A két lehetséges ok, ami miatt valaki a római jog alapján gyámság alatt állhatott, a serdületlen kor és a női nem volt. Gyámság alá az önjogú római polgárok kerültek, vagyis azok, akik nem álltak patria potestas vagy - férjezett nők esetén - manus alatt. Fontos, hogy a fiúk a serdültség elérésével kikerültek a gyámság alól, míg nők esetén az életkornak nem volt jelentősége.
A megfelelő életkor betöltése után tehát az önjogú fiúk önállóan intézhették valamennyi ügyüket, míg a nők életük végéig gyámság alatt maradtak. Ez Augustus koráig általánosságban igaz volt minden önjogú nőre, míg a princeps családjogi törvényei általánossá nem tették a ius liberorumot. E jogszabályok alapján a háromgyermekes, szabadon született nők és a négygyermekes libertinák felszabadultak a gyámság alól.

A nők jogi helyzetének elemzésekor alapvető fontosságú a római házasság két fajtájának elkülönítése. A házastársak közti vagyoni, öröklési és hatalmi viszony ugyanis aszerint alakult, hogy házasságuk matrimonium cum manu vagy sine manu volt-e.
A manus, a férj hatalma - a patria potestashoz hasonlóan - a római polgár férfiak sajátja volt, és csak érvényes római házasság szolgálhatott alapjául. Alapvető különbség, hogy míg a manusos házasság megkötéséhez szükség volt valamilyen formális aktusra - színleges adásvételre (coemptio) vagy szakrális szertartásra (confarreatio) -, addig a manus nélküli házasság alakszerűségek nélkül, az együttélés megkezdésével létrejöhetett. Azonban az ilyen, formalitások nélküli együttélés az idő múlásával átalakulhatott manusos házassággá, a férj ugyanis a puszta együttélés folytán elbirtokolhatta a felesége feletti hatalmat (usus). A megfelelő ideig - egy évig - tartó együttélés automatikusan létrehozta tehát a manust, ha ezt a házasfelek el kívánták kerülni, akkor az egy éves időtartam lejárta előtt három éjszakát (trinoctium) külön fedél alatt kellett tölteniük.

A manusos házasságra lépő nő kikerülvén apja patria potestasa alól, férje hatalma (manus) alá került, míg ellenkező esetben a házasságkötés ellenére jogi szempontból apja hatalma alatt maradt. A bármilyen módon megkötött manusos házasság révén a feleség férje famíliájában jogilag a leánygyermek helyére (filiae loco) került, ugyanakkor a törvényes öröklés szempontjából megszakadt a kapcsolata apja agnatiójával.
A filiae loco helyzet az anyagiak terén azt jelentette, hogy a feleség vagyona a férj tulajdonába került, és a továbbiakban mindent a férjének, és nem magának szerzett. Az apai agnatio elhagyása a törvényes öröklés kapcsán válik fontossá, a gyámság szempontjából pedig akkor, ha végrendeleti gyám hiányában a férj halála után az asszony törvényes gyámot kap. A manus nélküli házasságban ezzel szemben a nő nem lett tagja férje civiljogi értelemben vett családjának sem (familia proprio iure), megmaradt eredeti agnatiójában.

A gyámság szempontjából mindennek azért van jelentősége, mert így látható át, hogy egy nő milyen esetekben került gyámság alá. Összegezve tehát akkor, ha a patria potestas alatt lévő hajadon kikerült a patria potestas alól, vagy akkor, ha a patria potestas alatt lévő nő sine manu házasságot kötött és valamilyen egyéb oknál fogva kikerült a patria potestas alól, valamint akkor, ha a manusos házasságot kötő nő esetében megszűnt a manus.
Ezek szerint egy nő vagy patria potestas vagy manus alatt állt, amennyiben pedig ezek egyike sem volt igaz, akkor gyámság alá került. Hogy ki lett a gyám, azt főszabályként a jogosult - az első két esetben az apa, a harmadik esetben pedig a férj - végrendeletében meghatározhatta, ami valószínűleg már a XII táblás törvény szerint is így volt. Ha a végrendeleti gyámnevezés elmaradt, törvényes gyámként a legközelebbi agnát rokon következett. Manusos házasságot kötő nő esetében - az apai agnatio elhagyása miatt - a törvényes gyám a férj agnatiójából került ki.

Gaius szerint a nők élethosszig tartó gyámságát már a XII táblás törvény kimondta. Szintén ezen ősi törvény egyik szabályának tartja az agnát rokonok törvényes gyámságát. Ha a serdületlen vagy a nő részére az arra jogosult, végrendeletében nem rendelt gyámot, akkor ipso iure a nő legközelebbi agnát rokona nyert gyámságot felette. Praktikusan azért, mert ők voltak a gyámolt vagyonának várományosai, hiszen végrendelet hiányában gyámoltjuk halála esetén annak törvényes örökösei lettek, a vagyon kezelése, épségben tartása tehát mindenképp érdekükben állt. Ez a szabály hosszú évszázadokig fennmaradt, különleges helyet biztosítva az agnát rokonoknak a gyámok között.
Számos külön szabály vonatkozott rájuk ugyanis, amelyek még a gyámok befolyásának megrendülése idején is tartották magukat. Ugyanakkor tény, hogy a gyámság elvállalása tekintetében a törvényes gyámokat sokáig semmilyen választási lehetőség nem illette meg, kinevezett gyám hiányában a jogszabályok erejénél fogva nyerték el ezt a pozíciót. Kényszergyámság volt ez tehát mind a gyám, mind a gyámolt vonatkozásában. Teljes korú nők tekintetében csak a claudiusi törvényhozás szüntette meg az agnát gyámságot. Az ilyen módon keletkezett joghézagot a Lex Atilia rendezte. Ha valakinek ugyanis, aki a jogszabály értelmében gyámság alatt állott, semmilyen módon nem volt gyámja, akkor a praetor urbanus és a néptribunusok többségi határozata alapján kijelöltek neki egyet.