Gaius szavait idézve:
Gaius Institutiones 2.136.42
Adoptivi filii, quamdiu manent in adoptione, naturalium loco sunt; emancipati vero a patre adoptivo neque iure civili neque quod ad edictum praetoris pertinet inter liberos numerantur.
Az örökbefogadott fiúk, amíg tart az örökbefogadás, a természetes (gyermekek) helyzetében vannak. Azok pedig, akiket az örökbefogadó apa emancipált, sem a civiljog szerint, sem pedig a praetori edictumot illetően nem számítanak a gyermekek közé. Ahogyan ez a fentiekben már említésre került, az adrogatio joghatásai kiterjedtek az örökbefogadott önjogú római pater familias hatalma alatt álló összes családtagjára, melynek következtében az örökbefogadott személy manus-os házasságban élő felesége és törvényes gyermekei – az örökbefogadó családfő menyeként és unokáiként – mindannyian az örökbefogadó pater familias hatalma alá kerültek.
Ha azonban az örökbefogadott személy hatalomalatti filius familias volt, akinek magának is voltak gyermekei, az örökbefogadás joghatásai gyermekekre (tehát az örökbeadó pater familias unokáira) nem terjedtek ki: a filius familias az örökbefogadás révén kilépett eredeti családi kötelékrendszeréből, gyermekei azonban továbbra is az eredeti agnatio tagjai maradtak. Az adrogatio és a szűkebb értelemben vett adoptio ezen joghatásai közötti különbséget Modestinus a következő szavakkal foglalja össze:
D. 1.7.40. pr. Modestinus libro primo differentiarum Adrogato patre familias liberi, qui in eius erant potestate, nepotes apud adrogatorem efficiuntur simulque cum suo patre in eius reccidunt potestatem. Quod non similiter in adoptionem contingit: nam nepotes ex eo in avi naturalis retinentur potestate.
Ha egy pater familias-t adrogatio révén fogadnak örökbe, gyermekei – akik addig az ő hatalma alatt álltak – az adrogator unokáinak helyzetébe kerülnek, és apjukkal együtt az adrogator hatalma alá kerülnek. Adoptio esetén mindez nem történik meg, mert a tőle
A klasszikus korból származó források egyúttal arról is tanúskodnak, hogy az örökbefogadás igen sokrétű rokoni kapcsolatrendszert keletkeztetett az örökbefogadott személy és új familia-ja között, mindez pedig vélhetőleg annak is köszönhető volt, hogy – a korábbiakban már említettek szerint – e korszakban az agnatio és a cognatio fogalmi köre már nem különült el olyan élesen, mint a korábbiakban, és az ősi civiljog által mesterségesen keletkeztetett rokoni kötelékrendszer mellett egyre nagyobb szerep jutott a vérrokonságnak is.
Az adrogatio vagy adoptio révén örökbefogadott személy az őt örökbefogadó családfő agnát rokonává vált, egyben agnát rokoni kapcsolat keletkezett az örökbefogadott személy, valamint az őt örökbefogadó pater familias hatalma alatt álló családtagok között is – tekintet nélkül arra, hogy ezek a családtagok természetes vagy jogi úton váltak-e az örökbefogadó családfő familia-jának részévé.
A D. 38.16.2. szöveghelyen Ulpianus a különböző rokonok törvényes öröklési jogát írja le, melynek során megállapítja, hogy egy elhunyt személy után a legközelebbi agnát rokon jogosult örökölni, majd kijelenti a következőket:
D. 38.16.2.3. Ulpianus libro decimo tertio ad Sabinum Parvi autem refert, adgnatus hic nativitate an adoptione sit quaesitus: nam qui adoptatur isdem fit adgnatus, quibus pater ipsius fuit, et legitimam eorum hereditatem habebit vel ipsi eius.
Igen kevéssé számít továbbá, hogy ezt az agnatus születés vagy örökbefogadás révén szerezte ebbéli minőségét: valóban, akit örökbe fogadnak, agnát rokonává válik mindazoknak, akik ugyanilyen rokoni kapcsolatban álltak az örökbefogadó pater familias-szal, és jogosulttá válik az utánuk való törvényes öröklésre, ahogyan ezek a rokonok is jogosultak lesznek az őutána történő törvényes öröklésre.
A klasszikus kori jogászok gondolkodásmódja szerint azonban az örökbefogadás még a fentieken túlmenően is imitálta a természetes úton, azaz születés révén keletkezett rokoni kapcsolatokat. Ha a kérdéses agnát rokonokat egyben vérrokoni kötelék is összefűzte, az örökbefogadott személy nem csak agnát, hanem kognát rokonukká is vált; e komplex kapcsolatrendszert írja le a következő Digesta- szöveghely:
D. 1.7.23. Paulus libro trigensimo quinto ad edictum Qui in adoptionem datur, his quibus adgnascitur et cognatus fit, quibus vero non adgnascitur nec cognatus fit: adoptio enim non
ius sanguinis, sed ius adgnationis adfert. Et ideo si filium adoptavero, uxor mea illi matris loco non est, neque enim adgnascitur ei, propter quod nec cognata eius fit: item nec mater mea aviae loco illi est, quoniam his, qui extra familiam meam sunt, non adgnascitur: sed filiae meae is quem adoptavi frater fit, quoniam in familia mea est filia: nuptiis tamen etiam eorum prohibitis.
Az örökbeadott személy egyben cognat rokona is lesz azoknak, akiknek agnat rokonává válik, akiknek viszont nem lesz agnat rokona, azoknak cognat rokonává sem válik: mivelhogy az örökbefogadás nem vérrokonságon alapuló jogokat, hanem az agnatio-n nyugvó jogokat keletkeztet. Ennek okáért, ha örökbe fogadok egy fiúgyermeket, feleségem e gyermek vonatkozásában jogilag nem foglalja el az anya helyét, továbbá agnát kötelék sem keletkezik közöttük, emiatt pedig feleségem az örökbe fogadott fiam cognat rokonává sem lesz: ugyanígy anyám az örökbefogadott gyermek vonatkozásában jogilag nem foglalja el a nagyanya helyét, mivel az örökbefogadott nem válik agnat rokonává azoknak, akik familia-mon kívül állnak. Az általam örökbefogadott fiú leányomnak fiútestvérévé lesz, mivel leánygyermekem familia-mon belül helyezkedik el, emiatt közöttük a házasságkötés tilos.
A jogtudós magyarázatának kiindulási pontját az a megállapítás képezi, hogy az örökbefogadás elsősorban agnát rokoni kapcsolatot keletkeztet, ez az agnatio azonban a vérrokonságon alapuló jogosultságokkal is felruházza az örökbefogadottat. Az örökbefogadó pater familias férji hatalommal nem járó házasságban élő felesége, valamint anyja nem tartozik a pater familias által irányított familia proprio iure kötelékébe, emiatt az örökbefogadott fiúgyermek és ezen női családtagok között nem keletkezik sem agnatio, sem pedig ius consanguinitatis.
Az örökbefogadás azonban sajátos, fiktív vérrokoni kapcsolatot hoz létre az örökbefogadott személy és az örökbefogadó családfő többi gyermekei között, amelynek következtében az örökbefogadott személy minden vonatkozásban – és ezen belül különösen öröklési szempontból – ugyanolyan helyzetben találta magát, mint az örökbefogadó családfő vér szerinti leszármazottai.
Mivel az örökbefogadottat az örökbefogadó iustus filius-ának kellett tekinteni, egészen a klasszikus korig az örökbefogadás révén új családtaggá vált személy az őt örökbe fogadó pater familias társadalmi rangját és jogállását nyerte el. Ennek megfelelően, ha egy patríciusi származású személy plebejust fogadott örökbe, az örökbefogadott patríciusi rangot nyert, és fordítva: ha egy plebejus származású családfő fogadott örökbe patríciusi származású személyt, az örökbefogadott a plebs tagjává vált, és még esetleges emancipatio-ja esetén sem szerezte vissza korábbi pozícióját.
A klasszikus korra a fenti megközelítés megváltozott, és a jogtudósok szinte alapelvként mondták ki azt, hogy az örökbefogadás az örökbefogadandó személy megbecsülését és társadalmi rangját hátrányos módon nem befolyásolhatja.
Paulus megfogalmazása szerint:
D. 1.7.35. Paulus libro primo responsorum Per adoptionem dignitas non minuitur, sed augetur. Unde senator etsi a plebeio adoptatus est, manet senator: similiter manet et senatoris filius.
Az örökbefogadás révén a társadalmi rang és megbecsültség (dignitas) nem csökken, hanem növekedik. Ennek következtében egy szenátor, még ha egy plebejus is fogadta örökbe, szenátor marad; hasonló módon fia is megmarad szenátor fiának.
Annak ellenére, hogy az örökbefogadás minden vonatkozásban naturam imitatur, azaz a természetes, vérrokoni kapcsolatrendszert utánozza, a klasszikus kor jogi normái szerint az örökbefogadott személy megőrizte saját társadalmi állását abban az esetben, ha az kedvezőbb volt, mint az őt örökbefogadó családfő pozíciója. Ha viszont valaki örökbefogadás révén került a saját társadalmi állásához képest kedvezőbb helyzetbe – mint ha például egy szenátori rangú személy fogadott örökbe alacsonyabb társadalmi állású személyt –, majd a későbbiekben az örökbefogadó pater familias őt emancipálta, az adoptív családi kötelékből való kilépéssel az örökbefogadott elveszítette az örökbefogadás révén megszerzett magasabb társadalmi rangot is.
Az örökbefogadott személy emancipatio-ja ezen túl érintette a fentiekben körvonalazott rokoni kapcsolatrendszert is, hiszen megszüntette az örökbefogadás által teremtett agnát rokoni köteléket. Az emancipatio ezen jogkövetkezményét az öröklési jog (ezen belül pedig a praetor-i törvényes öröklés rendje) vonatkozásában Ulpianus a következő módon fogalmazza meg:
D. 38.6.1.6. Ulpianus libro quadragensimo quarto ad edictum Liberos autem accipere debemus quos ad contra tabulas bonorum possessionem admittendos diximus, tam naturales quam adoptivos. Sed adoptivos hactenus admittimus, si fuerint in potestate: ceterum si sui iuris fuerint, ad bonorum possessionem non invitantur, quia adoptionis iura dissoluta sunt emancipatione.
Ezen túl „liberi”-nek azokat a lemenőket kell tekintenünk, akikről korábban azt mondottuk, hogy megilleti őket a bonorum possessio contra tabulas,akár vér szerinti lemenőkről, akár pedig örökbefogadottakról legyen is szó. Az örökbefogadottakat azonban csak akkor engedjük örökölni, ha hatalomalattiak voltak: ha önjogúak voltak, nem hívjuk meg őket a bonorum possessio révén történő öröklésre, mert az emancipatio megszünteti az örökbefogadás révén keletkezett jogosultságokat.