Az örökbefogadás két eljárás keretében is végbemehetett, attól függően, hogy a potestas-t valaki egy másik paterfamilias, vagy egy másik filius familias felett szerzi-e meg. Az örökbefogadás legősibb alakzata az úgynevezett adrogatio, mely a történetileg legkorábban keletkezett népgyűlés, a comitia curiata előtt zajlott (melyen a királykorban a rex, a köztársasági korban a pontifex maximus elnökölt); ezen eljárás célja egy római familia fennmaradásának biztosítása, nem csupán társadalmi-gazdasági téren, hanem szakrális szempontból is.

A pontifex maximus kulcsszerepet játszott az örökbefogadás ezen ősi alakzatának lebonyolítása során, ugyanis ő volt az, aki a comitia elnökeként megszorításokat, korlátokat állíthatott fel az aktus kapcsán – a pontifex maximus ugyanis diszkrecionális módon, saját belátása szerint határozhatott arról, hogy egy adott örökbefogadási kérelmet a népgyűlés elé terjeszt-e vagy sem.
A pontifex-ek általában megtagadták az örökbefogadás lehetőségét attól a pater familias-tól, akinek már voltak lemenői, aki még nem töltötte be a hatvanadik életévét, vagy aki fiatalabb volt az általa örökbe fogadni kívánt személynél. A javaslat beterjesztését követően a curiá-knak eredetileg kifejezetten jóvá kellett hagyniuk az arrogatio-t, hiszen olyan eseményről volt szó, mely az egész közösség szerkezetét befolyásolta: egy önjogú pater familias által vezetett különálló család megszűnt önálló egységként létezni, és beolvadt egy másik pater familias által vezetett házközösségbe.
A köztársasági korra mindazonáltal a népgyűlés jóváhagyó szerepe formálissá vált, hiszen a comitia curiata jelentőségének háttérbe szorulásával a curiá-k tényleges hatalma elenyészett, így az arrogatio kontrollálása a fentiek szerint csupán a pontifex maximus-tól függött.

Egészen a Kr.u. III. századig harminc lictor (a harminc curia képviseletében) továbbra is összegyűlt azért, hogy mintegy „népgyűlésként” formálisan jóváhagyásukat adják az adrogatio-hoz. A provinciákban azonban kialakult az a gyakorlat, mely szerint az örökbe fogadni kívánó pater familias-ok a princeps-hez fordultak engedélyért (hiszen a princeps formálisan a pontifex maximus szerepkörét is ellátta); jóváhagyásukat az uralkodók rendszerint rescriptum formájában adtak meg.
A rescriptum révén végbemenő arrogatio kitágítja az örökbe fogadható személyek körét is, hiszen ezen az úton – Antoninus Pius korától kezdődően – önjogú nők örökbefogadása is lehetséges. Önjogú nők viszont nem élhettek az arrogatio lehetőségével, hiszen patria potestas alanyai sem lehettek. Diocletianus császár viszont a későbbiekben lehetővé tette az önjogú nők részére az adrogatio sajátos gyakorlását, melynek legfőbb joghatása az – öröklési szempontból jelentős – fiktív rokoni kapcsolat megteremtése, és nem valamiféle „apai hatalom” keletkeztetése volt.

Az arrogator patria potestas-t szerez az örökbefogadott felett, vagyonjogi szempontból pedig élők közötti egyetemes jogutódlás következik be az örökbefogadó javára, az örökbefogadott személy egész vagyonára vonatkozóan. Az inter vivos végbemenő egyetemes jogutódlás összes olyan esetéhez hasonlóan, mely capitis deminutio minimá-val jár, az örökbefogadott tartozásai ezáltal megszűntek.
A hitelezők érdekei viszont súlyosan sérülhettek emiatt, így (valószínűleg a Kr.e. I. századra) a praetorok in integrum restitutio révén jogsegélyt adtak azon hitelezőknek, akik követeléseit nem elégítették ki, majd keresetet is biztosítottak az örökbefogadottal szemben. Ha az örökbefogadott védelmét a perben senki nem vállalta, a praetorok elrendelték az örökbefogadott vagyonának elkülönítését az örökbefogadó vagyonától, majd missio in boná-t biztosítottak az örökbefogadott hitelezői javára.

Az örökbefogadott agnát rokoni kapcsolatai az örökbefogadás révén megszűntek létezni, vérrokoni kapcsolatai azonban fennmaradtak; új családjában a vér szerinti filius helyzetébe került és ezáltal az adrogator agnát rokoni kötelékébe is bekerült, természetszerűleg azonban vérrokoni kapcsolat nem keletkezett sem magával az örökbefogadó személlyel, sem pedig annak cognat rokonaival.