Az örökbefogadás, ezen belül pedig a szűkebb értelemben vett adoptio fentiekben körvonalazott, évszázadok alatt kialakult szabályait Jusztiniánusz császár változtatásoknak vetette alá. Kr. u. 530-ban az uralkodó – az örökbefogadott személyek jogait védendő – két császári rendelettel (C. 8.47 10.; C. 8.47.11.) módosította a szűkebb értelemben vett adoptio-ra vonatkozó szabályokat, míg az immáron császári rescriptum-mal zajló adrogatio joghatásait lényegében változatlanul hagyta.
Ennek keretében az uralkodó megszüntette az archaikus eredetű formaságokat; ezt követően az érdekelteknek – azaz az örökbe adni és örökbe fogadni szándékozó pater familias-nak, továbbá az örökbeadandó családgyermeknek – az illetékes bíró előtt kellett megjelenniük, ahol a gyermekét örökbe adni szándékozó családfő ilyen értelmű nyilatkozatot tett. Az örökbe fogadni kívánó személytől és az örökbeadandó családgyermektől kifejezett akaratnyilvánítást nem követelt meg a császári rendelet szövege; az örökbefogadás érvényességéhez elegendő volt, ha e két utóbbi érintett a pater familias fenti nyilatkozata ellen nem tiltakozott:

C. 8.47(48).11. Imp. Iustinianus A. Iohanni PP. Veteres circuitus in adoptionibus, quae per tres emancipationes et duas manumissiones in filio aut per unam emancipationem in ceteris liberis fieri solebant, corrigentes sive tollentes censemus licere parenti, qui liberos in potestate sua constitutos in adoptionem dare desiderat, sine vetere observatione emancipationum et manumissionum hoc ipsum actis intervenientibus apud competentem iudicem manifestare, praesente et eo qui adoptatur et non contradicente, nec non eo qui eum adoptat.

Mivel az a szándékunk, hogy módosítsuk, illetve megszüntessük az adoptio során alkalmazott, régi formaságokat, amely fiúgyermek esetén három emancipatio-t és két manumissio-t, a többi leszármazottak esetén pedig egy emancipatio-t követeltek meg, úgy rendelkezünk, hogy ha egy apa a hatalmában lévő gyermekeket adoptio révén örökbe kívánja adni, akkor szándékát az emancipatio-kra és manumissio-kra vonatkozó régi szabályok alkalmazása nélkül, az illetékes bíró előtt megjelenve fejezheti ki, ahol akaratnyilatkozatát jegyzőkönyvbe kell venni, továbbá jelen kell lennie az örökbe fogadni szándékozó és az örökbeadandó személynek is, akik nem tiltakoznak az örökbeadás ellen.

Alapvető változást hozott a szűkebb értelemben vett adoptio-ra nézve továbbá az is, hogy Jusztiniánusz határozottan védeni kívánta az örökbeadott családgyermekek törvényes öröklési jogát, melyet a klasszikus jog szabályai nem védtek teljes körűen. Ha ugyanis az örökbefogadó pater familias az örökbefogadottat emancipálta, ezzel egyben megszüntette az új familia-ja körében megszerzett törvényes öröklési jogát is, az adoptivus pedig eredeti családjában legfeljebb unde cognati örökölhetett.

E gyakorlat megváltoztatása érdekében Jusztiniánusz úgy rendelkezett, hogy ha az örökbefogadó az örökbefogadandó rokonsági körén kívül álló idegen személy volt, ebben az esetben az örökbefogadás nem szüntette meg a jogi köteléket az eredeti pater familias és az örökbe adott családgyermek között. Az örökbe adott gyermek továbbra is eredeti családfője hatalma alatt maradt, nem került át az örökbefogadó személy családjába, hanem az adoptio ezen formája – a császári rendelet szavaival – imaginaria quaedam et nova adfectio-t, fiktív és új, alapvetően érzelmi jellegű köteléket keletkeztetett örökbefogadó és örökbefogadott között. Ezen, későbbi műszóval adoptio minus plena-ként ismert örökbefogadási alakzat joghatása lényegileg tehát annyi volt, hogy az örökbefogadott személy törvényes öröklési jogot szerzett az örökbefogadó pater familias után (C.8.47(48).10. pr.; Inst. 1.11.2.).
Mivel az adoptio minus plena nem eredményezett patria potestas-t az örökbefogadó oldalán, hanem ténylegesen azt a gyakorlati célt szolgálta, hogy egy gyermektelen személy jogi úton gyermeket (és egyben jövendő törvényes örököst) szerezhessen, az örökbefogadás ezen módját Jusztiniánusz megnyitotta a gyermektelen nők számára is – azonban nem korlátoktól mentesen:
Iustinianus Institutiones 1.11.10. Feminae quoque adoptare non possunt, quia nec naturales liberos in potestate sua habent: sed ex indulgentia principis ad solatium liberorum amissorum adoptare possunt.

Nők sem fogadhatnak örökbe, mert vér szerinti gyermekeik sincsenek hatalmuk alatt, de a császár kegyelméből – meghalt gyermekeikért való vigasztalásul – adoptálhatnak. A nők adoptio (plena) útján nem fogadhattak örökbe gyermeket, hiszen természetes gyermekeik felett sem rendelkezhettek apai hatalommal; mindazonáltal a császár kegyéből („ex indulgentia principis”), mintegy elveszített gyermekeik miatti vigasztalásként élhettek az adoptio (minus plena) által biztosított lehetőséggel.
Ha ezzel szemben az örökbefogadás ugyanazon familia tagjai között ment végbe, azaz ha az örökbefogadandó az örökbe fogadni kívánó személynek lemenő vérrokona volt, aki felett azonban a kérdéses felmenő nem rendelkezett patria potestas-szal, az adoptio plena-nak nevezett örökbefogadás továbbra is megőrizte a római jog korábbi fejlődési korszakaiban kialakult joghatását.

Jusztiniánusz a következő módon értékeli a vér szerinti és jog által keletkeztetett kötelékek erejét: C. 8. 47(48). 10. 1.a.
Si vero pater naturalis avo materno filii sui vel, si ipse fuerit emancipatus, etiam paterno, vel proavo simili modo paterno vel materno filium suum dederit in adoptionem, in hoc casu, quia in unam personam concurrunt et naturalia et adoptiva iura, maneat stabile ius patris adoptivi et naturali vinculo copulatum et legitimo adoptionis modo constrictum: et ad eum solum respiciat filius, cui eum et natura adgregavit et lex per adoptionem adsignavit, et Papiniani sententia in hac specie procedat, et ad eum tantummodo filius adoptivus spes totas extendat et non patris naturalis successionem molestare concedatur … et is ei solus pater intellegatur, quem lex fecit et natura non dereliquit.

Ha azonban a vér szerinti apa fiát az anyai vagy (saját korábbi emancipatio-ja miatt) az apai nagyapa vagy dédapa részére adta örökbe, mivel ebben az esetben a természetes és az örökbefogadáson alapuló jogosultságok egy személyben egyesülnek, úgy rendeljük, hogy az örökbefogadó apa Természettől származó és az örökbefogadás által megerősített jogai szilárdak maradjanak: a fiú pedig csak ezt a személyt tekintse apjának, akivel őt a Természet összekötötte és a jog az örökbefogadás által hatalmába adta; ebben az esetben érvényesüljön Papinianus véleménye, és az örökbefogadott fiú csakis örökbefogadó apjától reméljen „örökséget”, vér szerinti apja után pedig ne követelhessen örökjogot… és csak azt a személyt kell „az örökbefogadott” apjának tekinteni, akit a jog azzá tett, és a Természet e helyzetétől nem fosztott meg.
Mivel ilyen esetben az örökbefogadott személy az örökbefogadó vér szerinti leszármazottja volt, természetes családi kapcsolatrendszerük lényegében nem változott meg, de az örökbefogadott gyermek örökbefogadó vérrokona után öröklési jogot is kapott. Ha pedig az örökbefogadás emancipatio útján még az örökbefogadó személy életében megszűnt, a gyermek visszakerült vér szerinti apjához (C. 8. 47. 10. 1.c.) abban az értelemben, hogy vér szerinti apja után újból öröklési jogot nyert. Az adoptio plena sajátos jusztiniánuszi intézményében így tovább élt a klasszikus római adoptio, bár – mint látható – az örökbefogadás ezen válfajának eredetileg fennálló joghatásai jelentősen szűkültek.

A hatalomalatti személyek adoptio-ja, valamint az önjogú személyek adrogatio­ ja közötti különbségtétel a jusztiniánuszi jogban is fennmaradt. Az adrogatio immár kizárólag csak per rescriptum principis, császári engedéllyel mehetett végbe, de ennek ellenére a régi jogban megismert joghatásokkal járt. Bár a patria potestas korábbi, rendkívüli szigora erre a korra gyakorlatilag megszünt, a hatalomalatti szabad családtagok vagyonjogi önállósága pedig megerősödött, az adragatus egész családjával együtt még mindig az örökbefogadó apai hatalma alá került, vagyona pedig az örökbefogadó vagyonába olvadt.