A filius helyzete a rabszolga helyzetétől legszembetűnőbben a jogképesség területén tér el. A szakrális jog szintjén – mely a rabszolgának is tulajdonított valamilyen jogalanyiságot – a filius familias jogképessége teljes. A különbség a ius publicum, a közjog területén még nyilvánvalóbb. A rabszolga jogképességének teljes hiányával szemben a filius közjogi jogképessége teljes, aki civis-ként, római polgárként az önjogú személyekkel egyenlő szinten áll (mindez természetesen nem vonatkozott a filia familias-ra, mivel a nők a közéletből teljes egészében ki voltak zárva).
A jogrend semmilyen módon sem szabályozta a fiú közjogi jogképessége és a patria potestas közötti esetleges konfliktusok kérdését. A források – többé-kevésbé anekdotikus módon – olyan eseteket mesélnek el, melyekben a pater abból a célból gyakorolta volna magánjogi hatalmát, hogy meggátolja fiát olyan politikai tevékenység folytatásában, melyet maga a pater károsnak ítélt. Egy újabb megközelítésben, a büntetőjog szintjén, a filius familias jogképessége szintén az önjogú személyekével egyenlő.

A magánjog területén azonban már további megkülönböztetéseket kell tennünk. A pater familias-szal szemben a családtagok pusztán egy abszolút jog, a patria potestas alá vetett „jogtárgyak”. A hatalom alatti szabad családtagok jogosultak ugyan a házasságkötésre, melyet személyesen, de csak a pater beleegyezése (auctoritas-a) birtokában gyakorolhatnak. A hatalom alatti házasfelek csak a pater jóváhagyásával válhatnak el.
A házas, de hatalom alatti filius természetesen rendelkezhet saját törvényes leszármazottakkal, ők azonban a pater familias (a nagyapa) hatalma alá tartoznak. A filius csupán a nagyapa halálát követően gyakorolhatta saját maga a patria potestas-t gyermekei felett.

A kezdeti időkben a filius familias vagyonjogi jogképessége teljes egészében hiányzott, és mivel a pater szempontjából egyfajta „vagyonszerző segéderőként” működött, alapelvként a pater familias vagyoni helyzetét nem ronthatta. A pater hatalom alatti családtagjainak magánjogi bűncselekményeiért a noxalitás rendszerén belül tartozott felelősséggel, a jogszerű cselekedetekből keletkezett kötelmek vonatkozásában pedig a ius honorarium által megteremtett járulékos keresetek korlátain belül felelt. A fenti vonatkozásokban a filius-ra vonatkozó jogi szabályozás tehát lényegileg azonos a rabszolgák pozícióját rendező szabályokkal.
A köztársasági kor vége felé azonban kettős irányú fejlődés indul meg: egyrészt elismerik a filius familias (de nem a filia) azon képességét, hogy a civiljog szintjén is kötelezettségeket vállaljon, másrészt Augustus korától kezdődően megkezdődik a peculium castrense intézményének kifejlődése.

A filius familias kötelezettségvállalásait illetően fennáll az a lehetőség, hogy a filius civiljogilag, továbbá a ius honorarium szintjén is érvényes módon lekötelezze magát; őt akár perelni is lehet ezen kötelezettségei nemteljesítése miatt, azonban a filius ellen végrehajtást vezetni mindaddig lehetetlen, ameddig apai hatalom alatt áll.
A vagyoni végrehajtás azért kizárt, mert a filius saját tulajdonnal nem rendelkezik, a személyi végrehajtás pedig sértené a pater-t a filius felett megillető jogosultságokat, azaz a patria potestas abszolút mivoltát.

Vespasianus császár uralkodásának korában a filius familias kötelezettségvállalásának lehetőségét a senatusconsultum Macedonianum korlátozta, ugyanis ez a jogforrás megtiltotta a filius részére történő pénzkölcsönzést, ha a pater az ügylethez kifejezett beleegyezését nem adta. A kérdéses korszak joggyakorlatának megfelelően a senatusconsultum megszegése esetén az alkalmazott szankció a ius honorarium területén lépett működésbe, azaz a hitelezőtől a praetor megtagadta a keresetindítás lehetőségét, vagy ellene megadta az exceptio senatusconsulti Macedoniani-t.
A fenti tilalmat egy botrányos eset szülte, melynek során egy Macedo nevű filius familias állítólag megölte apját azért, hogy hozzájusson örökségéhez, és ebből az őt üldöző hitelezőit kifizesse. A senatusconsultum által megfogalmazott tiltás minden olyan esetre vonatkozott, amelyben a filius részére készpénzt juttattak (tehát nem szigorúan csak a mutuum-ról lehetett szó, hanem bármilyen egyéb olyan ügyletről is, melynek lényege az volt, hogy a filius familias készpénzhez jusson); a filius elleni keresetindítás pedig abban az esetben is kizárt volt, ha időközben felszabadult apja hatalma alól.

Augustus korától kezdődően – másik fejlődési irányként – megkezdődik a peculium castrense intézményének kialakulása. A peculium castrense különbözik a pater familias által adott ún. peculium profecticium-tól, és azokból a vagyontárgyakból tevődik össze, melyeket a filius familias katonai szolgálata során szerzett, valamint amelyekhez e vagyon működtetésével jutott. A későbbiekben a peculium castrense magában foglalta azokat a vagyoni juttatásokat is, melyeket a filius katonai szolgálatba lépésekor kapott, továbbá tartalmazta a veterán katonára felesége által végrendeletileg hagyott örökséget is.

A Kr. u. II. században a császárok és a jogtudósok eljutottak odáig, hogy elismerték a filius familias teljes vagyonjogi jogképességét a peculium castrense vonatkozásában, azaz a peculium keretein belül a filius bárkivel, még saját pater familias-ával is létesíthetett jogviszonyt; a peculium-ra vagyoni végrehajtást is lehetett vezetni anélkül, hogy meg kellett volna várni a filius apai hatalom alól történő felszabadulását; sőt a filius végakaratában szabadon rendelkezhetett az ilyen peculium jogi sorsa felől. A pater familias-t pusztán egy vonatkozásban illette meg jogosultság a peculium castrense-re nézve: ha a filius végrendelet hátrahagyása nélkül hunyt el, a vagyon a pater-hez került, de nem öröklés jogcímén, hanem a különvagyon alanyának „megszűnése” miatt a peculium úgymond visszaolvadt az apai vagyonba.
A posztklasszikus korszak fejlődése követi a peculium castrense által megrajzolt irányvonalat. Nagy Konstantin elismeri az ún. peculium quasi castrense intézményét, mely minden olyan vagyoni szerzeményt jelent, amelyhez a filius hivatalnokoskodással (még később egyházi hivatalviselés révén) jutott.

Még mélyebb hatással bírnak egyes további változtatások, melyek Jusztiniánusz korára már betagolódnak a klasszikus korban kialakult rendszerbe. Azon vagyon vonatkozásában, melyet a filius anyjától, majd - még később - anyai ági rokonaitól kapott (bona materna és bona materna generis), a puszta tulajdonjog (a nuda proprietas) a fiúé lett, míg az apát törvényes haszonélvezet illette ugyanezen vagyon felett.
Ezt a rendszert a jusztiniánuszi reformok kiterjesztették az ún. bona adventiciá-ra is, azaz minden olyan vagyonra, melyet a filius nem az apától származó anyagi erőforrások révén szerzett. A filius mellett a filia familias-t is megillethette a bona adventicia, annak ellenére, hogy az ő esetében a peculium castrense és quasi castrense megszerzése természetesen fogalmilag kizárt volt.
A régi rendszer ezáltal véglegesen felbomlott: maga a patria potestas ugyan az apa haláláig fennálló hatalom maradt, melynek azonban csak személyes elemei maradtak meg viszonylag érintetlenül, vagyonjogi elemei ezzel szemben jelentősen összezsugorodtak.

A filius familias már csak akkor szerzett apja részére, ha a pater-től eredő anyagi erőforrások felhasználásával jutott a kérdéses gyarapodáshoz; a bona adventicia vonatkozásában az apát törvényes haszonélvezet és az ebből eredő vagyonkezelési jog illette, aminek azért volt gyakorlati jelentősége, mert elviekben a patria potestas továbbra is az apa élete végéig fennálló hatalomnak minősült.
Az apa a filius által vállalt kötelezettségekért az actiones adiecticiae qualitatis és a noxalitás keretein belül továbbra is felelősséggel tartozott, mely azonban – esettől függően – járulékos jellegű lehetett.