Az adrogatio ezen joghatását hangsúlyozza az alábbi Gaius-szöveghely:
Gaius Institutiones 1.107. Illud proprium est eius adoptionis, quae per populum fit, quod is, qui liberos in potestate habet, si se adrogandum dederit, non solum ipse potestati adrogatoris subicitur, sed etiam liberi eius in eiusdem fiunt potestate tanquam nepotes.
A nép hozzájárulásával végbemenő örökbefogadásnak a sajátossága, hogy ha az, akinek gyermekei állnak az ő potestasa alatt, örökbe fogadtatja magát, nemcsak ő maga kerül az örökbefogadó potestasa alá, hanem az ő gyermekei is ugyanannak a potestasa alá kerülnek, mint unokák.
Az örökbefogadás ezen válfajának komoly kihatásai voltak a teljes római társadalmi és politikai életre, hiszen lebonyolítását követően megszűnt a római társadalom alapegységét képező familia-k egyike, mely beolvadt egy másik családi közösségbe. E következmény súlyosságára való tekintettel az adrogatio gyakorlását nem bízták kizárólagosan a családfőkre, hanem az eljárásnak ünnepélyes formában, eredetileg csak Rómában, mint helyszínen, a római polgárok legrégebbi eredetű népgyűlése (a comitia curiata) előtt kellett végbemennie; adrogatio esetén a népgyűlésen a pontifex maximus elnökölt. Az örökbefogadás engedélyezéséről tehát a római polgárok közössége döntött.
Az eljárás leírását két szöveghely, Gaius Institutiones-ének, továbbá a Kr. u. II. század második felében tevékenykedő Aulus Gellius Noctes Atticae-jének egy-egy részlete tartalmazza.
Gaius Institutiones 1.99.
Populi auctoritate adoptamus eos, qui sui iuris sunt: quae species adoptionis dicitur adrogatio, quia et is, qui adoptat, rogatur, id est interrogatur, an velit eum, quem adoptaturus sit, iustum sibi filium esse; et is, qui adoptatur, rogatur, an id fieri patiatur; et populus
rogatur, an id fieri iubeat.
A nép hozzájárulásával fogadjuk örökbe azokat, akik önjogúak. Az örökbefogadásnak ezt a fajtáját adrogatiónak nevezik, mivelhogy azt, aki örökbe fogad, megkérdezik (rogatur), azaz felhívják nyilatkozattételre, vajon akarja-e, hogy az, akit örökbe fogadni akar, jogszerűen a fia legyen. Azt is, akit örökbe fogadnak, megkérdezik, hogy tűri-e azt, hogy ez történjen vele. A népet is megkérdezik, hogy elrendeli-e mindezt.
A Gaius által megörökített szabályokat kiegészíti Gellius részletes leírása:
Aulus Gellius Noctes Atticae 5.19.
4. Adrogantur hi, qui, cum sui iuris sunt, in alienam sese potestatem tradunt eiusque rei ipsi auctores fiunt.
5. Sed drogationes non temere nec inexplorate committuntur;
6 nam comitia arbitris pontificibus praebentur, quae „curiata „ appellantur, aetasque eius, qui adrogare vult, an liberis potius gignundis idonea sit, bonaque eius, qui adrogatur, ne insidiose adpetita sint, consideratur, iusque iurandum a Q. Mucio pontifice maximo conceptum dicitur, quod in adrogando iuraretur.
7. Sed adrogari on potest, nisi iam vesticeps.
8. „Adrogatio „ autem dicta, quia genus hoc in alienam familiam transitus per populi rogationem fit.
9. Eius rogationis verba haec sunt: „Velitis, iubeatis, uti L. Valerius L. Titio tam iure legeque filius siet, quam si ex eo patre matreque familias eius natus esset, utique ei vitae necisque in eum potestas siet, uti patri endo filio est. Haec ita, uti dixi, ita vos, Quirites,
rogo. „
Adrogatio révén az önjogú személyeket fogadják örökbe, akik saját magukat, saját elhatározásuk alapján egy másik személy hatalmába adják. Az adrogatio-kat azonban nem meggondolatlanul, és nem vizsgálat nélkül folytatják le.. Mert a ontifex-ek irányításával összehívják a “comitia curiata „-nak nevezett népgyűlést, majd kivizsgálják, hogy az örökbe fogadni szándékozó személyt életkora nem teszi-e inkább alkalmassá a természetes gyermeknemzésre; ügyelnek arra, nehogy az örökbefogadandó személy vagyonát „az örökbefogadó „ ellenséges szándékkal próbálja megszerezni, az örökbefogadás srán pedig azt a szent és ünnepélyes esküszöveget kell elmondani, amit még Quintus Mucius pontifex maximus alkotott meg. Csak olyan személyt lehet adrogatio útján örökbe fogadni, aki már férfitógát viselhet.
Az adrogatio-t pedig azért nevezik így, mert az örökbefogadandó személy a nép megkérdezése (rogatio) révén kerül át egy másik családba. A rogatio szövege pedig a következő: “Akarjátok és megparancsoljátok-e, hogy Lucius Valerius jogszerűen és törvényesen fiává váljon Lucius Titius-nak, mintha csak ettől az apától és anyától született volna, valamint hogy Titius élet és halál feletti olyan hatalmat nyerjen Valerius felett, mint ami az apákat fiaik felett illeti meg? Ahogyan mondottam, ezennel ezt kérdezem tőletek, római polgárok. „
Mint a fentiek is tükrözik, a tényleges adrogatio-t hosszadalmas vizsgálat előzte meg, aminek egyik célja az volt, hogy meggyőződhessenek az örökbe fogadni kívánó pater familias életkoráról, valamint arról, hogy vajon képes-e még természetes úton gyermeket nemzeni.
Úgy tűnik, hogy a pontifex-ek gyakorlatában az örökbe fogadni kívánó családfő előrehaladott életkora előnyt jelentett a kedvező döntés meghozatala szempontjából. Az adrogatio ezen vetületére vonatkozó, fontos forrásként szolgál Marcus Tullius Cicero egyik, a korábbiakban már idézett beszéde (De domo sua), melyet a Palatinus-dombon található házhelyének visszaszerzése érdekében mondott el a pontifex-ek kollégiuma előtt. Miután Kr. e. 58-ban Cicerót száműzetésbe küldték, nagy politikai ellenfele, Publius Clodius Pulcher leromboltatta Cicero házát, majd a területet az isteneknek ajánlotta és ott szobrot emelt Libertas istennőnek.
Kr. e. 57-ben Cicero visszatért a száműzetésből, és hamarosan a pontifex-ek kollégiumához fordult a telek visszaszerzése érdekében. Érvei között szerepelt az, hogy Clodius jogtalanul töltött be néptribuni tisztséget, őt szintén jogellenesen küldte száműzetésbe, következésképpen a consecratio sem lehetett érvényes. Clodius néptribunsága pedig azért volt szabálysértő, mert a patríciusi származású politikus úgy lett a plebs tagja, hogy örökbe fogadtatta magát Publius Fonteiusszal, aki plebejusi származású és Clodiusnál fiatalabb férfi volt, ez az eljárás pedig számos ponton sértette az örökbefogadás elismert szabályait.
Cicero a következő módon érvelt a collegium pontificale előtt:
Cicero De domo sua 34.; 36.
34. Quod est, pontifices, ius adoptionis? Nempe ut is adoptet qui neque procreare iam liberos possit, et cum potuerit sit expertus. Quae deinde causa cuique sit adoptionis, quae ratio generum ac dignitatis, quae sacrorum, quaeri a pontificum conlegio solet. Quid est horum in ista adoptione quaesitum? Adoptat annos viginti natus, etiam minor, senatorem. Liberorumne causa? At procreare potest; habet uxorem, suscipiet ex ea liberos; exheredabit igitur pater filium. …
36. Dico apud pontifices: nego istam adoptionem pontificio iure esse factam: primum quod eae vestrae sunt aetates ut is qui te adoptavit vel fili tibi loco per aetatem esse potuerit, vel eo quo fuit: deinde quod causa quaeri solet adoptandi, ut et is adoptet qui quod natura iam adsequi non potest legitimo et pontificio iure quaerat, et ita adoptet ut ne quid aut de dignitate generum aut de sacrorum religione minuatur: illud in primis, ne qua calumnia, ne qua fraus, ne qui dolus adhibeatur: ut haec simulata adoptio fili quam maxime veritatem illam suscipiendorum liberorum imitata esse videatur.
Mi, ó pontifex-ek, az örökbefogadásra vonatkozó jog? Kétségkívül az, hogy olyasvalaki fogadhasson örökbe, aki többé már nem képes gyermeket nemzeni, és akinek ez még akkor sem sikerült, amikor gyermeknemzésre megfelelő korban járt. Milyen indokai vannak valakinek az örökbefogadásra? Milyen indokok állnak fenn a családra, a méltóságra vagy a családi kultuszra vonatkozóan? Ezek azok a kérdések, melyeket a pontifex-ek kollégiuma fel szokott tenni. Ezen örökbefogadás során e kérdésekből melyeket tettek fel? Egy húsz éves, minor-nak minősülő férfi örökbe fogad egy szenátort. Talán gyermekek iránti vágyból? Hiszen képes a gyermeknemzésre, van felesége, akitől gyermekei születtek; a családapa így meg fogja fosztani az örökségtől saját gyermekét. …
A pontifex-ek előtt mondom ki: tagadom, hogy ez az örökbefogadás a pontifex-ek által megállapított jogszabályoknak megfelelően történt. Elsőként azért, mert életkorotok olyan, hogy az a férfi, aki téged
Mint a fenti Cicero-beszéd tanúsítja, az örökbefogadásra vonatkozóan már a klasszikus kort megelőzően is felmerült az a követelmény, hogy az örökbefogadás lehetőleg természetes mintát kövessen, azaz a születés útján keletkező szülő-gyermek kapcsolatot imitálja; mindazonáltal az örökbefogadó életkorára vonatkozó konkrét rendelkezések csak jóval később, a klasszikus korszakban jelennek meg a római jog szabályai között.
Az ismert Ulpianus-szöveghely szerint:
D.1.7.15.2. Ulpianus libro vicesimo sexto ad Sabinum adrogationibus cognitio vertitur, num forte minor sexaginta annis sit qui adrogat, quia magis liberorum creationi studere debeat: nisi forte morbus aut valetudo in causa sit aut alia iusta causa adrogandi, veluti si coniunctam sibi personam velit adoptare.
Az adrogatio során a vizsgálat (cognitio) annak a tisztázására irányul, hogy az, aki örökbe fogadni kíván, vajon fiatalabb-e hatvan évesnél; mert ha igen, akkor inkább a természetes gyermeknemzéssel kellene próbálkoznia – kivéve, ha betegség, testi gyengeség, vagy más jogos ok indokolja az adrogatio-t, mint például az, ha valaki (vér)rokonát kívánja örökbe fogadni.
Az a követelmény, hogy az örökbefogadónak be kell töltenie hatvanadik életévét, vélhetőleg az Augustus-féle házassági törvények meghozatalát követően vert gyökeret a római jogban, hiszen ez a törvény az élettanilag termékeny korban levő római polgárok (20 és 50 év közötti nők, valamint 25 és 60 év közötti férfiak) számára tette lényegében kötelezővé a házasságot.
Az idézett forráshelyek megörökítik továbbá, hogy az örökbefogadandónak serdültnek (vesticeps-nek, azaz férfitóga viselésére jogosultnak) kellett lennie, azaz serdületlen gyermeket eredetileg nem lehetett adrogatio útján örökbe fogadni. Ennek indokát Aulus Gellius abban jelöli meg, hogy helytelen lett volna a gyámok jogkörét oly módon kiterjeszteni, hogy egy gyám döntésével megfoszthasson egy életkorára nézve serdületlen, jogállapotára nézve azonban önjogú személyt sui iuris státuszától, és egy idegen pater familias hatalmának vesse alá a gyámoltat; emellett a serdületlen fiúk nem jelenhettek meg a népgyűlésen sem. A serdületlen fiúgyermekek körén túl önjogú nőt sem lehetett adrogatio útján örökbe fogadni, hiszen a nők sem jelenhettek meg a comitia curiata előtt.
A Kr. u. II. század végén tevékenykedő Gaius már az adrogatio útján örökbe fogadható személyek körében beállott bizonyos változásokat örökíti meg:
Gaius Institutiones 1.102.
Item impuberem apud populum adoptari aliquando prohibitum est, aliquando permissum est: nunc ex epistula optimi imperatoris ntonini, quam scripsit pontificibus, si iusta causa adoptionis esse videbitur, cum quibusdam condicionibus permissum est.
Továbbá volt, amikor tilos, volt, amikor megengedett volt serdületlent a nép hozzájárulásával örökbe fogadni; most a legjobb Antoninus császár epistulája alapján, melyet a pontifexekhez írt, ha z örökbefogadásnak jogos indoka látszik, bizonyos feltételek mellett megengedett.
Gaius nem részletezi azokat az előfeltételeket, melyek fennállása esetén Antoninus Pius engedélyezte a serdületlen gyermek adrogatio útján történő örökbefogadását, ezeket azonban egy Digesta-szöveghely elemzése során megismerhetjük. A klasszikus kor nagy jogtudósa, Ulpianus Sabinus-kommentárjából vett szövegrészlet az alábbiak szerint mutatja be a serdületlen gyermek örökbefogadása esetén vizsgálandó szempontokat:
D.1.7.15.2. Ulpianus libro vicesimo sexto ad Sabinum t primum quidem excutiendum erit, quae facultates pupilli sint et quae eius, qui adoptare eum velit, ut aestimetur ex comparatione earum, an salubris adoptio possit pupillo intellegi: deinde cuius itae sit is, qui velit pupillum redigere in familiam suam: tertio cuius idem aetatis sit, ut aestimetur, an melius sit de liberis procreandis cogitare eum quam ex aliena familia quemquam redigere in potestatem suam.
Elsőként meg kell győződni arról, hogy milyen vagyoni helyzetben van a gyámolt és milyen vagyoni helyzetben van az, aki őt örökbe kívánja fogadni; mindezt azért, hogy a fentiek összehasonlításával meg lehessen becsülni, vajon az örökbefogadás előnyös-e a gyermek számára. Másodsorban meg kell győződni arról, hogy milyen életmódot folytat az, aki a gyámoltat saját családjába kívánja befogadni. Harmadsorban meg kell győződni arról, hogy
Az Ulpianus által felsorolt szempontok azt tükrözik, hogy a klasszikus római jog már védelmezni próbálta a serdületlen gyermek érdekeit, hiszen egy pupillus örökbefogadását megelőzően mindenekelőtt azt kellett vizsgálni, hogy az örökbe fogadni szándékozó személy vajon nem arra törekedett-e, hogy csalárd módon megszerezze a gyermek vagyonát. A gyermeknél kedvezőtlenebb vagyoni helyzetben leledző adrogator részére csak akkor engedélyezték az örökbefogadást, ha józan és komoly életet folytatott, illetve ha nem merülhetett fel kétség arra vonatkozóan, hogy őszinte szeretet fűzi az örökbefogadandó gyermekhez.
Ezen túl úgy is védelmezték az örökbefogadandó gyermek vagyoni érdekeit, hogy ha az örökbefogadó az örökbefogadott gyermeket még felserdülése előtt emancipálta, köteles volt visszaszolgáltatni neki azt a vagyont, mely a gyermek örökbefogadása révén szállt az örökbefogadóra. Ha pedig az örökbefogadó az emancipatio aktusát nem tudta megfelelő módon indokolni, az adrogatio révén örökbe fogadott gyermek – Antoninus Pius rendelkezése alapján – az örökbefogadó személy vagyonának egynegyed részére is igényt tarthatott; ez volt az úgynevezett quarta divi Pii.
Visszatérve az adrogatio további lépéseire, Gellius arról tudósít, hogy ha a pontifex-ek meggyőződtek arról, hogy az örökbe fogadni kívánó személy megfelel az elvárásoknak, őt egy olyan eskü letételére kötelezték, melynek szövegét a Kr. e.I. században tevékenykedő Quintus Mucius Scaevola dolgozta ki pontifex maximus- i minőségében. Az eskü célja az volt, hogy az örökbe fogadni kívánó római pater familias az egész római népet biztosítsa szándékának tisztességes mivoltáról, azaz arról, hogy nem az örökbefogadandó másik pater familias vagyonának tisztességtelen megszerzésére törekszik.
Az örökbe fogadni szándékozó, valamint az örökbefogadandó pater familias kikérdezését követően a collegium pontificale szabadon döntött arról, hogy összehívják-e a comitia curiata-t, vagy sem. Ha a pontifex-ek az eljárás továbbfolytatása mellett döntöttek, a Gaius által megörökített módon (Inst. 1.99.) a pontifex maximus ünnepélyes formában megkérdezte a két pater familias-t, valamint a comitia-n megjelent római polgárokat arról, hogy akarják-e a kérdéses örökbefogadást. Az eljárás azzal zárult, hogy a népgyűlés szavazással döntött a rogatio ügyében.
A Kr. e. I. század végére a fegyverforgatásra alkalmas római férfipolgárok immár nem jelentek meg a comitia curiata-n, hanem a harminc curia- t harminc lictor helyettesítette, de a szavazást még ekkor is lebonyolították. A szavazás eredményeként egy lex curiata született, mely a civiljogban érvényes módon elismerte az örökbefogadást, annak minden joghatásával együtt.
Sem Gaius, sem pedig Gellius nem emlékezik meg az úgynevezett adrogatio per rescriptum principis-ről, mely a provinciákban fokozatosan az adoptio per populum helyébe lépett; mindezt azért, mert az adrogatio per rescriptum principis később, aKr. u. III. századra jelenhetett meg a római joggyakorlatban.
Alapját vélhetőleg az képezte, hogy mivel a népgyűlés előtt zajló örökbefogadási eljárást csakis Róma városában lehetett lebonyolítani, viszont az örökbe fogadni szándékozó provinciailakosok számára az utazás sok esetben komoly nehézséget jelentett, a Róma városától távol élő polgárok a princeps-hez (mint pontifex maximus-hoz) folyamodtak azért, hogy adjon felmentést a Róma városában való megjelenés kötelezettsége alól, továbbá engedélyezze, hogy az örökbefogadási eljárásra a provinciában, a kormányzó színe előtt kerülhessen sor. E lehetőség megadását igazolja Diocletianus és Maximianus császárok Kr. u. 286-ban kelt konstitúciója, melyet egy bizonyos Timoteusnak címeztek:
C. 8. 47 (48) 2.
Pr. Impuberem, quem ad vicem naturalis subolis adrogare desideras, si hi, qui sanguinis necessitudine iunguntur, id ei expedire apud praesidem provinciae confirmaverint, filium habebis, ita ut bonorum tuorum quarta pars tam in postremo iudicio tuo, quam si a te emancipatus fuerit, ei praebeatur et super patrimonio eius idoneis fideiussoribus datis servo publico caveatur, ne sub copulandae adoptionis obtentu in facultates eius, quae ei diligenti provisione servandae sunt, inruas.
Adrogatio útján örökbe kívánsz fogadni egy serdületlent, mintegy természetes gyermekedként. Ha vérrokonai a provinciakormányzójának színe előtt megerősítik, hogy ez az ő érdekét szolgálja, a gyermek fiaddá válik, azzal a feltétellel, hogy vagyonod egynegyed részét végrendeletedben rá kell hagynod, vagy emancipatio-ja esetén részére ki kell adnod, továbbá egy közhivatalnok előtt megfelelő kezesek állításával biztosítékot kell adnod arra nézve, hogy az örökbefogadás ürügyén nem fogod megkárosítani a gyermek vagyonát, melyet körültekintő gondoskodással részére meg kell őrizni.
Diocletianus korától kezdődően az adrogatio ezen új formáját a provinciákban gyakorolták, Rómában pedig továbbra is az adoptio per populum eljárását alkalmazták mindaddig, ameddig a pontifex-ek testülete létezett. Ezt követően az adoptio per populum alkalmazásának helyére Rómában is az adrogatio per rescriptum principis lépett.