Úgy tűnik tehát, hogy többek között a válások gyakoriságával együtt járó házastársi vagyoni szeparáció, valamint a manus elcsökevényesedése, illetve eltűnése egy olyan folyamat részét képezték, amely magával hozta a nők pénzügyi, gazdasági önállósodását, és ezzel együtt a gyámság gyakorlati jelentőségének drasztikus csökkenését. A nőknek vagyonuk befektetésére nem volt kevesebb lehetőségük a férfiaknál, ez szűrhető le Setálá elemzéséből is.
Az, hogy a folyamat eredménye, a nők pénzügyi döntéseinek függetlenedése Gaius számára olyannyira egyértelmű, jelezheti, hogy mindez „természetes" úton, a társadalmi fejlődés szerves részeként, és nem a jogalkotás következményeként zajlott le. Hiszen a gyámság szabályai számottevően nem módosultak, csak annak funkciója látszik megváltozni. Mindazonáltal az eddig leírtak jórészt csak a vagyonos családból származó, szabadon született, önjogú és serdült római polgárnőkre vonatkoztathatók.

Nem állítható természetesen az sem, hogy akár közülük minden római nő olyan önállóságot élvezett a pénzügyek területén, mint Terentia vagy mint az agyaglelőhelyekbe fektető asszonyok. Úgy tűnik azonban, hogy aki ezt a fajta önállóságot nem élvezte, azt semmiképp sem a gyámság intézménye akadályozta meg ebben. Mindezek alapján a gyámság célja valószínűsíthetően a köztársaság korának végétől legalábbis már nem a nő igényeinek „kordában tartása", megtéveszthetőségének, naivitásának a gyám tekintélyével történő kiigazítása volt.
Sőt, úgy tűnik, hogy Gaius korára a gyámi auctoritas megtagadása joggal való visszaélésnek is minősülhetett. Kialakultak ugyanis azok a jogi tehát államilag biztosított mechanizmusok, amelyek védelmet biztosítottak a nők számára a jogukkal visszaélő gyámokkal szemben. Ezen mechanizmusok egyike volt a gyám auctoritasának praetor általi kikényszerítése, ami Gaius szerint nem per eredménye volt, hanem a nőnek a gyám ellen benyújtható keresetét pótolta. Ilyen esetben a praetor ugyan nem adott keresetet, de a gyámot peren kívül kényszeríthette auctoritasának megadására.

Nem tudni, hogy ez pontosan milyen eljárási feltételek mellett zajlott le. Nincs adat arra sem, hogy az eljárás végeredménye, azaz az auctoritas kikényszerítése mennyire volt automatikus. Gaius megfogalmazásából az derül ki, hogy nem minden esetben végződött ilyen módon az eljárás. Valószínűbb, hogy a praetor megvizsgálta a szóban forgó jogügyletet, amihez szükség lett volna az auctoritasra, és azt is, hogy miért tagadták meg azt.
Ha ez az elgondolás helyes, az azt jelenti, hogy a praetor úgy is dönthetett, hogy nem kényszeríti ki az auctoritast, végső soron meghiúsítva ezzel a vágyott jogügylet megkötését. Mindazonáltal nem ez volt az egyetlen út, amely egy nő számára nyitva állt, hogy akaratát érvényesítse. A serdült nő amennyiben nem felmenője volt a gyámja Gaius korában már viszonylag könnyen „lecserélhette" vonakodó gyámját.

A törvényes gyámok esetén azonban a jog a praetor előtti eljárásra korlátozta a fenti lehetőséget. Gaius szerint személyi és tárgyi vonatkozású korlátokat is beépítettek. A gyámok közül a patrónusok és a felmenők mint törvényes azaz nem végrendelet útján kijelölt gyámok (patronorum et parentum legitimae tutelae) háromféle, a nő által megkötendő jogügylet esetében nem voltak kényszeríthetők auctoritasuk megadására: végrendelet készítéséhez, res mancipi elidegenítéséhez és kötelezettségek vállalásához.
Azonban az utóbbi két esetben kivételesen mégis kikényszeríthető volt az auctoritas megadása, ha a res mancipi elidegenítésére vagy a kötelezettség vállalására „jelentős ok miatt" került sor. Mivel Gaius nem ad taxatív felsorolást arról, hogy mi számít jelentős oknak, valószínű, hogy ennek megítélése a praetor mérlegelési körébe tartozott. Ez is arra utal, hogy amennyiben ilyen eljárásra sor került végső soron a praetor dönthetett a szóban forgó jogügylet szükségességéről.

Vagyis úgy tűnik bár adatok híján csak következtethetünk-, hogy az auctoritas állami kikényszerítését célzó eljárás elsősorban azt volt hivatva megakadályozni, hogy a kívánt jogügylet megkötését csupán a gyámi auctoritas hiánya, annak megtagadása akadályozza meg. Valószínűleg a joggal való visszaélés ellen védett, hiszen ha a praetor úgy ítélte meg, bizonyos esetekben akár még az egyébként nem kényszeríthető törvényes gyámokat is rászoríthatta az auctoritas megadására.
Ugyanakkor az a tény, hogy a végső döntés a hatóság kezében volt, azt mutathatja, hogy a praetor az ügy valamennyi körülményét vizsgálta, és az indokoltan megtagadott auctoritast végül nem kényszerítette ki. Az eddigiek tükrében azonban kétséges az ilyen, gyám és gyámolt nő között felmerülő konfliktus gyakorisága.

A fentihez hasonló célt szolgálhatott az a szabály, hogy a nők gyámjuk távolléte esetén másik gyámot kérhettek, tekintet nélkül a távollét időtartamára. Gaius alapján ezt egy senatus consultum kifejezetten a nőknek értelemszerűen a serdületlen gyámoltaktól megkülönböztetve a serdült nőknek engedte meg. Az előzőekhez hasonlóan itt is arról lehetett szó, hogy az auctoritas hiánya önmagában ne lehessen akadálya egy megkötendő jogügyletnek.
Mindez alátámaszthatja azt, hogy a gyám tényleges feladata nem annak eldöntése volt, hogy az adott ügylet helyes-e vagy helytelen, a gyámi közreműködés mint alaki érvényességi kellék számított csupán mint ilyen azonban elengedhetetlen volt. Annál is inkább így lehetett ez, mivel Gaius nem említ olyan szabályt, amely a gyám visszatértekor jogot biztosított volna neki az ügylet szükségességének felülvizsgálására. Új gyám kérésére nem is csak akkor volt lehetőség, ha az eredeti gyám nem volt elérhető vagy visszatérése belátható időn belül nem volt várható. Sőt, távollét miatt történő gyámkérés esetén az előző gyámság meg is szűnt az új gyám hivatalba lépésével.

További adalék a gyámok befolyásának csökkenéséhez, hogy a gyámolt nő jelentős szabadságot élvezhetett gyámja személyének megválasztásában. Egyrészt manusos házasság esetén végrendeletében a férj biztosíthatta feleségének a szabad gyámválasztás jogát, akár egyszeri, akár több alkalomra. Ha teljes jogot engedett, akkor a nő gyámválasztási jogosultsága gyakorlatilag nem esett korlátozás alá, többször is, tulajdonképpen tetszőleges számú alkalommal választhatott.
Mindez azt is mutathatja, hogy a férjek részéről is elfogadott volt feleségük döntési önállósága, illetve számukra is fontos lehetett, hogy az asszonynak megfelelő gyámot válasszanak. Ez pedig akár azt is jelenthette, hogy a vagyon épségben tartását, így a gyermekekre való átörökítés lehetőségének megőrzését biztosabb kezekben tudták a feleségüknél, és annál a gyámnál, akit ő választ, mintsem a törvényes gyámként szóba jövő férfiági, agnát rokonoknál.

Egy nőnek azonban nem csupán a férje révén nyílt lehetősége gyámja személyének megválasztására. A coemptio mint jogügylet ugyanis nem csak házasságkötésre volt alkalmas. Segítségével, bár kissé bonyolult ügyletsorozat útján, a nők a törvényes gyámok kivételével lecserélhették gyámjukat egy „megfelelőbbre".
A leírás megint csak Gaiusnál maradt fenn. A kívánt cél két egymást követő coemptio azaz színleges adás-vétel -, majd egy speciális eljárás, a manumissio vindicta segítségével volt elérhető. A coemptio során lévén a mancipatio egy változata elkerülhetetlenül szükséges a gyámi auctoritas. Így a nőt először gyámjai auctoritas-ával egy bizalmi embere „veszi meg". Már ezzel a lépéssel megszabadul ugyan nem kívánt gyámjaitól, azonban a coemptio révén a vevő hatalma alá kerül.
Hogy önjogúságát újra elérhesse és a kiszemelt gyámot is megkapja a kívánt gyám egy második coemptio során megveszi a nőt az első vevőtől, majd őt színleges per (in iure cessio) útján, úgynevezett szabadságperrel (manumissio vindicta) felszabadítja. Ez a színleges ügyletekből és perből álló folyamat azt a szabályt használja ki, hogy a rabszolganő törvényes gyámja az őt felszabadító patrónus lesz. Természetesen a coemptio révén a nő nem válik rabszolgává, ez csupán egy leleményes jogi megoldásnak tekinthető.
Mindezek a lehetőségek jelzik a gyámi közreműködés formalitását, rámutatnak ugyanakkor az auctoritas elengedhetetlen fontosságára is. Bármennyire nem volt a gyámnak befolyása az ügyletet megelőző döntésre, annak érvényességéhez auctoritasa nélkülözhetetlen volt, amelynek hiányában a nő nem intézkedhetett. Ugyanakkor a nők ebből adódó kiszolgáltatottságát számos beépített biztosíték volt hivatott enyhíteni.

Szólni kell még az agnát rokonok törvényes gyámságáról. A XII táblás törvény óta végrendeleti gyámnevezés híján ipso iure az agnát rokonok nyerték el a gyámságot, mind a serdületlenek, mind a nők fölött. Manusos házasságot kötött nő esetén a férj legközelebbi agnát rokona jöhetett számításba, hiszen ilyenkor az asszony jogi értelemben elveszítette kapcsolatát eredetei agnatiójával.
A törvényes gyámoknak kötelességük volt a gyámság ellátása, mindazonáltal az elméletileg érdekükben is állt, hiszen az agnát rokonok voltak a nő törvényes örökösei, vagyis annak a vagyonnak a kezelése volt a feladatuk, amely a nő halála után rájuk vagy örököseikre szállt. Gaiustól azt is megtudjuk, hogy a törvényes gyámokra még az ő korában is számos külön szabály vonatkozott, kivételes helyet biztosítva számukra a többi gyámhoz képest. Mint az a fentiekben kiderült, a törvényes gyámok auctoritasa nem volt könnyen kikényszeríthető, sőt, végrendelet készítéséhez egyáltalán nem volt az.
Gaius ezt azzal indokolja, hogy mivel ez esetben a gyám gyámolja vagyonának örököse, ha az végrendelet nélkül hal meg ne zárhassák ki végrendelet után se az öröklésből. A másik két esetben res mancipi elidegenítése, kötelezettség vállalása is hasonló indokot hoz fel Gaius, azaz, hogy értékesebb dolgok elidegenítése vagy adósság révén az agnát rokonok leendő öröksége ne csökkenjen.
Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a legnagyobb befolyással rendelkező gyámok a törvényes gyámok voltak. Ez tehát az egyetlen eset, amely alkalmas lehetett a nők vagyonkezeléssel kapcsolatos döntéseinek a gyám érdekéből történő korlátozására, még akkor is, amikor a gyámság funkciója kezdett kiüresedni. A nők agnát gyámságát végül a claudiusi törvényhozás szüntette meg.

Dixon azonban rámutat, hogy az agnát gyámoknak a gyámság ellátásához fűződő „önös" érdekei legfeljebb kezdetben állhattak fenn, a későbbiek során ez megváltozott. Fokozatosan átalakult a gyámságról alkotott kép is, azaz már nem a vagyon várományosainak előzetes vagyonkezelési jogosultságaként tekintettek rá. A serdületlenek esetében a gyámságot kötelezettségként kezdték látni, ami elsősorban a zsenge korú és tapasztalatlan gyámolt vagyonának megóvását jelentette.
Serdült nők esetében azonban a gyám vagyonkezeléssel kapcsolatos jogai erősen meggyengültek, amelyet a jogalkotás és a szokások megváltozása is elősegített. Ráadásul, míg a serdületlenek gyámsága belátható ideig a gyámolt megfelelő életkorba jutásáig tartott, addig serdült nők esetében ez bizony kínosan hosszúra nyúlhatott: egészen a gyámolt haláláig. Úgy tűnik tehát, hogy mindezek miatt azok, akik a törvény erejénél fogva kényszerültek serdült nő feletti gyámság ellátására, nem szívesen tették azt. Ellenkezőleg, próbáltak kibújni a feladat alól, amihez a jogalkotás már a Lex Claudia előtt is segítséget nyújtott a számukra. Ugyanezt hangsúlyozza J. A. Crook is.

Mindketten Gaius egy megjegyzését veszik alapul, miszerint a törvényes gyámok a megfelelő jogügylettel (in iure cessio) a serdült nők feletti gyámságot másnak átengedhetik, a serdületlenek felettit azonban nem, mivel ez utóbbi „nem látszik terhesnek, merthogy a serdültség beálltával véget ér".
A törvényes gyámság ellátása valóban járhatott kellemetlenségekkel. Az is alátámasztja ezt, hogy a törvényes gyámoknak nem úgy, mint a végrendelet útján kijelölteknek a praetor intézkedése alapján vagyoni biztosítékot kellett adniuk. Külön kiemelendő, hogy Gaius szerint e szabály célja az volt, hogy a gyámok „ne vegyék semmibe és ne hanyagolják el gyámoltjuk ügyeit." Vagyis a törvényes gyámságot e korban már valóban nem túl nagy lelkesedéssel láthatták el az arra kötelezettek.

Mindezek alapján Claudius valószínűleg nem forradalmi lépést tett a nők „felszabadítása" érdekében az agnát gyámság eltörlésével, hanem csupán a létező gyakorlatot törvényesítette, megkímélve a törvényes gyámság kötelezettségével terhelt férfirokonokat a feladat elhárításának bonyodalmaitól.
A gyámság intézménye tehát Gaius korára már semmiképp sem arra szolgálhatott, hogy a nőket „felfogásuk könnyelműsége" miatt jelentős irányítás vagy korlátozás alá szorítsa. Természetesen ha egy apa vagy egy férj korlátozni kívánta lánya vagy felesége pénzügyekkel kapcsolatos döntéseit, azt könnyűszerrel megtehette. Nyilván nem is volt minden asszonynak igénye vagy lehetősége olyanfajta pénzügyi önállóságra, mint amilyen az eddigi példákból tükröződik.
Azonban a hangsúlyt a serdült, önjogú asszonyok feletti gyámság céljára helyezve elmondható, hogy a jogi szabályozás és a források tükrében a gyámoknak nem maradt annyi befolyásuk a nők ügyeire, hogy mozgásterüket számottevően korlátozhatták volna. Közreműködésük a puszta formalitások keretei között maradt csupán.