehetően Plinius második hivatali évében, vagyis 111-ben keltek:

C. Plinius Traiano Imperatori. Magna, domine, et ad totam provinciam pertinens quaestio est de condicione et alimentis eorum, quos vocant threptus in qua ego auditis constitutionibus principum quia nihil inveniebam aut proprium, aut universale, quod ad Bithynos ferretur, consulendum te existimavi, quid observari velles; neque enim putavi posse me in eo, quod auctoritatem tuam posceret, exemplis esse contentum. Recitabatur autem apud me edictum, quod dicebatur divi Augusti, ad Andaniam pertinens; recitatae epistulae et divi Vespasiani ad Lacedaemonios et divi Titi ad eosdem et Achaeos, et Domitiani ad Avidium Nigrinum et Armenium Brocchum proconsules, idem ad Lacedaemonios, quae ideo tibi non misi, quia et parum emendata et quaedam non certae fidei videbantur, et quia vera et emendata in scriniis tuis esse credebam.”

Plinius levelében a threptosnak nevezett, szabadon született, majd kitett gyermekek statusának és alimentatiójának kérdését mint az egész provinciát érintő problémát tárja Traianus császár elé, ugyanis sem kifejezetten Bithyniára, sem az egész birodalomra vonatkozó szabályt nem talált, s úgy vélte, hogy egy, csupán császári tekintéllyel eldönthető ügyben nem elégedhet meg egyéb példákkal.
Tud ugyan bizonyos epistulákról és edictumokról, így például Augustus, Vespasianus és Titus császárok által Andania, Sparta és Achaia számára kiadottakról, ám ezek mind csupán partikuláris szabályokat tartalmaznak, s ezért nem alkalmazhatók Pilnius provinciájára. Az említett dokumentumok másolatát egyébként sem küldi meg Traianusnak, mivel a császár archívumában ezek valószínűleg – jóval pontosabb szövegezéssel – megtalálhatók.

Traianus Plinio. Quaestio ista, quae pertinet ad eos, qui liberi nati expositi, deinde sublati a quibusdam et in sevitute educati sunt, saepe tractata est, nec quicquam invenitur in commentariis eorum, qui ante me fuerunt, quod ad omnes provincis sit constitutum. Epistulae sane sunt Domitiani ad Avidium Negrinum et Armenium Brocchum, quae fortasse debeant observari: sed inter eas provincias, de quibus rescripsit, non est Binthya. Et ideo nec adsertationem denegandam iis, qui ex eius modi causa in libertatem vindicabuntur, puto, neque ipsam libertatem redimendam pretio alimentorum.

Traianus válaszlevelében fogalmazza meg precízen a Plinius által felvetett kérdést: azon szabadon született gyermekekről van tehát szó, akiket szüleik kitettek, majd mások befogadtak és rabszolgaként neveltek fel. Traianus megemlíti, hogy elődei valóban nem rendezték általános, minden provinciára kiterjedő hatállyal e kérdést, s utal Domitianus két, Avidius Negrinus és Armenius Brocchus proconsuloknak írott epistulájára, amelyek talán nem teljességgel elhanyagolhatóak, ám minthogy nem bírnak általános hatállyal, Bithyniára nem alkalmazhatók.
Traianus megadja az adsertio in libertatem lehetőségét, és megtagadja a nutritortól az alimentatiós költségek megtérítésének követelési jogát, s az ennek biztosítását szolgáló ius retentionist. Felmerül a kérdés, hogy ki érvényesítheti a szabadságigényt.

Mivel Traianus a vindicatio in libertatemet engedélyezte és nem a vindicatio in patriam potestatemet, Cornil szerint a vindicatio joga nem a szülőket, hanem magát a gyermeket illette meg. Mivel a rabszolgasorban élő gyermek azonban maga nem kezdeményezhetett pert, adsertor fellépésére volt szükség, hogy a perben a gyermeket az képviselje.
Traianus tehát a gyermeknek ily módon el nem veszíthető status libertatisából indul ki. Az alimentatio költségei nem térítendők meg, mivel jelen esetben a szabadság visszanyerése nem kiváltás a status sevitutisból, hanem a rabszolgasorból való felszabadítás.

„Uxorem praegnantem repudiaverat et aliam duxerat: prior enixa filium exposuit. Hic sublatus ab alio educatus est nomine patris vocitatus usque ad vitae tempus patris tam ab eo quam a matre, an vivorum numero esset, ignorabatur; mortuo patre testamentoque eius, quo filius neque exheredatus neque heres institutus sit, recitato filius et a matre et ab avia paterna adgnitus hereditatem patris ab intestato quasi legitimus possidet. Quaesitum est hi qui testamento libertatem acceperunt utrum liberi an servi sint. Respondit filium quidem nihil praeiudicii passum fuisse, si pater eum ignoravit, et ideo, cum in potestate et ignorantis patris esset, testamentum non valere. Servi autem manumissi si per quinquennium in libertate morati sunt, semel datam libertatem infirmari contrarium studium favore libertatis est.”

Ezen eset szerint, amely a kitett gyermek jogállásának meghatározásában szintén döntő jelentőséggel bír, egy római polgár elvált állapotos feleségétől és újraházasodott. Az eltaszított feleség kitette a gyermeket, akit egy harmadik személy nevelt fel. Az atya végrendeletében, mivel nem tudta, hogy fia életben van-e vagy sem, sem örökösként nem nevezte meg, sem ki nem tagadta. Atyja halálát követően a fiú, miután anyja és atyai nagyanyja felismerték, legitimus heresként birtokba vette az örökséget.
Scaevola nézete szerint a végrendelet érvénytelen, mivel a fiú patria potestas alatt állott, még akkor is, ha atyja nem tudott erről.Paulus szerint a kitett gyermek megtartja status libertatisát, még ha erről nem is tudna, s magát rabszolgának tekintené is.

Diocletianus és Maximianus császárok 295-ben kelt, Rhodonushoz intézett rescriptumában a következőket olvashatjuk: „Patrem, qui filiam exposuit, at nunc adultam sumptibus et labore tuo factam matrimonio coniungi filio desiderantis favere voto convenit. Qui si renitatur, alimentorum solutioni in hoc solummodo casu parere debet.” Rhodonus befogadott és felnevelt egy szabadon született és kitett leányt, s miután az felnőtt, fiának szánta nőül. A házasság megkötése előtt fellépett a természetes atya, és követelte leánya kiadását.
Az atyának megmaradt a potestasa a gyermek felett, s ezt praeiudicium de patria potestate segítségével érvényesíthette is volna. A kérdés azonban csupán arra irányult, hogy az atyának meg kell-e térítenie az alimentatio költségeit. Az uralkodók a rescriptumban úgy döntöttek, hogy amennyiben a természetes atya ellenezné leánya és a nevelőapa fia közötti házasságkötést, abban az esetben meg kell térítenie az alimentatiós költségeket, ha viszont beleegyeznék abba, úgy mentesül a költségek megtérítése alól.

A kitett rabszolgagyermek is megtartja a veleszületett status servitutist A rajta fennálló tulajdon kérdését Alexander Serverus császár szabályozta A. Claudiushoz intézett, 224-ben írott rescriptumában: „Si invito vel ignorante te partus ancillae vel adscripciae axpositus est, repetere eum non prohiberis. Sed restitutio eius, non a fure vindicaveris, ita fiet, ut, si qua in alindo vel forte ad discendum artificium iuste consumpta fuerint, restitueris.”
Ha a gyermeket a dominus tudta nélkül, illetve akarata ellenére tették ki, az urat megilleti a vindicatio joga, a nutritor költségeit azonban meg kell térítenie. Ha viszont a dominus maga tétette ki a rabszolganő gyermekét, akkor nem adatik meg neki a repetitio joga. A derelictio elvének megfelelően az így kitett rabszolgagyermek megtartja statusát, ám uratlanná válik, a collector pedig occupatióval szerez rajta tulajdont.

A kitett gyermek rabszolgastatusára a dáciai viaszostáblák szerződései közt is találunk utalást: „Maximus Batonis puellam nomine Passiam, sive ea quo alio nomine est, annorum circiter sex plus minus, empta sprotellaria emit mancipioque accepit de Dasio Verzonis Pirusta ex Kavieretio v/v ducentis quinque”
139. március 17-én Kartumban Maximus Batonis és Dasius Versonis között rabszolgavétel jött létre, amelynek tárgya egy hozzávetőleg hatesztendős, Passia nevű rabszolgaleány volt.
Az eladó köteles volt a rabszolga származását az adásvételnél megnevezni, mivel ez nagyban befolyásolta, hogy mely foglalkozásra alkalmas; ezért az aedilisi edictum is kötelezte azokat, akik piacon adnak el rabszolgát, hogy nevezzék meg annak natióját.

Mommsen szerint az empta sportellaria kifejezés arra utal, hogy a tulajdonos a leány anyját vásárolta meg, s a rabszolgaleányt, Passiát ajándékként kapta, mivel a sportella ajándékot jelent. Valószínűbbnek tűnik Weiss értelmezése, aki szerint az eladó maga vásárolta kitett gyermekként a leányt, ezt a következőkkel bizonyítja: a papiruszok tanúsága szerint a sportellarius kifejezés azonos a koptriaireiosszal], ami pedig mindig a kitett gyermeket jelöli.
A sportella kétségkívül kosárkát jelent, amint hieronymusi Vulgatában Mózes kitevésével kapcsolatban a következőket olvashatjuk: „Sumpsit fiscellam scripeam posuitque intus infantulum et exposuit eum.” A fiscella, ami az eredetileg kosarat jelentő fiscus deminutivuma, a sportella szinonimája, s azon szokásra utal, miszerint a gyermekkitevésnél gyakran használtak kosarat. Tehát a sportellaria kosárban kitett leánygyermeket jelent, ezen értelmezéshez egyes görög források közelebb vihetnek, amelyek szerint a gyermeket szintén csak valamilyen edényben (ostrakon, enkhystria) tették ki.

Constantinus 331. április 17-én kelt törvénye jelentős változást hozott a kitett gyermekek jogállásában, ugyanis az Alexandrus Severus által hozott, a rabszolganő gyermekének sorsát illető szabályozást kiterjesztette a szabad gyermekekre is: „Quicumque puerum vel puellam, proiectam de domo patris vel domini voluntate scientiaque, collegerit ac suis alimentis ad robur provexerit, eundem retineat sub eodem statu, quem apud se collectum voluerit agitare, hoc est sive filium sive servum eum esse maluerit: omni repetitonis inquietudine penitus submovenda eorum qui servos aut liberos scientes propria voluntate domo recens natos abiecerint.”
Tehát azon atya, aki gyermekét kitétette, elveszíti felette potestasát, s ezzel a gyermek visszakövetelésének jogát is. A nutritor szabadon dönt a befogadott gyermek statusa felől, függetlenül attól, hogy az szabadként vagy rabszolgaként jött-e a világra. A retineat sub eodem statu, quem apud se collectum voluerit agitare kitétel mutatja, hogy az atyának nem adatott meg a vindicatio in libertatem, illetve az adsertio libertatis lehetősége. Igen világosan kitűnik, hogy ezen törvény meglehetősen hathatós védelmet biztosított a kitett gyermek felnevelője számára.

A ius exponendi korlátozása, illetve tilalma a jog szintjén igen későn történt meg. 374 februárjában Valentinianus, Valens és Gratianus császárok a gyermekmegölést halálbüntetéssel rendelték sújtani: „Si quis necandi infantis piaculum adgressus adgressave sit, erit capitali estud malum.”
Egy hónapra rá Valentinianus a gyermekkitevést büntetendőnek nyilvánította: „Unusque subolem suam nutriat. Quid si exponendam putaveri, animadversioni quae costituta est subiacebit.” Minthogy Valentinianus egy korábbi büntetésre hivatkozik, így nem kizárt, hogy csupán egy, már régebben létező kitevési tilalmat újít fel. Ezzel szemben szintén elképzelhető – amennyiben az expositiót a necatio egy formájának fogjuk fel, ami a posztklasszikus gondolkodástól egyáltalán nem idegen –, hogy Valentinianus az ugyanezen év februárjában kelt gyermekmegölési tilalomra, illetve annak büntetési tételére utal.

Az utóbbi álláspont mellett érvként hozható fel, hogy mindkét constitutio címzettje ugyanazon Probus praefectus praetorio. A büntetési tételt az utóbbi contitutióból nem tudjuk meg. Memmer szerint arra, hogy 442-ben még biztosan nem büntették halállal azt, aki gyermekét kiteszi, bizonyítékul szolgál az, hogy az ugyanebben az évben megtartott Concilium Vasense tizedik kánonja foglalkozott azoknak az egyházi büntetésével, akik gyermeküket kiteszik: „Sane si quies post hac diligentissimam sanctionem expositorum hoc ordine collectorum repetitor vel calumniator extiterit, ut homicida ecclesiastica distinctione feiatur.”
Ha ugyanis létezett volna egy, a kitevést halálbüntetéssel sújtó szabályozás, úgy az egyházi büntetés tárgyalása teljességgel szükségtelenné vált volna.

A 374. évi gyermekkitevési tilalom feltehetően csak a pater familias saját gyermekeire vonatkozott, ugyanis ezen törvény szabályozza a dominus jogait is a kitett colonus- és rabszolgagyermekek felett: „Sed nec dominis vel patronis repetendi aditum relinqiumus, si ab ipsis expositos quodammodo ad mortem voluntas misericordiae amica collegerit: nec enim dicere suum poterit, quem pereuntem contempsit.”

Ennek alapján a dominust, illetve a patronust, aki a gyermeket halálra szánta és ezért kitette, nem illeti meg a visszakövetelés joga. 412-ben Honorius és Theodosius császárok hasonló szabályozást léptettek életbe: „Nullum dominis vel patronis repetendi aditum relinqiumus, si expositos quodammodo ad mortem voluntas misericordiae amica collegerit: nec enim dicere suum poterit, quem pereuntem contempsit; si modo testis episcopalis subscriptio fuerit subsecuta, de qua nulla penitus ad securitatem possit esse cunctatio.”

Ebben az előző szabályozáshoz képest újdonságként jelenik meg, hogy a rendelkezés a kitett gyermek befogadását két feltételhez kötik: ennek a püspök előtt kell megtörténnie, s okmányt kell róla készíteni. Memmer szerint ez valószínűvé teszi, hogy a collectornak jogában állott a 331-es norma értelmében, hogy a gyermek statusa felől határozzon.

Iustinianus 529-es, az egész birodalomra kiterjedő rendelkezése szerint a kitett gyermek, származzék akármilyen statusból is, nem süllyeszthető sem colonus -, sem rabszolgasorba. Így minden kitett gyermek számára biztosítja a szabadságot, még azon rabszolgagyermekeknek is, akiket a dominus tétetett ki.
A collectornak megtiltja, hogy előnyöket szerezzen a gyermek felneveléséből, cselekedete officium pietatisnak minősül. Az e rendelkezésében foglaltakat még ugyanabban az évben megerősítette. 541-ben expressis verbis garantálta a kitett rabszolgagyermek szabadságát is, s csak abban az esetben engedte meg a dominusnak a gyermek felett fennálló tulajdonjoga bizonyítását, ha azt tudta nélkül, illetve akarata ellenére tették ki.

Betekintésünk végén következzék néhány összefoglaló megjegyzés a patria potestas ezen jogintézményéről! A ius exponendi, azaz a pater familiasnak az újszülöttel szemben fennálló joga i. sz. 374-ig a gyakorlatban is élő jogintézmény volt. Gyakorlásának két oldalát különböztetjük meg. Az egyik alapvetően vallási, ebben az esetben a gyermekkitevés mint procuratio prodigii a gyermek halálára irányult, s nem különült el az újszülött megölésétől.
A másik esetben az ok csupán az volt, hogy a család, illetve a pater familias nem kívánta felnevelni a gyermeket, viszont számíthatott arra, hogy azt valaki megtalálja és befogadja. Ha ezen utóbbi lehetőség bekövetkezett, úgy kérdésként merült fel a felnevelt gyermek statusának kérdése. Ez a századok során igen változatos képet mutat, mígnem Iustinianus korának joga eljutott odáig, hogy szinte minden kitett és felnevelt gyermek számára garantálta a szabad statust.



Nótári Tamás