Egy római család tagjává természetes úton az a személy válhatott, aki az adott familia férfitagja (maga a pater familias vagy bármelyik filius familias) által kötött törvényes házasságban fogant, majd élve és épen megszületett. Emellett azonban a római jog az archaikus időktől kezdődően biztosította a lehetőséget arra is, hogy valaki mesterséges, jogi úton léphessen be egy adott familia tagjai közé, azaz a római jog ismerte és szabályozta az örökbefogadás intézményét. A klasszikus jogtudós Gaius szavai szerint:
Gaius Institutiones 1.97. Non solum tamen naturales liberi secundum ea, quae diximus, in potestate nostra sunt, verum et hi, quos adoptamus.

Azonban nemcsak a természetes gyermekeink vannak potestasunk alatt, mint fentebb mondottuk, hanem azok is, akiket örökbe fogadtunk.

A Kr. u. II-III. században működő jogtudósok hangsúlyozzák, hogy az adoptio összefoglaló, általánosító elnevezés, mely az örökbefogadásnak két válfaját takarja: az egyik az adrogatio, a másik pedig a szűkebb értelemben vett adoptio.

A Kr. u. III. század közepén tevékenykedő Herennius Modestinus meghatározását idézve:
D. 1.7.1. Modestinus libro secundo regularum Filios familias non solum natura, verum et adoptiones faciunt. 1. Quod adoptionis nomen est quidem generale, in duas autem species dividitur, quarum altera adoptio similiter dicitur, altera adrogatio. Adoptantur filii familias, adrogantur qui sui iuris sunt. Nem csak a Természet teremti a hatalomalatti családfiúkat, hanem az örökbefogadás is.

Az adoptio valójában általános elnevezés, és az örökbefogadás két fajtáját foglalja magában, amelyek közül az egyiket hasonlóképpen adoptio-nak, a másikat adrogatio-nak nevezzük. A hatalomalatti családfiúkat adoptáljuk, az önjogúakat arrogatio útján fogadjuk örökbe.

A klasszikus kor jogtudósai egyetértenek továbbá abban, hogy az örökbefogadás mindkét módjának azonosak a céljai. Mivel az örökbefogadás mesterséges lemenő-felmenő rokoni kapcsolatot keletkeztet örökbefogadó és örökbefogadott között, melyet a jog a természetes, vérrokoni kapcsolattal egyenértékűnek ítél, a római kori forráshelyek már a kezdet kezdetétől fogva arról tanúskodnak, hogy az adrogatio, illetve az adoptio elsődleges rendeltetése az volt, hogy leszármazotthoz, ezen belül elsősorban fiúgyermekhez juttassa a gyermektelen, rendszerint már idős pater familias-okat. Az örökbefogadást követően e családfők már bízhattak abban, hogy az újonnan a családba került filius továbbviszi a családi nevet, gondoskodik a sacra familiaria folyamatos teljesítéséről, továbbá örökösként megőrzi és gyarapítja a családi vagyont.

Az örökbefogadás e rendeltetését legkorábbi forrásként tanúsítják a hozzávetőlegesen Kr. e. 250 és 184 között élt római komédiaszerző, Titus Maccius Plautus művei, akinek több színdarabjában a szereplők valamelyike – rendszerint idős, gazdag és gyermektelen polgár – ilyen módon gondoskodik nevének és vagyonának megőrzéséről. A Menaechmi („Az ikrek”) egyik főszereplőjét, egy ikerpár egyikét kisgyermekkorában apja magával vitte üzleti útjára, a városi forgatagban azonban a kisfiú elveszett.

Egy Epidamnusból származó, gazdag és gyermektelen kereskedő magával vitte a talált gyermeket, örökbe fogadta, később gazdag hozománnyal rendelkező feleséget talált neki, végül pedig minden vagyonának örökösévé tette őt. A prológus szavai szerint:
Plautus Menaechmi 57-62. Epidamniensis ille, quem dudum dixeram, /geminum illum puerum qui surrupuit alterum, /ei liberorum, nisi divitiae, nil erat: / adoptat illum puerum surrupticium /sibi filium eique uxorem dotatam dedit,/ eumque heredem fecit, quom ipse obiit diem.

Az epidamnusi kalmár, akiről imént / beszéltem, aki ellopta a gyermeket, / gyermektelen volt s éppen nem vagyontalan. / Örökbevette hát az ellopott fiút, / és nagyhozományú asszonyt is szerzett neki, / s mikor meghalt, ráhagyta minden vagyonát.

A Poenulus című komédia szintén hasonló fordulattal kezdődik: az Agorastocles nevű főszereplőt gyermekkorában elrabolták, majd eladták egy idős, gazdag, gyermekre vágyó, de nőgyűlölő férfinek, aki a kisfiút örökbe fogadta, és minden vagyonának örökösévé tette. A Plautus kortársaként tevékenykedő Publius Terentius Afer Adelphoe („Testvérek”) című színdarabjában az idős Micio maga meséli el életét: nem házasodott meg, gyermektelen maradt, míg testvérbátyja:
Terentius Adelphoe 54-57 … uxorem duxit, nati filii / duo: inde ego hunc maiorem adoptavi mihi: / eduxi a paruolo, habui, amavi pro meo; / in eo me oblecto:
solum id est carum mihi
… megnősült; két fia van; az idősbiket / fiamúl örökbe tőlök átvevém, / kicsiny korától én neveltem, úgy / néztem, szerettem, mint a magam fiát.

Plautus és Terentius művei mellett további értékes forrásként szolgál Marcus Tullius Cicero egyik – a későbbiekben még részletesebben bemutatandó – beszéde (De domo sua). E szónoklatban Cicero kétségbe vonta, hogy hírhedt politikai ellenfele, Clodius érvényesen fogadtatta magát örökbe a plebejusi származású Publius Fonteiusszal, érvei között pedig azt is felsorakoztatta, hogy a kérdéses adrogatio nem felelt meg az örökbefogadás elfogadott szabályainak és céljainak:
Cicero De domo sua 35.
Non aetas eius qui adoptabat est quaesita, ut in Cn. Aufidio, M. Pupio quorum uterque nostra memoria summa senectute alter Oresten, alter Pisonem adoptavit, quas adoptiones sicut alias innumerabilis hereditates nominis pecuniae sacrorum secutae sunt.

Nem tudakolták az örökbefogadó életkorát úgy, ahogyan az Cnaeus Aufidius és Marcus Pupius esetében történt, akik mindnyájunk emlékezete szerint előrehaladott öregkorukban fogadtak örökbe, az egyik Orestes-t, a másik Piso-t; és ezeket az örökbefogadásokat – mint megszámlálhatatlanul sok más örökbefogadást – követte a név, a családi vagyon és a családi istenek kultuszának átszállása.

A Cicero által megnevezett alapértékek (a név, a családi vagyon és a családi istenek kultuszának folytatása) évszázadok múltával gyakorlatilag változatlanul köszönnek vissza a Historia Augusta egyik életrajzában (Aurelianus 14.7).
A Flavius Vopiscus néven említett életrajzíró megörökíti, hogy a Kr. u. 270 és 275 között uralkodó Aurelianus császárt elődje, Valerianus engedélyével adrogatio révén örökbe fogadta egy Ulpius Crinitus nevű polgár, aki – Vopiscus feljegyzése szerint – a következő szavakkal kérelmezte a császár beleegyezését Aurelianus örökbefogadásához:
Scriptores Historiae Augustae Aurelianus 14.7.
Iube igitur ut lege agatur, sitque Aurelianus heres sacrorum, nominis et bonorum totiusque iuris Ulpio Crinito iam consulari viro, ipse actutum te iudice consularis.

Így rendeld el azután, hogy a törvényes út bejárásával Aurelianus legyen a már consuli rangú Ulpius Crinitus örököse, aki a te döntésed alapján lesz consuli rangú. Ő legyen örököse a családi szentségeknek, a vagyonnak és minden jognak.

A célok azonosságán túl az adrogatio és a szűkebb értelemben vett adoptio egyéb vonatkozásai – így a megkívánt előfeltételek, a joghatások, továbbá maguk az eljárási szabályok – azonban jelentős eltéréseket mutatnak. Adrogatio révén csakis önjogú személyt lehetett örökbe fogadni, míg a szűkebb értelemben vett adoptio útján hatalomalatti, alieni iuris személy került az örökbefogadó családfő patria potestas-a alá.
Az adrogatio eredeti alakjában a curia-k szerint összehívott népgyűlés színe előtt és jóváhagyásával zajlott, a szűkebb értelemben vett adoptio a magisztrátus színe előtt folyt. Ezen túl az adrogatio alapvető kihatással volt az örökbefogadott jogállapotára, hiszen az illető sui iuris, önjogú személyből hatalomalattivá vált; a szűkebb értelemben vett adoptio esetén az örökbefogadott ugyan megőrizte alieni iuris jogállapotát, viszont kivált eredeti agnát családja kötelékéből, és az örökbefogadó agnatio-jának tagjává lett.