A jogforrások alapján egy római nő egész élete során jogilag különböző férfiak - apa, férj, gyám - hatalma, befolyása alatt állt. Kérdés, hogy ennek ellenére talál- hatóak-e olyan adatok, amelyek alátámaszthatják Gaius állítását, miszerint az önjogú serdült nők - vagy legalábbis egy részük - ügyeiket önállóan intézték.
A gyámsággal kapcsolatos vizsgálódás területe mindenképpen a családi élet körén kívül kell hogy essen, hiszen a gyámnak a jogszabályok alapján erre valószínűleg sosem volt befolyása, feladata eredetileg a vagyon kezelése lehetett, a serdületlenek tekintetében pedig mindenképpen az is maradt.

A történetírók munkáiból - ha egyáltalán foglalkoznak a nőkkel - főként a római nők megítélésére, idealizált, a res publica legnemesebb és leginkább aktuális érdekei szerint megfestett képére lehet következtetni. Kevés az olyan forrás, amely a „hétköznapi" nők általános és elfogadott cselekvési rendjét, szabadságát mutatja meg.
Annak vizsgálatakor, hogy a rigorózus jogi szabályozás miképpen jelentkezhetett a mindennapokban, mennyire korlátozta vagy határozta meg a gyámság alá vett nő vagyonkezeléssel kapcsolatos ügyintézését, főként a nők nyilatkozatival, jogügyleteivel kapcsolatos utalások nyerhetnek fontosságot. Ebből a szempontból értékesek lehetnek a magánlevelezésből származó adatok, illetve azok a szerződések, feliratok, amelyek a mindennapi életben tömegesen, vagy legalábbis nem kirívó ritkasággal megkötött ügyletekre utalnak.

Az első vizsgált nyom Cicero családi levelezésében található. Különösen izgalmas forrásnak számítanak ezek a levelek - kiváltképpen Cicero tollából, aki irodalmi munkássága során oly sokat foglalkozott a res publicát alkotó és összetartó elemek, erkölcsök és kötelességek elméletével. A száműzetés és a távolság miatt kiszolgáltatottá vált Cicero a mindennapi családi és pénzügyi gondokat is kénytelen volt írásban megvitatni a feleségével, ami máshonnan nem ismert részletekre deríthet fényt.
A gyámság megítélése szempontjából elsősorban az a levél nyújt értékes adatot, amelyet Cicero Kr. e. 58. november 26-án írt feleségének, Terentiának. Ebből, közvetetten kiderül, hogy az asszony milyen aktivitást és önállóságot mutatott nem csupán a családi ügyek, de a pénzügyek területén is. Ugyanakkor úgy tűnik, élénken közreműködött férje visszatérésének előkészítésében is, a levélből az is egyértelmű, hogy figyelemmel kísérte a fejleményeket, és minden bizonnyal érintkezett Cicero befolyásos barátaival.

Kétségkívül a szöveg csúcspontja - és a téma szempontjából a leglényegesebb -, amikor Cicero reagál Terentia tervére, miszerint az asszony eladná falusi birtokát (vicus). Szinte könyörögve próbálja meggyőzni arról, hogy ne tegye. Suzanne Dixon meglátása szerint a további levelek elemzése alapján világos, hogy Terentia Cicero ügyében használta a saját vagyonát, és a férfi ettől akarta visszatartani, azzal az érveléssel, hogy úgyis barátaik anyagi segítségére kell hagyatkozniuk, e nélkül az asszony vagyona sem érheti el a kívánt célt. Utolsó érvként fiukat hozza fel, szomorú jövőképet festve, amelyben a kis Cicerónak - anyai örökség híján - nem marad semmije.
Ez a néhány sor több tekintetben értékes tanulságokkal szolgál. Először is fontos adalék a házastársak vagyonának elkülönülésére nézve. Egy házasságban a nő vagyonát elsősorban a hozomány (dos) képviselte. Ez természetesen kiegészülhetett más forrásból származó javakkal, így legjellemzőbben az apai örökséggel, a kétféle vagyon jogi sorsa azonban korántsem volt azonos.

A házassági vagyonjog tekintetében alapvető különbség volt a római matrimonium két típusa között. Míg a manusos házasságot kötött feleség minden vagyona a férj tulajdonába került, addig a manus nélküli házasságra a házassági vagyonközösség mellőzése volt jellemző. A hozomány felett azonban a férj mindenképpen tulajdonjogot szerzett - legalábbis a házasság fennállásának idejére. A hozományhoz kezdetben nem kötődött jogi szabályozás, a későbbiek során azonban egyértelművé vált, hogy ha a házasság válással vagy a férj halálával szűnik meg, a dos visszajár.
Az első olyan pert, amelyet az asszony rokonai a hozomány visszakövetelése végett indítottak, a hagyomány Carvilius Ruga válásához köti. Ekkortól alakította ki a praetori jog az erre a célra szolgáló speciális keresetet (actio rei uxoriae), és ekkortól vált általánossá az is, hogy a hozomány alapításakor a visszaadás kötelezettségét a férj stipulatióval erősítette meg. A hozomány kezelésének első törvényi szabályozása Augustustól származik, aki a dos részét képező itáliai telkekre nézve az asszony beleegyezésének hiányában elidegenítési tilalmat vezetett be.

Úgy tűnik azonban, hogy a gyakorlatban - a férj tulajdonjoga ellenére - a hozományt az asszony vagyonának tekintették. Cicerót a száműzetés mellett vagyonelkobzással is sújtották, azonban felesége vagyonát sikerült megóvnia ettől. A szóban forgó levélben Cicero egyértelműen neje saját anyagi eszközeire utal („tua pecunia"). Kettejük vagyona tehát elkülönült - a hozományt is beleértve.
A női vagyont a vagyonelkobzás nem érintette, Terentia rendelkezett felette. Dixon rámutat, hogy a házasfelek - bár státuszuk összekapcsolódott - valószínűleg korántsem alkottak gazdasági egységet. Annak ellenére, hogy Terentia vagyona épségben maradt, Cicero leveleiben gyakran fájlalja, hogy az ő politikai bukása bizony sújtja a családját, gyermekeit is.

A gyámság szempontjából különös jelentőséggel bír Terentia egyik terve, el akarta adni ugyanis falusi birtokát. Terentia édesapja Plutarkhosz szerint már nem élt. Nyilvánvaló, hogy Ciceróval kötött házassága sine manu volt, azaz az asszony gyámság alatt állt. Az Itália területén fekvő földek a római dologi jog szerint az úgynevezett res mancipi körébe tartoztak. Az e körbe tartozó dolgok tulajdonjoga csakis egy archaikus eredetű jogügylet, a mancipatio révén volt átruházható, egyszerű átadás (traditio) útján nem. Gaius kiemeli, hogy a res mancipi elidegenítésének érvényességéhez a gyámság alatt állók számára elengedhetetlen volt gyámjuk auctoritasa.
Úgy tűnik, Cicero saját férji tekintélyét nem érezte elegendő súlyúnak ahhoz, hogy megakadályozza Terentiát terve megvalósításában, hiszen szükségesnek látta kétségbeesett hangnemben - fiuk boldogulását hozva fel végső érvként - könyörögve jobb belátásra bírni. Másrészt akárki volt is Terentia gyámja, neki sem lehetett sok beleszólása az asszony ügyeibe. A levél meg sem említi a gyámot, Cicero meg sem próbál az ő tekintélyére hivatkozni.
Olyan levele sem maradt fenn, amelyben bárki mást kérne meg, hogy befolyását Terentiánál érvényesítse. Vagyis a gyám valószínűleg olyan személy lehetett, akinek auctoritasára Terentia bizton számíthatott, és aki nem rendelkezett annyi befolyással az asszony ügyeire, hogy a jogügylet megkötésében - még ha az ilyen nagy horderejű volt is - megakadályozhatta volna.

Terentia esetében valóban nem állja meg a helyét a nők feletti gyámság szükségességének - a gaiusi kifejezéssel élve - „közönségesen hitt" magyarázata, miszerint a nők döntéseinek gyámok általi irányítása célszerű és méltányos. Terentiát ugyanis, úgy tűnik, döntései során senki, még a saját férje sem volt képes hatékonyan irányítani. Ha lett volna ilyen személy, Cicero valószínűleg megemlítette volna az ingatlaneladás elleni tiltakozása során.
Ugyanakkor ez egyedi eset is lehetett. Terentia szokatlanul erős akaratú nőként akár a gyámi, férji befolyást is lerázhatta magáról. Plutarkhosz véleménye korántsem pozitív, becsvágyó és túlontúl erélyes asszonynak festi le, aki „úgy bánt Ciceróval, ahogy neki tetszett". Cicero leveleiből ugyanakkor egyértelműen hála csendül ki, amikor szűk családja tagjainak pietasát dicséri. Nem feltétlenül kell azonban az érzelmek megítélésére hagyatkozni, ha a későbbiekben vizsgált egyéb források is alátámaszthatják, hogy Terentia önállósága nem volt kivételes, hanem egy - valószínűleg a köztársaság végén meginduló - folyamat részét képezte. Ez a folyamat rámutat arra, hogy szoros összefüggés állhatott fenn a házastársak vagyonának elkülönülése és a nők pénzügyi önállósodása között, ami pedig elősegíthette a gyámi befolyás megkopását.

A női vagyon házasságbéli helyzetével kapcsolatban is érdekes lehet Keith R. Bradley statisztikai elemzése, amelyet a szenátori rend Kr. e. 1. századi házasodási szokásairól készített. A rendelkezésre álló adatok alapján ötvennyolc consularis férfit vont elemzés alá. Az általa rajzolt kép természetesen nem lehet igazán precíz, hiszen sokszor nem található kielégítő mennyiségű adat a magistratusok házasságaival kapcsolatban, azonban kiegészítő, a vizsgált férfiak gyermekeit is érintő prozopográfiai és kronológiai vizsgálódások alapján sok esetben a nem ismert adatok is számottevő valószínűséggel kikövetkeztethetők.
A Bradley által vizsgált consulok közül nyolcról tudható biztosan, hogy újraházasodott. Ez nagyjából a vizsgált személyek 16%-a. Ugyanakkor a fent említett - főként a gyermekek számára alapozott - kiegészítő tanulmányok alapján a valószínűsített újraházasodókkal együtt az arány 39%-ra ugrik. Még magasabbra rúg azonban, ha figyelembe vesszük a vizsgált férfiak feleségeinek új házasságait is. Így az egynél többször házasodók aránya eléri a 47%-ot. Természetesen a házastárs halála is okot adhat új házasságkötésre, azonban Bradley elemzéséből kiderül, hogy a vizsgált személyek esetében a házasságok nagy arányban értek véget válással, és nem volt ritka a „sorozat-házasság" sem, azaz többen akár öt alkalommal is házasságra léptek.

Mivel a szenátori rendről, consularis családokról van szó, a fenti adatok a jelen téma szempontjából azért lehetnek érdekesek, mert itt koncentrálódott a vagyon jelentős része. Ha a házasságok valóban gyakrabban értek véget válással, mint korábban, ez egy idő után azt eredményezhette, hogy a házastársi vagyonegyesítés a gyakorlatban egyre ritkábban valósult meg. Rugalmasabb megoldásnak bizonyulhatott, ha a férj vagyonát a feleség házasságba bevitt vagyonától elkülönítve kezelték. Így elképzelhető, hogy Terentia vagyonának teljes szeparációja nem volt egyedi jelenség a későköztársaság folyamán. Ez pedig megkönnyíthette a házasságban élő - nem özvegy - nők aktívabb pénzügyi, gazdasági szerepvállalását is.
Mindez összefügghet a manusos házasság elenyészésével, vagy legalábbis ritkává válásával. Nem tudjuk, hogy pontosan mikor és hogyan töröltetett el, vagy kopott ki a használatból a manus. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a Kr. e. 1. század elején még élő és gyakori volt. Gellius beszámol egy esetről, melyben Q. Mucius Scaevola a trinoctiumhoz kapcsolódó határidőt meglehetős akkurátussággal számította ki.
Scaevola úgy ítélte meg, hogy a konkrét ügyben a feleség - szándékával ellentétben - a férje manusa alá került, mivel a trinoctiumból - azaz a manus elbirtoklásának megszakításához szükséges három éjszakából - hat óra kicsúszott a határ- időből. Ezek szerint ekkor még létezett a manus, alkalmazásának gyakorisága azonban a principátus kezdetére minden bizonnyal jelentősen csökkent, a confarreatio kivételével valószínűleg el is tűnt.

Nem állítható, hogy a manusos házasság eltűnésének egyedüli, vagy akár meghatározó oka pusztán az anyagiakban keresendő. Azonban csupán ezt a szempontot vizsgálva is elmondható, hogy a házasság ezen fajtájának számos vonatkozása túl nehézkesnek bizonyulhatott, amely egyre kevésbé felelt meg a házasfelek változó igényeinek. Arra, hogy a manusos házasság legfőbb vagyonjogi következménye, a házastársak vagyonának összeolvadása a Kr. u. 1. században már mennyire nem volt gyakori, többek között Martialis egyik epigrammájában fedezhető fel utalás.
A költő egyenesen a mondai hősnők sorába emeli azt az asszonyt, aki akkora kegyet gyakorolt a férjével, hogy önként megosztotta vele apai örökségét. Martialis élce nyilvánvalóan túloz, de talán mégsem túlzás a kor jellemző vonásaként feltételezni, hogy az asszonyok nem szívesen engedték át férjeiknek házasságba bevitt vagyonukat. Erre pedig széles körben a sine manu házasságok elszaporodása biztosíthatott jogi lehetőséget.

Az ilyen házasságok túlsúlyra jutásával az önjogú nők száma megszaporodhatott, hiszen manus híján apjuk hatalma alatt maradtak, akinek halála után rendszerint nem kerültek más személy hatalma alá. Növekedhetett ugyanakkor a saját anyagi javakkal rendelkező asszonyok száma is, hiszen a hozományon kívüli női vagyon - elsősorban természetesen az apai örökség - a házasságkötéssel nem került a férj tulajdonába, annak gyümölcsei, illetve a nő további szerzeményei saját vagyonát gyarapították. E vagyon felhasználására jogi értelemben így kizárólag a gyámoknak lehetett befolyása, hiszen az önjogú nők a jogszabályok alapján gyámság alá kerültek, meghatározott jogügyleteik megkötéséhez pedig a gyám auctoritasa szükségeltetett.
Ha e befolyás meglétére vagy hiányára keresünk nyomokat a forrásokban, akkor célszerű az olyan, nők által kötött ügyleteket vizsgálni, amelyek érvényessége biztosan megkövetelte a gyámi auctoritast. Ezek közül leginkább az ingatlanok adásvétele tanulmányozható sikerrel.
Terentia ominózus esetén kívül ifjabb Pliniusnál is olvasható egy beszámoló olyan ingatlaneladásról, amelyben a másik fél egy asszony volt. Plinius az általa örökölt földek egy részét egy elhunyt barátja lányának, Corelliának adta el. Az ügylet nem volt kimondottan zökkenőmentes, hiszen Plinius azt szabadosa útján még azelőtt idegenítette el, hogy a teljes örökséget nyilvános árverésre bocsátották volna, ami örököstársaiból heves ellenérzéseket váltott ki. Ifjabb Plinius saját bevallása szerint, tekintettel a nő apjával fennállt szoros kapcsolatára, a telket áron alul adta el.

Egy későbbi leveléből azonban, amit Corellia felvetésére reagálva írt, kiderül, hogy mégsem egyértelműen „jótékonykodásról", hanem valódi üzleti tranzakcióról van szó. Corellia ugyanis felajánlotta, hogy kifizeti a Plinius által vételárként kért összeg, és az ingatlan tényleges értéke közti különbözetek
Mindezekről a bonyodalmakról ifjabb Plinius nem mulaszt el beszámolni. Egy dologról azonban megint nem esik szó: a gyámi közreműködésről. Valójában senki másról sem - férjről, megbízottról -, aki Corellia helyett mint aktív, említésre érdemes közreműködő, tárgyalt vagy intézkedett volna. Valószínűleg - hiszen Plinius levele alapján apja már nem volt az élők sorában - egy önjogú, gyámság alatt álló nőről van szó. A tranzakcióhoz - Gaiustól tudjuk - szükség volt a gyám auctoritasára, de úgy tűnik, ez annyira formális lehetett, hogy az ügylet kapcsán ifjabb Plinius nem tartja említésre érdemesnek.

Ha ifjabb Plinius valami szokatlannal találkozott, nem hagyta szó nélkül. Ezt bizonyítja az a korábbi levél, amelyben ugyanezzel a Corelliával kapcsolatban arról számol be, hogy C. Caecilius consul designatus keresetet nyújtott be ellene. Itt kifejezi meglepetését, hiszen egy asszony ellen indított per meglehetősen szokatlan, és ennek kellemetlenségeit Corellia képviseletében ő fogja magára vállalni.
Valószínűsíthető tehát, hogy amennyiben a fenti adásvétellel kapcsolatban Plinius bármi újszerűt fedezett volna fel, azt a levelében megemlítette volna. Erős a gyanú tehát, hogy a nők által, gyakorlatilag önállóan eszközölt ingatlan adásvétel - annak ellenére, hogy az itáliai ingatlanok mint res mancipi elidegenítése formálisan feltétlenül megkívánta a gyámi auctoritast - semmiképpen sem lehetett ritka vagy kirívó a köztársaság utolsó, illetve a principátus első századaiban. Az, hogy az eddig elemzett példákban a gyámokat az ügylet szereplőiként meg sem említették, arra enged következtetni, hogy tevékeny, érdemleges funkciójuk vajmi kevés lehetett.

Az eddigiekben leírt folyamat egyik eredménye tehát a vagyonos, önjogú nők számának gyarapodása, ami új helyzetet teremthetett a társadalomban. Ráadásul úgy tűnik, hogy néhány nő anyagi eszközeit aktívan fel is használta, legalábbis ez derül ki egy különlegesen értékes és szokatlan forráscsoport, az építkezéshez használt téglákon talált pecsétlenyomatok elemzéséből.
A lenyomatokat vizsgáló Paivi Setala szerint a principátus idején - elsősorban a Kr. u. 2. században és azt követően - téglagyártás a szenátori rend tagjainak kedvelt befektetési területei közé tartozott. A szóban forgó ingatlanok mint agyaglelőhelyek is jelentőséggel bírhattak a befektetni vágyók számára. Erre utalhat, hogy viszonylag kis területű földek rövid időközönként cseréltek gazdát. Így az ingatlanvásárlás egyben egy vállalkozásba való bekapcsolódást is jelentett, ami a vizsgált ostiai területeken az agyagkitermelés és a téglagyártás volt. A korábbi feltevésekkel ellentétben úgy tűnik, hogy a földtulajdonosok sem mutattak passzivitást ezen üzletág tekintetében, hanem sok esetben tevékenyen részt vállaltak abban.

Úgy tűnik, az agyaglelőhelyek egyben adminisztratív egységek (officinae) is voltak, illetve a kitermelés is ilyenekben folyt. A téglákon talált pecsétlenyomatok sokat elárulnak a földtulajdonosokról (domini), illetve a köztük és a kitermelést, gyártást végző vállalkozók (officinatores) között fennállt kapcsolatról. A vizsgálatok alapján a pecsét a köztük létrejött szerződés rövidítésének tekinthető, amely feltünteti a részt vevő felek nevét, illetve szerződési pozíciójukat is azonosíthatóvá teszi.
Ha a pecsétlenyomaton csak egy név található, ez valószínűleg azt jelenti, hogy a tulajdonos nem kötött szerződést olyan személlyel, aki az agyagkitermelést és a téglagyártást megszervezte, ellenőrizte volna, ilyenkor tehát a tulajdonos feltehetően szorosabb kapcsolatban állt ezekkel a folyamatokkal, azaz magával a vállalkozással. Ezzel szemben két név feltüntetése a dominus/ domina mellett egy officinator működését tanúsítja, aki szerződéses kapcsolat alapján a munkafolyamatok elvégzéséről gondoskodott, megszervezte és ellenőrizte azokat. Ugyanakkor a késztermék, a tégla a domini tulajdonába került.

Meglepő, hogy a vizsgált pecsétlenyomatok alapján a nők részvételének aránya mindebben nagyon is számottevőnek mondható. Összesen százötven nevet sikerült tulajdonosként azonosítani, és ebből ötven nő. Még érdekesebb, hogy csak a 2. századi leleteket vizsgálva az derül ki, hogy a szenátori rangú tulajdonosok fele volt nő, tehát a legmagasabb társadalmi osztályon belül a férfiak és a nők egyenlő arányban fektettek be agyaglelőhelyek vásárlásába. Ugyanakkor ez az arány kisebb a csupán egy nevet feltüntető lenyomatok tekintetében, ez esetben ugyanis a tulajdonosoknak csak 20%-a nő. Tehát a férfiak officinatort nem alkalmazó tulajdonosvállalkozóként a nőknél gyakrabban tűnnek fel.
Setálá saját nézeteit bírálja felül, amikor megállapítja, hogy a női tulajdonosok esetében sem a föld öröklése játszotta az elsődleges szerepet. Számos esetben ugyanis semmilyen rokoni kapcsolat nem mutatható egy adott ingatlan egymást követő tulajdonosai között, feltételezhető tehát, hogy valamilyen más tulajdonszerzési móddal - a leginkább kézenfekvő megoldással -, adásvétellel jutott az új tulajdonos a lelőhelyhez. Az asszonyok tevékenységét azonban a föld megvásárlása nem merítette ki. Ugyanis a befektetések területén nemcsak szemfüles férfiak, de nők is akadtak.

Különösen sok pecsétlenyomaton szerepel a 123. év consulainak neve. Ez az év kiugróan sok állami építkezést hozott, így a téglák iránti császári igény jelentősen megnövekedett, tehát rendkívül jövedelmező befektetés lehetett a téglagyártás ekkoriban. Úgy tűnik, a magas jövedelmezőség állandó maradhatott, hiszen Hadrianus uralkodása után egyfajta oligopólium alakult ki a téglagyártás terén. Csupán néhány család neve tűnik fel ezután a lenyomatokon, amelyek közt a császári család is megtalálható.
A 123. év kiugróan magas igényeire azonban nemcsak férfiak, sőt, érdekes módon nem elsősorban férfiak reagáltak. Az ebből az évből származó lenyomatok nagy többsége ugyanis női tulajdonost tüntet fel. Külön érdekes, hogy rövid ideig kis földterület állt a tulajdonukban, ami azt jelenti, hogy ezek a nők és férfiak kifejezetten a vállalkozás céljából fektettek be, és mihelyt az már nem volt kifizetődő a számukra, a földön is túladtak.

A gyámság szempontjából mindez azért is nagyon érdekes, mert ismét ingatlanokról, pontosabban itáliai földekről van szó, amelyek - mint res mancipi - elidegenítéséhez feltétlenül szükség volt a gyámi auctoritasra. Ez a különleges forráscsoport betekintést enged a nők viszonylag nagy csoportjának ügyleteibe.
Nem csupán egy-egy kiragadott esetet mutat meg, mint az irodalmi vagy jogi források, hanem arra utal, hogy a nők által eszközölt ingatlanvásárlások nagyjából annyira gyakoriak lehettek, mint a férfiak által kezdeményezett ügyletek. Vagyis, ha valakinek megvoltak az anyagi feltételei, akkor a jogügyletet akár férfi, akár önjogú nő megköthette, azzal a különbséggel, hogy ha nő volt az egyik fél, akkor a gyámi auctoritas az ügylet érvényességéhez a jogszabályok alapján elengedhetetlen volt.

A kor asszonyainak gazdasági aktivitása, pénzügyi önállósága azonban úgy tűnik, ennél is tovább ért. Természetesen számos olyan eset van, mikor a nő neve a férje vagy apja nevét követi egy adott agyaglelőhely tulajdonosaként. Az ilyen esetekben valószínűsíthető, hogy az asszony a családi üzletet folytatta.
Ugyanakkor nem ritka az sem, hogy nem mutatható ki rokonság egy adott domina és a többi pecsétlenyomaton szereplő személy között. Úgy tűnik, ezek a nők családjukban elsőként fektettek ebbe az üzletágba. Néhányuk pedig kifejezetten „nagystílű üzletasszonynak" látszik.

A Kr. u. 115-141 között tevékenykedő Flavia Seia Isaurica például tíz különböző officinator nevének társaságában tűnik fel dominaként. Nem csupán egy, de számos lelőhely tulajdonosa volt, és szokatlanul hosszú ideig maradt meg ebben az üzletágban. A neve húsz különböző pecséttípuson tűnik fel. Ő szintén első volt a családjában, aki a téglagyártásba fektetett, és külön érdekes, hogy egyetlen másik forrásban sem maradt fenn a neve. Ingatlantulajdonai halála után a fiára szálltak, aki azonban nem folytatta minden meglévő birtokon az édesanyja által megkezdett vállalkozást.
Női nevek nemcsak a domini, de az officinatores nevei között is feltűnnek. Az arányuk alacsony, mindössze húsz női nevet sikerült azonosítani, ami az összes officinator 6%-a. Külön érdekesség, hogy a legmagasabb a császári családnak mint tulajdonosnak dolgozó officinatrices aránya: 25%, ami négyszerese az egyéb domini- vel kapcsolatban állóknak. Az officinatorok Setálá szerint lehettek bérlők, vállalkozók, az agyag kitermelési jogok tulajdonosai vagy a dominus képviselői.

Az tehát bizonyítható, hogy számos nő vásárolt - és sokan nem csupán egy alkalommal - ingatlant, különösen a Kr. u. 2. századtól kezdődően. Természetesen nem tudható biztosan, hogy mindezekre a tranzakciókra, megkötésük elhatározására, a lelőhely kiválasztására a gyámnak - vagy netán más személynek - mennyi befolyása lehetett, ez a forrás túlságosan szűkszavú ahhoz, hogy a tulajdonosok és officinatorok személyén, illetve a köztük fennálló kapcsolat természetén kívül másra következtetni lehessen belőle. Azonban az irodalmi források tükrében nem kizárt, hogy ezeknél az adásvételeknél a gyámok szerepe éppannyira formális lehetett, mint korábban Terentia vagy Corellia esetében.

Az azonban, hogy női nevek az officinatorok között is feltűnnek, fontos bizonyítéka lehet a nők magánjogi önállósodásának. Hiszen ez a pozíció a termelési-gyártási folyamatban való aktív részvételt, annak lebonyolítását és ellenőrzését jelentette. Személyes közreműködésre épül tehát, eleve nem vonható a szorosan vett vagyonkezelés körébe, amely eredetileg a gyámok feladata lett volna.
Ha tehát officinatorként női név van feltüntetve, az valószínűleg azt jelenti, hogy a funkciót valóban nő tölthette be. Ez esetben ugyanis - ellentétben a tulajdonosi szerepkörrel, ahol a befektetés valódi megvalósítója lehetett más személy is - magából az officinatori poszt jellegéből adódóan az officinator - adott esetben a nő - volt az ügyek tényleges intézője a tulajdonos helyett. Mindez pedig afelé mutathat, hogy a nők társadalmi státusza is változásokon ment keresztül, a mindennapi élet során valószínűleg többeknek megadatott a lehetőség arra, hogy a család keretei közül kilépve, azon kívül is aktív szerepet vállalhassanak.

A nők saját vagyonának, illetve a felhasználása által generált társadalmi változásoknak a nyomai bőségesen fellelhetők az irodalomban. A legszélsőségesebb megközelítés valószínűleg az 1. századi szatírákból olvasható ki. Ezek - a műfaji követelményeknek megfelelően - számos esetben rajzolnak drasztikusan negatív képet a gazdag nőkről, aminek a hátterében ismételten csak a nők viselkedésének, a családban és a társadalomban betöltött szerepének változása sejthető.
A költők koruk asszonyainak karikírozott képében a rossz tulajdonságokat ábrázolják és ostorozzák, miközben visszasírják a régi matrónák erkölcseit. Ez a keresetlen egyszerűségű sor például híven tükrözi Iuvenalis véleményét: „Nincs is a nagy vagyonú asszonynál visszataszítóbb!"83 Válogatott példák hosszú sorával ecseteli a nők rendkívül szabados, sokszor férfias viselkedését, akik már nyomokban sem emlékeztetnek a hajdan volt szemérmes matrónákra, és akiknek erény és család mit sem ér. A férfiak világába „beszivárgó" nőkről többek között így ír: „Még bosszantóbb az, ki midőn lehever lakomázni, / Vergiliust dicséri, »megérti«

Elissa halálát, / egybevet és megmér írókat: mérlege egyik / tányérjára Marót teszi rá, másikra Homérost. / Enged a nyelvész, és meghódol a szónok, a vendég / elnémul, s ügyvéd, kikiáltó szólani nem mer, / s másik nő se, a szót úgy ontja szilaj zuhatagként, / mintha megannyi kolomp és üst lármázna füledbe."

A női vagyon mint a házasság célja is gyakori tárgya a szatírák vaskos tréfáinak.85 Az, hogy a nők vagyonuk révén hatalmat szereznek, vagyonukkal kérkednek, cseppet sem tűnik vonzónak a költők szemében. Martialis így kommentál egy ilyen esetet: „Szép vagy, meghiszem, és ifjú valóban, / S gazdag is: lehetetlen ezt tagadni. /Ám Fabulla, midőn evvel dicsekszel, / Sem szép, sem fiatal nem vagy, se gazdag." A házastársak viszonyába betüremkedő pénz is megihlette Martialist: „Kérdezitek, mért nem veszek én gazdag feleséget? / Mert a saját nőmnek nem leszek én a neje. / Legyen alárendelve az asszony férjeurának: / Egyenlő csakis így lészen a férj s feleség."

Horatius és Martialis sorai között is felbukkan a „nagyhozományú nő" mint férje zsarnoka, illetve az „uralgó özvegyasszonyok" képe, a Rómára olyannyira jellemző vonások között. Érdekes, hogy Iuvenalis egy olyan területen is a nők előretöréséről ír, ami kizárólag a férfiak terepének számít. Szerinte ugyanis az asszonyok szívesen mennek a bíróságra: „... szinte alig van pör, hol a cívódást nem egy asszony kezdte. / Manilia vagy vádlott, s ha nem, aki vádol. / Nyélbe saját maga üt s formál minden vádiratot, s kész / pontjait és elejét diktálni, hogy írja le Celsus." A nők „hivatalosan" természetesen nem hatolhattak be a közjog szférájába, azt a jogszabályok még Ulpianus korában is zárva tartották előttük, így nem léphettek fel vádlóként sem, nem „accusálhattak" .

Iuvenalis nyilvánvaló túlzása ellenére, miszerint szinte valamennyi eljárás mögött asszonyi perlekedés áll, mégis erős a gyanú, hogy a nők a gyakorlatban valóban túlterjeszkedtek a számukra biztosított jogi lehetőségeken. Erre különösen a gazdag nőknek nyílhatott lehetőségük, a vagyonuk biztosította eszközök kihasználásával.
Mindenesetre ez is egy oka lehet annak, hogy megítélésük ennyire negatív lett az irodalomban. Olyan területeken tűntek fel nők, amelyeket korábban tipikusan és kizárólagosan a férfiak uraltak, olyan szerepekben, amelyek kimondottan férfiasnak hatottak. Ez a változás nyilvánvalóan visszatetszést kelthetett, és - érthető módon - korántsem nyerte el mindenki rokonszenvét.

Iuvenalis perlekedő asszonyokról szóló sorai felvillantják annak lehetőségét, hogy - még ha csak extrém esetekben is - akár olyan zárt világ küszöbét is át-át léphették egyes nők, mint amilyen a közjog szférája. Bár ezt természetesen továbbra is a férfiak monopolizálták, talán a nők mégis megtalálhatták a módot arra, hogy cselekedeteikkel még Ulpianus kategorikus „nec postulare" kijelentését is - legalábbis a háttérből - megcáfolják. Mégis elsősorban magánjogi önállóságuk kiszélesedése látszik egyértelműen. Ezen a területen - ahogy az a továbbiakból is kiderül - a jogalkotás sem zárkózott el mereven attól, hogy lehetőséget biztosítson számukra döntéseik megvalósításához.