A kérdés ezek szerint az, hogy mi lehetett a nők feletti gyámság gyakorlati célja, mi lehetett a jelentősége, miért tartotta magát egészen a 4. századig ez az intézmény. Kézenfekvő magyarázat lenne az, hogy a gyámi auctoritas a nők hiányzó vagy korlátozott cselekvőképességét volt hivatva pótolni. Ugyanakkor ez nem tűnik elégséges indoknak, mivel egyes jogügyleteket a nők önállóan is megköthettek. Mivel magyarázható, hogy önállóan, az összegre való tekintet nélkül adhattak pénzkölcsönt, míg például egy öszvért nem adhattak el gyámi auctoritas nélkül, lévén res mancipi körébe tartozó dolog. Nyilván bajosan lehetne megindokolni, hogy az utóbbihoz miért nem volt elégséges a nők cselekvőképessége, ha az előbbihez viszont igen.
Miután a gyámok tényleges vagyonkezelői feladatai a jogszabályok és a társadalmi szokások révén elenyésztek, a gyámság megmaradt jelentősége elméleti síkon keresendő. Gardner szerint azoknak a logikátlan és abszurd ellentmondásoknak az okai, amelyek a gyámság jogi szabályozása és gyakorlati megvalósulása közt fennálltak, abban keresendők, hogy Gaius korára már ellentét feszült a férfiak politikai, valamint a magánjog és a családi kapcsolatok terén betöltött szerepe közt. Míg az előbbi terület, a közjog szférája feletti ellenőrzésük maradéktalanul megmaradt, addig az utóbbi esetében erősen megrendült. Éppen az eddigiekben részletezett változások miatt.
A gyámság fenntartását így az az igény szülhette, hogy a férfiak legalább a vagyonmozgások ellenőrzésének látszatát fenntartsák. Hiszen a politikai jogokat ők birtokolták, ők alkották az állami vezetést, övék volt a jogalkotás és jogalkalmazás privilégiuma. A magánjog területén azonban - minden bizonnyal a társadalmi igényeknek megfelelően - a jogszabályok is biztosítani látszanak az önjogú nők önálló döntési lehetőségeit is, amennyiben azzal élni kívántak.

Logikátlanság és abszurditás lengi be a gyámságra vonatkozó jogi szabályok rendszerét is. Első ránézésre legalábbis nem világos, hogy miért köthettek meg némely ügyletet önállóan a nők, másokat pedig miért nem. Elképzelhető azonban, hogy mégis található logika abban, ahogyan az ügyek megoszlanak. Talán éppen ebben a másfajta logikában mutatkozhat meg a gyámság fenntartásának ideológiája, amely ugyanakkor szorosan összekapcsolódik az ügyletek feletti ellenőrzés látszatának fenntartásával.
Egy lényeges szempontot szolgáltathat ezen ideológiának a római jogi hagyomány. Ehhez fontos adalék lehet az auctoritas rendkívül széles területet felölelő fogalmának jogi vetülete. Hiszen máris érthetőbbé válik a pénzkölcsön és az öszvéreladás - a rómaiak számára valószínűleg nyilvánvaló - különbsége, ha figyelembe vesszük, hogy a kettő egészen más jogügylet végrehajtása révén volt realizálható.
Míg az öszvér mint igásbarom a jogi értelemben vett dolgok (res) archaikus felosztása alapján a res mancipi körébe tartozott, és így csak egy ősi jogügylet, a mancipatio révén volt átruházható, addig a későbbi keletkezésű pénzkölcsönre egészen más, sokkal kevésbé szigorú szabályok vonatkoztak.

A mancipatioval átruházható dolgok körébe tartozott az Itália területén fekvő földek, a rabszolgák, az igásbarmok (marhák, öszvérek, lovak, szamarak) adásvétele és a négy ősi telki szolgalom (az út, gyalogút, a marhahajtás és a vízelvezetés joga).
A későbbiek során a res mancipi és a res nec mancipi ilyetén megkülönböztetése gyakorlati okkal már nem bírt, azonban a jogi tradíció megtartotta azt a szabályt, hogy mancipatio tárgya csakis res mancipi lehet. Az ezen a körön kívül eső dolgok átruházásához a puszta átadás (traditio) is elegendő volt, amennyiben az a tulajdonjog átvitelének szándékával történt.

Gaius leírása alapján végigkövethetjük azokat az eseteket, ahol a római jog a serdült nők intézkedésének érvényességéhez gyámi auctoritast követelt meg. Ebből látszik, hogy éles különbség volt a serdületlenek és a serdült nők felett gyakorolt gyámság jellege felett.
A nőknek a serdületlenekkel ellentétben nem a cselekvőképessége - azaz a kötelezettség vállalásához szükséges belátási képessége - hiányzott, hanem az a jogosultságuk, hogy aktív részt vállaljanak az ősi, ünnepélyes keretek közt zajló jogügyletek lebonyolításában. A nők által önállóan eszközölhető és a gyámi auctoritashoz kötött ügyletek közti különbségtétel rendezőelve tehát nem azok tartalmában - a vállalt kötelezettségek és az elnyert jogosultságok jellegében - keresendő, hanem formájukban és tárgyukban.
Az időben legkorábban kialakult, csak meghatározott tárgyi körre kiterjedő jogügyletek megkötését a római jogi tradíció csakis a teljes jogú férfiak privilégiumának tekintette. Olyannyira, hogy mások számára tilalmas voltát századok múltán sem oldották fel, amikor jelentőségüket a később kialakuló, szélesebb körben nyitott ügyletek már elhalványították. A szigorú rendben citálandó nuncupatio (a szerződés érvényességét biztosító ünnepélyes élőszóbeli nyilatkozat) ugyanis csak az ő szájukból elhangozva válhatott teremtő erővé, azaz jogkeletkeztető szóvá.

Mindez megerősíteni látszik tehát, hogy a gyámi auctoritas fenntartása valóban legfeljebb a vagyonmozgások feletti ellenőrzés látszatának megőrzésére lehetett elegendő. Tény, hogy a res mancipi körébe tartozó földbirtokok a rómaiak számára a vagyon meghatározó részét képezték, azt a nők nem is idegeníthették el önállóan. Mindazonáltal a res mancipi és a res nec mancipi értékviszonyában eltolódás indult meg a Kr. e. 2. századtól, amelynek során a vagyonba tartozó res nec mancipi a korábbiaknál jóval jelentősebb értéket nyert. Ha a gyámság meghatározó és valós célja a vagyonmozgás feletti hatékony társadalmi ellenőrzés biztosítása, akkor célszerűbb lett volna összeghatárhoz kötni a gyámi auctoritas szükségességét.
Figyelembe véve, hogy a nők szabadon adhattak kölcsönt, ajándékozhattak és idegeníthettek el res nec mancipit - ide értve a tartományi telkeket is -, az ellenőrzés legfeljebb látszólagosnak mondható. Az irodalmi forrásokban oly gyakran megjelenő „hozományvadászok" ellen sem biztosíthat megfelelő védelmet a gyámság, hiszen a kitartottak valószínűleg ritkán kértek itáliai telkeket vagy igásállatokat az asszonyoktól. Egy ilyen esetet leírva Martialis bíborról, drágakövekről, aranyról ír, amit a „kizsákmányolt Chloé" a szeretőjének ad. A fentiek alapján azonban az önjogú asszony, ha akarta, szabadon herdálhatta - ugyan nem res mancipi körébe tartozó, ám mégis értékes - vagyontárgyait. Nem a gyámság volt tehát a nők vagyona feletti ellenőrzés hatékony eszköze, az valóban legfeljebb a látszat fenntartására lehetett alkalmas.

Kérdés azonban, hogy van-e olyasmi, ami felett hatékonyabb ellenőrzést biztosíthatott a gyámi auctoritas. Az, hogy a magánjog szférája feletti ellenőrzés látszatát volt hivatva fenntartani, nem feltétlenül jelenti a vagyonmozgások feletti ellenőrzés szándékát. Egy római férfi számára talán éppoly fontos lehetett annak az ügyletnek a privilégiuma, amely - lévén az archaikus jog egyetlen jogügylete - alapvető fontossággal bírt. A fentiekből kitűnik, hogy a gyámság alatt álló nők számára akkor volt szükséges a gyámi auctoritas, ha olyan ősi eredetű jogügyletet akartak kötni, amely az archaikus jog korában kizárólag a quirites, a serdült, fegyverforgató római férfiak privilégiuma volt.
Úgy tűnik tehát: bár a nők a gyakorlatban maguk kezelték a vagyonukat, a jogalkotók mégis sokáig vonakodtak számukra általánosságban megadni a jogot az ősi, civiljogi ügyletek önálló létrehozására. Mindez összefügghet az auctoritas fogalmával is, amelynek jelentései rendkívül széles skálán mozogtak.

Lind meglátása szerint az auctoritas - ellentétben fogalmi párjával, a statikus dignitasszal - mindig aktív erő. Az ősi jogügyletek kialakulásának idején is valószínűleg ez az aktív erő volt szükséges ahhoz, hogy a teremtő szó hatalma révén - amely a római vallás terén is nagy fontossággal bírt -, valaki képes legyen létrehozni egy dolog vagy egy személy felett saját hatalmát. Valószínűleg ez rejtőzik a nuncupatio szigorúan meghatározott, megfelelő sorrendben és tisztán ejtendő szavai mögött. Ugyanakkor az auctoritas egyrészt megfelelő kvalitásokhoz, másrészt felhatalmazáshoz kötött. Nem rendelkezhet vele olyan, aki tapasztalatlan, az adott területen járatlan, valamint az sem, aki a megfelelő hatalomtól - nem ritkán magától a római néptől - származó felhatalmazással nem rendelkezik.
Mindezt az ősi jogügyletek megkötésére alkalmazva úgy tűnik, az auctoritas ez esetben a tulajdonjog, méghozzá a ius quiritium alapján megszerezhető úgynevezett kviritár tulajdon megszerzéséhez szükséges jogcím volt. Ez a jogcím azonban magában a tulajdonjogot keletkeztető ügyletben, így a teremtő szó alkalmazásában rejlett. Az auctoritas mögött megbújó - a mancipatio révén a tulajdonjog létrehozására alkalmas - aktív erő a konkrét esetben tehát a quirites (római polgár) privilégiuma volt, azt sem idegenek, sem serdületlenek, sem pedig nők nem bírhatták.

A szerződések terén a kötelmet szintén a szó, az ígéret (sponsio) keletkeztette, annak megszegése sacer (átkozott) megbélyegzést vont maga után. Gellius alapján az ígéretét megszegő adós vagy a cliensét becsapó patrónus a fides ellen vétett, ezzel magyarázta a rendkívül szigorú szankciókat, amelyeknek alkalmazását a XII táblás törvény elrendelte. Ugyanakkor Gellius arra is rámutat, hogy ezeket a büntetéseket az archaikus korban talán sosem alkalmazták.
A kegyetlen megtorlás kilátásba helyezése ugyanis éppen azt jelzi, hogy ilyen bűnök - az ősök fegyelmezett életmódjára tekintettel - nem fordulhattak elő. A fides köteléke, a szó hatalma volt olyan erős, hogy azt senki ne merészelje megsérteni.

E két ősi ügylet fennmaradásával a jogkeletkeztető szó évszázadokon át kísérte a római jogfejlődést. Tartalma a későbbiek során már nem volt ugyanaz, mint a XII táblás törvény korában, de a külsőségei mindenképp megmaradtak. A mancipatiót Gaius korában valószínűleg éppolyan külsőségek mellett kellett létrehozni, mint a XII táblás törvény születése idején. A hatalma túl erősnek bizonyulhatott ahhoz, hogy a jogalkotás végleg megtörje a tradíciót, és eltörölje ezeket az ügyleteket.
Gyanítható, hogy ennek a jogi konzervativizmusnak része lehetett a nők feletti, funkcióját vesztett gyámság fenntartásában is. Az a megkülönböztetés, ahogyan a gyámi auctoritast igénylő és nem igénylő ügyek elválnak egymástól, arra enged következtetni, hogy a jogalkotók az ősi civiljogi ügyletek megkötésének privilégiumát a felnőtt, római polgárjoggal rendelkező férfiak részére kívánták fenntartani.

Az ősi ügyletek megkülönböztetett voltának tartalmi vonatkozásai - az ilyen, a szavak révén tulajdonjogot teremtő ügyletekben való részvétel csakis a fegyveres férfiak, a res publicát alkotó legfontosabb tényezők privilégiuma lehetett - a századok során, a körülmények változása folytán igencsak megkoptak.
Ugyanakkor formális jelentősége megmaradt. Olyannyira, hogy egy - egyébként az ügyeiben egyedül döntő, azokat önállóan megfontoló - nőnek ahhoz, hogy ilyen ősi eredetű ügyletet érvényesen köthessen meg, szüksége volt valakire, aki e tekintetben auctoritas-szal bírt: egy római polgárjoggal bíró férfira, a quirites-szek „örökösére". Ezen alakiságok fontosságának lényeges szerepe lehetett tehát a gyámi auctoritas fennmaradásában.