logo

XVI Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A reformok történelmi és politikai háttere

Sulla dictaturája



1. Sulla előtt utoljára a második pun háború idején, Kr. e. 202-ben neveztek ki dictatort, P. Sulpicius Galba személyében. A dictator Rómában a rendkívüli tisztségviselők (magistratus extraordinarii) közé tartozott, akinek az esetében nem érvényesült sem a collegialitas, sem az annuitas szabálya, mivel egyedül állt az állam élén, s legfeljebb hat hónapig maradhatott hivatalában. Nem a nép választotta, hanem általában az egyik consul (vagy esetleg praetor) nevezte ki, a senatus véleményének kikérése után.
Amint MOMMSEN írja, a dictatori tisztség lényegéhez tartozott egy konkrét feladattal való megbízás, s ezzel összefüggésben a hatáskör (competentia) pontos meghatározása. Legtöbbször valamilyen rendkívüli állapot, szükséghelyzet esetén neveztek ki dictatort: az állam létét veszélyeztető külső támadás elhárítására (dictator rei gerundae causa) vagy egy ugyancsak veszedelmes belső lázadás elfojtására (dictator seditionis sedandae causa). A katonai hatalommal (imperium militare) felruházott dictator közvetlenül csak a gyalogság felett rendelkezett (magister populi), míg a lovasság vezetését az általa kinevezett, szintén imperiummal rendelkező helyettesére (magister equitum) bízta.

A rómaiak a dictatura intézményét azonban nemcsak végveszély esetén alkalmazták, hanem bizonyos sürgős, hatékony fellépést igénylő alkalmi – olykor egészen triviális – feladatok elvégzésére is. Így szükség esetén dictatort neveztek ki például a népgyűlés összehívása (dictator comitiorum habendorum causa), a senatus kiegészítése (dictator senatus legendi causa), az évszámot jelölő szög beverése (dictator clavi
figendi causa), az ünnepnapok kijelölése (dictator feriarum constituendarum causa) és az ünnepi játékok megnyitása (dictator ludorum faciendorum causa) céljából.
Sulla dictaturája több szempontból is különbözött a régebbi dictaturáktól. Nem consul nevezte ki, hanem az egész senatus kívánságát is képviselő interrex javaslatára a comitia centuriata választotta meg, s ruházta fel a hatalom teljességével (summum imperium). Így Sulla a tisztségét formailag a senatori testület és a nép egyöntetű akaratából nyerte el, bár – ahogy HEINLEIN rámutat – „tényleges katonai hatalma miatt az ő megválasztásánál a senatus és a populus akarata a valóságban még kevésbé szabadon érvényesült, mint a régi diktátorok kiszemelésénél.”

A konkrét feladattal való megbízás Sulla esetében sem hiányzott, bár e feladat – a köztársaság rendjének megszilárdítása – sokkal átfogóbb jellegű és jóval nagyobb kreativitást igénylő volt, mint a régebbi dictatoroké. Erre tekintettel Sullát a korábbi dictatoroknál jóval szélesebb hatáskörrel ruházták fel: jogában állt törvényeket alkotni, az állam egész területén saját belátása szerint rendelkezhetett a polgárok életével, szabadságával és vagyonával, állami hatalommal ruházhatott fel egyes személyeket, coloniákat alapíthatott,
irányíthatta a külpolitikát. Helyesen látja VALGIGLIO, hogy a hagyományos köztársasági – katonai ill. adminisztratív jellegű – dictaturákkal szemben Sulla dictaturája elsősorban politikai természetű volt.
Lényeges eltérést jelentett a korábbi dictaturáktól, hogy Sulla hivatali hatalma – mivel feladatának elvégzése mindenképpen hosszabb, s előre pontosan meg nem határozható időt igényelt – nem korlátozódott hat hónapos időtartamra. Ebből azonban hibásan következtet Appianosz arra, hogy Sulla „örökös dictator lett”, hiszen a sullai dictaturának is volt időbeli határa: Sulla csak a viszályokban és harcokban megrendült római államrend megszilárdulásáig maradhatott hivatalában , feladata elvégzése után – a régebbi dictatorokhoz hasonlóan – ő is köteles volt lemondani tisztségéről.

Összegzésül tehát megállapíthatjuk, hogy Sulla a dictatura régi intézményét az adott helyzetnek és szükségleteknek megfelelő módosításokkal újította fel. Megmaradt azonban a lényeg: a meghatározott feladattal való megbízás és – a feladat elvégzése után – a lemondási kötelezettség.


2. A lex Valeria de Sulla dictatore jóváhagyta Sulla minden korábbi – consuli és proconsuli minőségben foganatosított – intézkedését, és felhatalmazta a dictatort arra, hogy a jövőben is szabadon rendelkezzék a polgárok élete és vagyona felett. A törvény értelmében a proscriptiók jogszerű eljárásnak minősültek, s Sulla szabadon folytathatta politikai ellenfeleinek likvidálását.
A dictator rövid időn belül törvényt alkotott a proscriptiók folytatásáról (lex Cornelia de proscriptione). E jogszabály a törvényen kívül helyezett, s egyúttal a haza ellenségévé (hostis publicus) nyilvánított személyek névsorának lezárására 81. június 1-jét jelölte meg végső határidőként.

A halálraítéltek névjegyzékét ugyanúgy kifüggesztették a Forumon, mint pl. az esküdtbírák névsorát. A listák másolatait valószínűleg szétküldték Itália minden városába. Appianosz szerint összesen mintegy 40 senator és 1.600 lovag neve került fel a többször kiegészített listákra. Valerius Maximus becslése szerint az összes proskribált száma 4.700 körül lehetett. Sulla büntető hatalma teljesen korlátlan volt: a proskribálás által bárkit bírósági eljárás lefolytatása nélkül halálra ítélhetett, s döntése ellen semmiféle jogorvoslatnak sem volt helye.

Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a proscriptio mint büntetőjogi intézkedés feltűnően hasonlít a sacratióhoz. Az ősi Rómában az egyes bűntetteket elsősorban az istenek megsértésének tekintették. A bűnösnek ezért mindenekelőtt engesztelő áldozatot kellett bemutatnia az istenek számára (piaculum). Úgy gondolták, hogy a legsúlyosabb bűncselekmények esetén az istenek haragját csak oly módon kerülheti el a közösség, ha magát az elkövetőt áldozzák fel (consecratio capitis). Később, a köztársasági kor kezdetén a rituális kivégzéseket fokozatosan felváltotta az a gyakorlat, hogy a legsúlyosabb bűnök elkövetőit kizárták a közösségből és átkozottnak nyilvánították (sacratio). A homo sacer elvesztette minden jogát, teljesen kikerült az istenek, a közösség és a jogrend védelme alól, s így az ilyen embert bárki büntetlenül megölhette. A Sulla által proskribáltak helyzete lényegében megegyezett e kiátkozottak helyzetével, azzal a különbséggel, hogy a dictator még jutalmat is adott gyilkosaik számára.

A proskribáltak minden vagyonát elkobozták (publicatio bonorum), s e vagyontárgyakat a Forumon nyilvános árverésre bocsátották (subhastatio). Azok javaira is ez a sors várt, akik elestek a Sulla elleni harcokban. A dictator tehát pontosan azt tette politikai ellenfeleinek vagyontárgyaival, mint amit a győztes hadvezérek tettek az ellenség anyagi javaival. Elsősorban a vagyonelkobzás előírása eredményezte azt, hogy a törvény végrehajtása során számos visszaélés történt.
A vagyonelkobzás mint mellékbüntetés szintén visszavezethető az ősi szakrális normákra. A consecratio capitis ugyanis általában együtt járt a consecratio bonorum-mal: mind a királyságra törekvő személyek vagyonát, mind a néptribunusok megsértőinek javait feláldozták az isteneknek. Később a bűnösök vagyontárgyait az állam javára kobozták el (publicatio bonorum): így vonták el például Gaius Gracchus híveinek teljes vagyonát, s így kobozták el a marianusok magának Sullának is a javait.

Sulla „az általa kivégzett személyek több mint tízezer fiatal és erőteljes rabszolgáját felszabadította, római polgárjoggal ajándékozta meg, és saját nevéről Corneliusoknak nevezte őket” – írja Appianosz. Helyesen mutat rá MARÓTI, hogy a dictator e 10.000 Cornelii esetében nem a rabszolgákról kívánt gondoskodni, mint ahogyan azt VALGIGLIO állítja, hanem a saját biztonságáról. Minden bizonnyal e libertinusok voltak a dictator legodaadóbb hívei.
Sulla törvénye a proskribáltak utódait (gyermekeit és unokáit) is különféle szankciókkal sújtotta. Azon túl, hogy apjuk után semmit sem örökölhettek, közhivatalt sem viselhettek. A dictator arra is ügyelt, hogy e leszármazók számára a jogfosztottság semmiféle előnnyel ne járjon, s ezért előírta, hogy a senatori rangúaknak továbbra is el kell látniuk a rangjukkal járó állami kötelezettségeket.
Összefoglalóan az alábbiakat mondhatjuk el a proscriptiókról. Helyesen látja SHOTTER, hogy e sajátos büntető intézkedések három fő célt szolgáltak: először is Sulla így megszabadult legfőbb ellenségeitől, és ugyanakkor megfélemlítette a potenciális ellenfeleit; másodszor az elkobzott vagyonokból meg tudta jutalmazni politikai híveit, támogatóit; végül a felszabadított rabszolgák tömege újabb erős támaszt jelentett számára: a népgyűléseken bizton számíthatott libertinusainak támogató szavazataira.


3. Ellenségeinek megbüntetése mellett a dictator legelső intézkedései között szerepelt hűséges katonáinak megjutalmazása is. Megalkotott egy földtörvényt (lex Cornelia agraria), s – ahogy Appianosz írja – „szerte Itáliában az egyes városokhoz tartozó nagy kiterjedésű, meg nem művelt, vagy büntetésként elkobzott földeket ... a vele harcoló 23 legio kiszolgált katonái között osztotta szét. ”
Sulla volt tehát az első római hadvezér, aki nemcsak kísérletet tett katonái letelepítésére, hanem azt meg is valósította: törvénye révén ABBOTT becslése szerint mintegy százhúszezer veteranus jutott földhöz tizenhét különböző colonia területén. KEAVENEY logikus elképzelése szerint a katonák szolgálati idejük ill. rangjuk alapján különböző nagyságú (10 és 100 iugerum közötti) földterületeket kaptak . VANCURA azt írja, hogy a telkek a sullai törvény értelmében átörökíthetőek, de elidegeníthetetlenek voltak.

A dictator valószínűleg így kívánta megakadályozni, hogy a kiosztott földbirtokokat a gazdag római pénzemberek felvásárolják. A letelepített veteránok továbbra is megmaradtak katonai szervezetükben: zárt településekben laktak, s civilként is engedelmességgel tartoztak egykori katonai elöljáróiknak. Mivel mindannyian Sulla lekötelezettjei és feltétlen hívei voltak, egy bármikor bevethető tartalékhadsereget alkotva mindvégig a dictatura egyik legfőbb támaszát képezték.
A veteránok letelepítése jelentős hatást gyakorolt Itália társadalmi fejlődésére: a félsziget lakossága végleg romanizálódott. Sulla földtörvénye tehát nagyban hozzájárult az egységes Itália kialakulásához.


4. Sulla törvényalkotó tevékenységének legfőbb célja a senatus helyzetének megszilárdítása volt. Ennek érdekében először is 300-ról 600-ra, vagyis éppen a duplájára emelte a testület létszámát (lex Cornelia de supplendo senatu). Appianosz szerint Sulla már 88-ban consulként intézkedett a senatus kiegészítéséről: a collegájával közösen előterjesztett javaslatára „a senatusba, amelynek létszáma igen csekély volt, és már csak azért sem lehetett tekintélye, az arisztokrácia köréből egyszerre 300 új tagot választottak. ” Később (Kr. e. 82- ben) dictatorként újabb törvényt alkotott, amely alapján „a senatusba, mivel az a viszályok és polgárháborúk közepette elnéptelenedett, a legkiválóbb lovagok közül mintegy 300-at választatott oly módon, hogy mindegyikükről a comitia tributa döntött. ”

A legtöbb szerző véleménye szerint ténylegesen csak egy létszámemelés történt. HEINLEIN úgy véli, hogy „a 88-as adat egyszerű dittographia, vagy talán helyesebben egy Sulla diktatúrája alatt foganatosított intézkedésének az ő első consulsága idejébe való önkéntes áttétele. ” HARDY szerint 88-ban a consulok a comitia által csak jogot szereztek a senatus kiegészítésére, de ezzel a joggal a Mithridatész ellen megindított háború miatt nem élhettek, s a tényleges kiegészítés csak Sulla dictaturája alatt vált lehetségessé.
Mindkét álláspont logikus, számomra mégis valószínűbbnek tűnik, hogy két alkalommal is sor került a senatus létszámának emelésére: a testület kiegészítése 88-ban ténylegesen megtörtént, a marianusok által rendezett vérengzések következtében azonban a senatorok száma oly mértékben megfogyatkozott, hogy Sulla dictaturája elején újabb kiegészítés vált szükségessé.

A források ellentmondóak annak tekintetében, hogy kik közül választották az új senatorokat: Appianosz idézett sorai és Livius szerint a testületet a legkiválóbb lovagokkal egészítették ki, míg Sallustius és Dionysos Halikarnasseus azt állítja, hogy Sulla alatt közkatonákból (ex gregariis militibus) lettek senatorok. Mind HILL, mind HAWTHORN azt az álláspontot képviseli, hogy egyértelműen Appianosz és Livius közlése a helytálló. Sulla előtt két alkalommal került sor Rómában a senatus rendkívüli eljárás során való kiegészítésére. Livius szerint Brutus, az első consul, „hogy megerősítse a senatust, a király gyilkosságai miatt megfogyatkozott patriciusok számát a lovagi rend vezetőiből háromszázra egészítette ki.”
Később, a Cannae melletti vereség után, M. Fabius Buteo dictator a senatus elhunyt tagjai helyébe főként azokat jelölte, akik korábban magistratusok voltak, de még nem választották be őket a senatusba. E személyek HILL szerint valamennyien a lovagrend tagjai voltak. Nagyon valószínű, hogy a konzervatív szemléletű Sulla követte elődei példáját, s szintén lovagokkal egészítette ki a senatust.

Az új senatoroknak a comitia tributa által való megválasztása gyökeres szakítást jelentett a hagyományokkal, s – annak ellenére, hogy a választások nem teljesen szabadon folytak, hiszen kizárólag Sulla jelöltjeire lehetett szavazni – egyértelműen demokratikus jellegű újítást jelentett. A dictator a senatorok folyamatos utánpótlására vonatkozó szabályokat is lényegesen módosította.
A senatorok névjegyzékét a Kr. e. 312 körül hozott lex Ovinia de senatus lectione óta a censorok állították össze (lectio senatus), akik a testület új tagjait általában a volt magistratusok közül szemelték ki. Sulla a censorokat e jogkörüktől megfosztotta, s a senatus folyamatos kiegészülésének biztosítása érdekében úgy rendelkezett, hogy minden volt quaestor automatikusan váljon a testület tagjává. Így végeredményben a quaestorok megválasztása során a népgyűlés döntötte el, hogy kik kerüljenek be a senatusba. Nem csoda, hogy Sulla törvénye nagy tetszést aratott a nép körében.
Helyesen látja SCHVARCZ GYULA, hogy nem a modern értelemben vett képviseleti rendszernek a behozataláról van itt szó; a dictator ilyesmire nem is gondolhatott: „itt csak oly alkotmányozási törekvésről van szó, a mely a közbizalomnak, mint államjogi elemnek értékesítését elodázhatatlan politikai szükségletnek érezte most már a senatus egybeállításánál is. ”
SCHVARCZ gondolatmenetét később így folytatja: „Sulla nem csak a képviseleti eszme sejtelmének behatása alatt állott, midőn a Kr. e. 81-ben senatorrá jelölt 300 állampolgár fölött, és ugyan e 300 állampolgár mindenike fölött egyenkint külön-külön leszavaztatta a comitiákat, de határozottan az állampolgári jogegyenlőség elvének alapján is állott, nem kötvén a senatori minősítvényt sem nemzetségi kötelékhez, tehát születéshez, sem pedig magasabb vagyonfokhoz, mint ezt a köztársaság törvényhozása annakelőtte cselekedte volt ... ” E megállapítások véleményem szerint – bár első hallásra talán túlzónak tűnhetnek – egyértelműen helytállóak.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy Sulla a senatus reformja által egyrészt meg akarta szüntetni azt a feloldhatatlannak tűnő ellentétet, ami a senatus és a nép között feszült, vagyis létre akarta hozni a római társadalom ellentétes politikai erőinek konszenzusát, másrészt pedig a senatus vezető pozíciójának megerősítése érdekében fokozni kívánta a testület hatalmának legitimitását, s igyekezett szélesíteni annak társadalmi bázisát.
Végül már itt ki kell emelnünk, hogy a senatus létszámának emelése szoros összefüggésben állt Sulla bírósági törvényével (lex Cornelia iudiciaria), mely a bírói hatalmat visszaadta a senatorok kezébe. Háromszáz fő semmiképpen sem lett volna elegendő a törvényszéki feladatok ellátására: helyesen mutat rá NÓTÁRI TAMÁS, hogy Sulla csak a senatus létszámának felemelése által látta biztosíthatónak a testület bírói monopóliumát.


5. A néptribunusok (tribuni plebis) eredetileg a plebs érdekeinek legfőbb védelmezői voltak, s hatékony eszközeikkel – elsősorban vétójogukkal – sikerült kiegyenlíteniük a patríciusok és a plebejusok erőviszonyait. A római társadalom belső békéjének megteremtésében ezért sokáig rendkívül jelentős szerepet játszottak. Az idők folyamán azonban a néptribunusi intézmény fokozatosan elkorcsosult: becsvágyó politikusok ugródeszkának használták e hivatalt későbbi pályafutásukhoz, s a népszerűséget hajhászva demagóg javaslatokat terjesztettek a népgyűlés elé, tribunusi jogaikkal gyakran visszaéltek, s éppen ők szították az ellenségeskedést a társadalom különböző rétegei között.
Sulla már consulként felismerte, hogy a tartós társadalmi béke biztosításának egyik elengedhetetlen feltétele a néptribunusok hatalmának korlátozása, s ezért Pompeius Rufusszal együtt már 88-ban elfogadtatott egy törvényt (lex Cornelia Pompeia de tribunicia potestate), mely kimondta, hogy a tribunusok csak a senatus előzetes jóváhagyásával (patrum auctoritas) terjeszthetnek törvényjavaslatot a népgyűlés elé. Appianosz szerint a consulok ezzel egy ősi szokást újítottak fel, melyet már régen eltöröltek.

Sulla dictatorként egy másik törvényt is alkotott a néptribunusok jogkörével kapcsolatosan (lex Cornelia de tribunicia potestate). Appianosz azt írja, hogy e törvény „a néptribunusok hatalmát csaknem teljesen megszüntette azzal, hogy őket minden befolyásuktól megfosztotta. ” A görög történetíró itt erősen túloz, hiszen Sulla – bár bizonyos jogosultságokat valóban eltörölt – a tribunusok legfontosabb jogait érintetlenül hagyta: továbbra is megillette őket a magistratusok önkényes intézkedéseivel és a plebs érdekeit sértő törvényjavaslatokkal szemben a vétójog (ius intercedendi), ezután is menedéket nyújthattak a plebs patríciusok által üldözött tagjainak (ius auxilii), továbbra is összehívhatták a népet közérdekű ügyek megvitatása céljából (ius contionem habendi), s arra is megmaradt a lehetőségük, hogy az ellenszegülő tisztségviselőket – még a consulokat is! – letartóztassák és börtönbe zárják.
A dictator törvénye csupán azt mondta ki, hogy a jogaival visszaélő néptribunus súlyos pénzbírságot köteles fizetni. Helyesen látja VALGIGLIO, hogy Sulla elsősorban azért alkotta e törvényt, hogy a néptribunusok számára lehetetlenné tegye az államgépezet megbénítását.
Ezen kívül Sulla azt is megtiltotta, hogy aki néptribunus volt, valaha is más hivatalt viselhessen. Ezen utóbbi rendelkezés nyilvánvaló célja az volt, hogy a politikai pályára készülő becsvágyó fiatalok ne próbálják karrierjüket e tisztség ellátásával megalapozni. Úgy tűnik, hogy Sulla törvénye nyugalmat teremtett Rómában, s így elérte célját.


6. A magistraturák betöltésével kapcsolatosan Sulla előtt már több jogszabály született Rómában. A legtöbb tisztség esetében kezdettől fogva alapszabály volt – a collegialitas és az annuitas elvén túl – az az előírás, hogy hivatalban lévő magistratus nem pályázhat a következő évre sem ugyanarra a hivatalra, amit éppen viselt, sem más tisztségre, vagyis a hivatali évek között legalább egy év intervallumnak el kellett telnie.
A hivatali pályafutás (cursus honorum) rendjét először Kr. e. 197-ben szabályozták oly módon, hogy a consulatus előtt kötelezővé tették a praetura viselését. A Kr. e. 180-ban hozott lex Villia annalis a quaestura viselését 10 éves katonai szolgálathoz kötötte, a praetori hivatal viseléséhez pedig 40, míg a consulatus viseléséhez 43 éves minimális életkort írt elő, s elrendelte, hogy két magistratura ellátása között legalább két év intervallumnak (biennium) kell eltelnie.

Ezeket a szabályokat Sulla Kr. e. 82-ben részben megerősítette, részben pedig továbbfejlesztette (lex Cornelia de magistratibus) oly módon, hogy a consulatus betöltését a praetura előzetes ellátásához, a praetura betöltését pedig a quaestura viseléséhez kötötte, az utóbbi tisztség elnyeréséhez 30 éves minimális életkort írt elő, s megtiltotta, hogy ugyanazt a hivatalt bárki tíz éven belül kétszer töltse be. 158 Közismert, hogy a dictator mennyire szigorúan őrködött a certus ordo magistratuum betartása felett.
MOMMSEN szerint Sulla legjelentősebb reformintézkedése a hivatalviselés terén a politikai és a katonai hatalom szétválasztása volt: a dictator előírta, hogy a consulok és a praetorok hivatali évük alatt kizárólag a Városban lássák el feladataikat, majd hivatali idejük letelte után – mint promagistratusok – a tartományok élén működjenek katonai f6parancsnokokként. Ezt az álláspontot számos kritika érte.161 Sulla valószínűleg nem állapított meg olyan merev szabályokat, mint ahogy azt MOMMSEN gondolta: az alapelvektől szükség szerint a későbbiekben is el lehetett térni.


7. Sulla törvényhozása a papi hivatalok betöltésének újraszabályozására is kiterjedt (lex Cornelia de sacerdotiis). Suetonius szerint Nero ükapja, „Cn. Domitius megharagudott a pontifexekre, mert apja helyébe nem őt választották testületük tagjává, ezért tribunusi hatalmánál fogva megvonta tőlük és a népre ruházta a megüresedett papi helyek betöltésének jogát. ”
A Kr. e. 103-ban hozott lex Domitia de sacerdotiis e rendelkezését Sulla eltörölte és a négy legfontosabb papi testület (vagyis a pontifexek, a madárjóslással foglalkozó augurok, a Sibylla- könyvek őrzésével megbízott papok és az istenek tiszteletére lakomákat rendező epulonok collegiuma) vonatkozásában visszaállította a cooptatio útján történő kiegészítés rendjét. A dictator egyúttal a pontifexek számát nyolcról, az augurokét kilencről, a jóslatőrökét tízről tizenötre, a flamenekét pedig háromról hétre emelte.


8. A dictator a provinciák igazgatására vonatkozó szabályokat is kiegészítette. A lex Cornelia de provinciis ordinandis értelmében a lelépő helytartó köteles volt a tartományba érkezett utódjának a kormányzás teendőit haladéktalanul átadni, és a provinciát 30 napon belül elhagyni. A törvény emellett elsősorban pénzügyi előírásokat tartalmazott: pontosan meghatározta például azt, hogy mennyiben köteles a tartomány a kormányzó és kísérete eltartásáról gondoskodni, s milyen értékhatárig fogadhat el a helytartó ajándékokat a provincia lakosaitól. E rendelkezés célja nyilvánvalóan az volt, hogy véget vessen a helytartók szokásossá vált zsarolásának, s hogy a provinciabeliek számára is egyértelmű legyen, milyen kötelezettségekkel tartoznak az adók fizetésén kívül.
A tartományi kormányzás problémáinak rendezésével szoros összefüggésben állt Sulla azon további törvénye, mely a praetorok számát hatról nyolcra emelte (lex Cornelia de praetoribus octo creandis). E rendelkezést az indokolta, hogy Rómának ekkor 10 provinciája volt, így azok kormányzására a két proconsul mellett 8 propraetorra volt szükség.


9. A birodalom pénzügyi helyzete a súlyos belpolitikai viszályok következtében erősen megingott. A mezőgazdasági termelés hanyatlásnak indult, s a katonai kiadások felemésztették a tartalékokat. Sulla hamar felismerte e problémákat, s számos rendelkezést hozott a gazdasági stabilitás megteremtése céljából. E körben elsősorban az a törvény emelhető ki, mely a városi plebs szinte ingyenes gabonaellátását (frumentatio) megszüntette (lex Cornelia frumentaria).
Jól látta a dictator, hogy a gabonaosztás – amit már a korábbi években is csak a népszerűséget hajhászó néptribunusok támogattak – mekkora felesleges terhet ró az államkincstárra, s jól látta azt is, hogy a polgárháborúk alatt elmélyülő erkölcsi válságot csak úgy lehet megfékezni, ha a lebzselő polgárokat újra rászorítja a keresőmunkára.

10. A római társadalom erkölcsi válsága a plebs munkakerülő magatartásán kívül az arisztokrata családok fényűző életmódjában is kifejezésre jutott. Sulla e mértéktelen pazarlásnak is gátat kívánt szabni, s ennek érdekében külön törvényt alkotott. A lex Cornelia sumptuaria értelmében a köznapokon legfeljebb 30, míg az ünnepnapokon és a nyilvános játékok idején, valamint a hónapok fő napjain (Kalendis, Idibus, Nonis) maximum 300 sestertiust lehetett lakomákra fordítani.
A nobilitas tagjainak fényűzése a sűrűn rendezett lakomák mellett elsősorban a temetési szertartások során mutatkozott meg. Sulla törvénye ezt is figyelembe vette, s pontosan meghatározta a temetkezésre fordítható összegeket. Aki a törvényben meghatározott összeghatárt túllépte, annak a különbözetnek megfelelő összegű pénzbüntetést kellett fizetnie. A törvény valószínűleg nem érte el célját, ami részben azzal is magyarázható, hogy maga Sulla járt elöl rossz példával, amikor felesége temetésekor megszegte korlátozó rendelkezéseit.

VOIGT véleménye szerint a lex Cornelia sumptuaria még további fejezeteket is tartalmazott, melyek meghatározták, hogy milyen összeg mértékéig lehet érvényesen kezességet vállalni, megtiltották a kockajátékot, s szabályozták a házasságtörés és egyéb nemi kicsapongások következményeit. SAUERWEIN viszont nem tartja valószínűnek, hogy minderről egyetlen törvény rendelkezett volna, s ezért arra az álláspontra helyezkedik, hogy a felsorolt tárgykörökben külön-külön törvények születtek.
Sulla mindezeken a törvényi rendelkezéseken túl elsősorban a római büntetőjog széles körű reformja által kívánta biztosítani a köztársaság politikai, társadalmi és erkölcsi stabilitását.


Forrás: Részletek Sáry Pál: Sulla büntetőjog reformjai c. munkájából