Egy ember jogképességének terjedelme a római jogban az illető status familiae-jétől is függ, azaz attól a jogi ténytől, hogy az illető vajon sui iuris, vagy más hatalmának alávetett-e. Mindez szoros kapcsolatban áll a római család különleges jellemzőivel is.
A kései köztársaság és a principátus korában a római társadalom struktúrája a szűkebb értelemben vett családon, a familia proprio iure-n alapul (melyet meg kell különböztetnünk az úgynevezett familia communi iure-tól). Ezen a családtípuson belül az egyetlen jogalany a pater familias, akihez viszonyítva a család egyéb tagjai csupán egy abszolút jellegű, személyi jogosultság tárgyának minősülnek, mely jogosultság – még a klasszikus korban is - egészen a ius vitae ac necis gyakorlásig terjedhetett. Ezt tükrözi az a szabály is, mely szerint a patria potestas-nak alávetett személyek fő szabály szerint nem rendelkeznek magánjogi jogképességgel, így különösen vagyonjogi jogaik hiányoznak.

A familia tagjává valaki elsősorban iustum matrimonium-ból való születéssel válhat, de más jogi aktusok – az adrogatio, az adoptio és a conventio in manum – is alávethetik az akár önjogú, akár pedig más családhoz tartozó személyeket a pater hatalmának.
A patria potestas-nak való alávetettség jellegzetesen a pater haláláig áll fenn, amikor is a közvetlen hatalma alatt álló személyek önjogúvá válnak, közülük pedig a fiúk – legalábbis potenciálisan – maguk is egy-egy család fejévé lesznek.

A családi kötelék ennél korábbi időpontban történő megszűnése (akár önjogúvá válik a családi kötelékből kiváló személy, akár adoptio vagy conventio in manum révén egy másik pater familias hatalma alá kerül), egyben capitis deminutio-t is jelent, melynek következményeképpen minden civiljogi (agnát) rokoni kapcsolat megszűnik az eredeti családdal, következésképpen az összes agnát rokonnal is.