A tabulae testamenti hamisításának szabályozása

1. A klasszikus római jog a hamisítás (falsum) fogalmát igen tágan értelmezte, s rendkívül sokféle magatartást vont a hamisítás bűntettének (crimen falsi) körébe. Sulla hamisítási törvénye (lex Cornelia testamentaria nummaria) ezzel szemben még csak kétféle cselekményt szabályozott: a testamentum per aes et libram tanúsítását szolgáló táblák (tabulae testamenti) hamisítását és a pénzhamisítást. E bűntettek elbírálására elsőként a dictator állított fel állandó törvényszéket (quaestio testamentaria nummaria).

2. A végintézkedésnek Rómában jóval nagyobb jelentősége volt, mint a modern világban. A rómaiak gondolkodása szerint az ember belső énjének halhatatlanságát a végintézkedés által biztosíthatta. Quintilianus szerint a halálban csak az nyújt vigasztalást, hogy akaratunkat a halálunk utánra is kiterjeszthetjük: „neque enim aliud videtur solatium mortis, quam voluntas ultra mortem.”
A végintézkedést ezért Rómában kivételes tisztelet övezte. Cicero azt írja, hogy míg a közéletben a törvénynek van a legnagyobb súlya, a magánszférában a testamentum rendelkezik a legnagyobb erővel: „in publicis nihil est lege gravius, in privatis firmissimum est testamentum. ” Nem csoda tehát, hogy Sulla a tabulae testamenti hamisítását a legsúlyosabb bűntettek közé sorolta.

3. Rómában a legősibb időkben a népgyűlésen volt lehetőség végintézkedésre (testamentum in comitiis calatis). A hadba vonult római polgárok emellett katonatársaik előtt is kinyilváníthatták végakaratukat (testamentum in procinctu).
Később a legáltalánosabb végintézkedési formává a mancipatio útján lezajló testamentum per aes et libram vált. Az örökhagyó színleges vételárért (nummo uno) eladta a hagyatéki vagyont halála esetére egy bizalmasának (familiae emptor), akit 5 tanú és a mérlegtartó (libripens) jelenlétében a mancipatióhoz kapcsolódó szóbeli utasításával (nuncupatio) felkért, hogy halála után adja ki az örökséget az általa megjelölt személyeknek. Idővel a nuncupatiót viasszal bevont fatáblákon (tabulae ceratae) írásba foglalták. A jogügylet szövegét a több lapból álló okirat (amit a felhasznált lapok számának megfelelően diptychonnak, triptichonnak vagy poliptychonnak neveztek) belső oldalaira írták (scriptura interior), s a táblákat összefűző zsinórt a tanúk, a libripens és a familiae emptor lepecsételték. Fontos kiemelni, hogy a tabulae testamenti önmagukban véve nem minősültek végrendeletnek, hanem csupán a mancipatio megtörténtének bizonyítékául szolgáltak.
A köztársasági kor vége felé a mancipatio formai előírásait már elhagyták: a jelenlevők egyszerűen lepecsételték az örökhagyó végakaratát tartalmazó táblákat, s a praetor a mancipatio tényleges lezajlásától függetlenül azt a személyt utalta be a hagyaték birtokába, aki a hét pecséttel ellátott viaszostáblákat felmutatta (bonorum possessio secundum tabulas).

4. A Kr. e. 81-ben alkotott lex Cornelia testamentaria nummaria mind a tabulae testamenti hamisítását, mind a pénzhamisítást közüldözés alá eső bűncselekménnyé nyilvánította, s mindkét bűntett tényállásait részletesen szabályozta. Mivel a jogszabály eredeti szövege nem maradt fenn, tartalmára csak későbbi (klasszikus kori és Iustinianus-korabeli) forrásokból következtethetünk.
Paulus a következőket írja: „Qui testamentum falsum scripserit, recitaverit, subiecerit, signaverit, suppresserit, amoverit, resignaverit, deleverit, poena legis Corneliae de falsis tenebitur” „Lege Cornelia testamentaria tenentur, qui testamentum quodve aliud instrumentum falsum sciens dolo malo scripserit, recitaverit, subiecerit, suppresserit, amoverit, resignaverit, deleverit, quodve signum adulterinum sculpserit, fecerit, expresserit, amoverit, reseraverit”; „Qui vivi testamentum aperuerit, recitaverit, resignaverit, poena legis Corneliae tenetur”; „Qui testamentum amoverit, celaverit, eripuerit, deleverit, interleverit, subiecerit, resignaverit, quive testamentum falsum scripserit, signaverit, recitaverit dolo malo, eiusve dolo malo id factum erit, legis Corneliae poena damnatur.” „Lege Cornelia testamentaria obligatur, qui signum adulterinum fecerit, sculpserit” – mondja Modestinus. „Item lex Cornelia de falsis, quae etiam tetamentaria vocatur, poenam irrogat ei, qui testamentum vel aliud instrumentum falsum scripserit, signaverit, recitaverit, subiecerit, quive signum adulterinum fecerit, sculpserit, expresserit sciens dolo malo” – olvashatjuk Iustinianus Institutióiban.

E forráshelyek alapján arra következtethetünk, hogy a lex Cornelia testamentaria nummaria-nak a tabulae testamenti hamisítását szabályozó fejezete a következő magatartásokat büntette:

a) scribere: hamis táblák készítése. Hamis táblán olyan okirat értendő, melynek szövegét nem az örökhagyó írta ill. iratta le.

b) signare: hamis táblák lepecsételése. E magatartás előfeltétele a hamis okirat korábbi elkészítése. A két tényállást megvalósíthatta ugyanaz a személy, de két különböző személy is. A pecsételés a törvény alapján valószínűleg két esetben volt büntetendő: egyrészt akkor, ha hamis pecsétet használtak, másrészt pedig abban az esetben, ha valódi pecsétet alkalmaztak tulajdonosának tudta és beleegyezése nélkül. A törvény a hamis pecsét (signum adulterinum) készítésének és felhasználásának minden egyes részletét (facere, sculpere, exprimere) külön-külön büntetendővé nyilvánította.

c) recitare: hamis táblák hitelesítése a nyilvánosság előtt. Itt valószínűleg arról van szó, hogy a táblák hivatalos felnyitásakor az ügyleti tanúk csalárd módon valódinak ismerik el a hamis táblákat, illetve az egyes lapokat összefűző zsinóron található hamis pecséteket. E magatartás előfeltétele tehát a két előbbi tényállás megvalósulása.

d) amovere: más tábláinak alattomban történő jogellenes elvétele. E magatartás célja valószínűleg a táblák tartalmának meghamisítása vagy megsemmisítése.

e) eripere: más tábláinak elrablása, vagyis személy elleni erőszakkal történő jogellenes elvétele. Paulus szerint „eripere enim est de manibus auferre per raptum”. E magatartás tehát az előbbi tényállástól az elvétel módjában különbözik: míg az előbbi esetben a táblák elvétele erőszak alkalmazása nélkül történik, itt az elkövető erőszakot is alkalmaz. Ulpianus is ebben látja a különbséget a raptio és az amotio között:
„Aliud esse autem rapi, aliud amoveri, palam est, si quidem amoveri aliquid etiam sine vi possit, rapi autem sine vi non potest.”

f) celare: más tábláinak elrejtése. E magatartás célja a táblák bizonyítási eszközként való felhasználásának megakadályozása. Az előbbi tényállásoktól abban különbözik, hogy itt az elkövető az okirat eredeti szövegén nem akar változtatni, ill. nem biztos, hogy a táblákat megsemmisíti.

g) subicere: valódi táblák hamis táblákkal való – valószínűleg alattomban történő – kicserélése. E magatartás előfeltétele tehát egy hamis okirat elkészítése és lepecsételése.

h) resignare: más tábláinak jogtalan felnyitása a pecsétek eltávolításával. E magatartás előfeltétele az okirat jogellenes elvétele. Célja lehet csupán az okirat szövegének megismerése, de lehet annak meghamisítása vagy teljes kitörlése is.

i) aperire: a táblák jogtalan felnyitását követően az okirat tartalmának mással való közlése. E magatartás tehát feltételezi az előbbi tényállás megvalósulását, s általa az elkövető hozzájárulhat más személyek további bűncselekményeihez.

j) interlinere: más táblái szövegének meghamisítása egyes betűk, szavak, mondatok kitörlése, vagyis a scriptum interior részleges megsemmisítése által. E magatartás előfeltétele az okirat jogellenes – erőszakkal vagy anélkül történő – elvétele és felnyitása.

k) delere: más táblái teljes szövegének kitörlése, vagyis az okirat teljes megsemmisítése. E magatartás tehát eredményében különbözik az előbbi tényállástól. Bár az okirat megsemmisítése az örökhagyó végintézkedését nem hatálytalanította, a bizonyítást szinte lehetetlenné tette.

l) supprimere: az örökhagyó végintézkedésének eltitkolása. E cselekményt Paulus szerint az követi el, aki az örökösöket, hagyományosokat vagy fideicommissariusokat, ill. a végintézkedés útján felszabadított rabszolgákat szándékosan megkárosítva nem hozza nyilvánosságra a táblák tartalmát:
„Testamentum supprimit, qui sciens prudensque tabulas testamenti in fraudem heredum vel legatariorum fideivecommissariorum aut libertatium non profert.” E magatartás előfeltéte a viaszostáblák jogtalan felnyitása, s tartalmuknak ily módon való megismerése. A végintézkedés nyilvánosságra hozatalának elmaradása elsősorban azoknak a törvényes örökösöknek állhatott érdekében, akiket a végintézkedés hátrányosan érintett.

5. A bűncselekményt az idézett források szerint csak tudatosan, csalárd szándékkal (sciens dolo malo) lehetett elkövetni. Az tehát, aki idegen táblákat véletlenül megrongált vagy megsemmisített, nem volt felelősségre vonható.
Gondatlan magatartás esetén az elkövető esetleg dologrongálás (damnum iniuria datum) miatt felelt, de a sullai törvény alapján ilyenkor sem volt helye büntetés alkalmazásának.


A pénzhamisítás szabályozása

1. A pénz latin elnevezéséből (pecunia) jól látszik, hogy a legősibb időkben az általános értékmérő és csereeszköz a marha (pecus) volt. Az első pénz Rómában nyersrézből készült, olykor jelzéssel ellátott rúd (aes rude) formájában, amit később bizonyos alakba öntött, meghatározott súlyú, jelzett bronz darab (aes grave) váltott fel. Ez komoly előrelépést jelentett, hiszen míg korábban a rúddarabot minden ügyletnél külön mérlegelni kellett, az aes grave már súlybeosztás szerint készült. Az egység ekkor az as volt, amely egy libra (azaz egy római font = 327,45 gramm) bronznak felelt meg.
A kereskedelmi forgalom igényeit azonban az aes grave sem tudta kielégíteni, hiszen a súlyos pénzdarabokkal fizetni, azokat szállítani igen sok kényelmetlenséggel járt. A nehézségek ellenére a senatus aránylag későn, csak Kr. e. 269-ben rendelte el az ezüstpénz kibocsátását, melynek egysége, a sestertius vagy nummus, két és fél ast ért. (Az ezüstpénz kibocsátása sem tudta tartósan megoldani a második pun háború után rendkívüli mértékben fejlődő római gazdaság problémáit. Mivel az egyre növekvő árualaphoz képest kevés volt a fizetőeszköz, az aránylag kis értékű érmékből nagy mennyiségre volt szükség az értékesebb árucikkek vételárának kifizetésekor.
A senatus ezért Kr. e. 217-ben aranypénzt veretett, ez az intézkedés azonban csak átmeneti jellegű volt. Újabb aranypénz kibocsátására hosszú ideig nem került sor. Bár Sulla Kr. e. 87-ben imperatori jogköre alapján a hadjárata alatt szerzett aranykincsekből – elsősorban a diadalmenetben résztvevő katonáinak megjutalmazására – szintén veretett aranyérméket, a nummi aurei rendszeres kibocsátása csak Caesar dictaturája idején kezdődött meg.


2. A Kr. e. I. század elején nyomasztóvá vált a pénzhiány Rómában. Kr. e. 91-ben M. Livius Drusus néptribunus javaslatára minden nyolcadik új denarius veretet rézzel ötvözték, s így ezüsttartalmát csökkentették (lex Livia nummaria). A kormányzat úgy gondolta, hogy ezáltal több pénz kerül forgalomba, s így enyhül a pénzhiány. A törvény azonban korántsem oldotta meg a problémákat, sőt a gazdasági életben zavart és bizonytalanságot okozott, ugyanis senki sem tudta, hogy mennyi a teljes értékű, és mennyi a csökkentett értékű denariusa.
Kr. e. 84-ben M. Marius Gratidianus praetor állami pénzvizsgáló hivatalok felállítását rendelte el, melyek a csökkentett értékű vereteket teljes értékű pénzre cserélték ki. Hálából Róma népe mindenfelé szobrokat emelt a praetor tiszteletére.

Mivel a pénz kiadása magától értetődően vagyoncsökkenést eredményez, az is nyilvánvaló, hogy aki a hivatalos pénz helyett értéktelen vagy kisebb érték pénzzel fizet, vagyoni haszonra tesz szert. Éppen ezért a pénzgazdálkodás megszilárdulásától fogva erős a kísértés, hogy egyesek a forgalomban lévő pénzdaraboknál kevésbé értékesekkel fizessenek. E gazdagodási vágy már Rómában is sokakat sarkalt arra, hogy pénzt hamisítsanak, utánozzanak, értékében csökkentsenek, hamis pénzt forgalomba hozzanak.
A pénzhamisítással szemben először szintén Gratidianus praetor lépett fel, aki a pénzvizsgáló hivatalok felállításán kívül azt is lehetővé tette, hogy a visszaélést elkövetőkkel szemben büntető keresetet indítsanak. Cicero szerint a praetor a néptribunusokkal közösen szerkesztett egy edictumot, mely meghatározta a peres eljárás menetét és a kiszabható büntetést: „conscripserunt communiter edictum cum poena atque iudicio”.

A praetori edictum tehát magánüldözés alá eső bűncselekménnyé nyilvánította a pénzhamisítást, melynek sértettjei – ahogy SANTALUCIA írja – formuláris eljárás során érvényesíthették jogaikat az elkövetőkkel szemben. A bűntettek azonban valószínűleg olyan nagy számban elszaporodtak, hogy zavart idéztek elő az állam pénzgazdálkodásában, s így már a közérdeket is súlyosan sértették. Valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy Sulla – a tabulae testamenti hamisításához hasonlóan – a pénzhamisítást crimenné nyilvánította, s elbírálását állandó büntetőbíróság feladatává tette.


3. Klasszikus kori forrásaink szerint a lex Cornelia de falsis büntetése alá esett az, aki

a) az aranyat (aurum) kevésbé értékes fémmel ötvözte,
b) a valódi arany- ill. ezüstérmék mintájára hamis pénzt (nummus adulterinus) készített;
c) csalárd szándékkal ón- ill. ólomérméket (nummus stanneus ill. plumbeus) terjesztett törvényes fizet6eszközként;
d) más ilyen jellegű cselekményeit megakadályozhatta volna, de ezt nem tette.

Éles vita tárgyát képezi, hogy e magatartások közül melyek büntetését rendelte el maga Sulla, s mely tényállásokat nyilvánították később büntetendővé. KOCHER és CROOK véleménye szerint az aranyérmék (nummus aureus) hamisítását már a dictator is büntette. Ez nem tűnik valószínűnek, hiszen – mint fentebb láttuk – ilyen fizetőeszközt Sulla korában még nem bocsátottak ki rendszeresen; az aranyat a kereskedelmi forgalomban ekkor még csak rudakba öntve használták. Helyesen írja tehát TAUBENSCHLAG, GRIERSON és SANTALUCIA, hogy a sullai törvény eredetileg csak az aranyrudak és az ezüstérmék hamisítását, illetve az ónból és ólomból készített érmék ezüstérmeként való kiadását szankcionálhatta.

Érdemes kiemelni, hogy a lex Cornelia az aranyérmékhez hasonlóan a bronzérmék hamisításával sem foglalkozott. Ennek GRIERSON és SANTALUCIA magyarázata szerint szintén az volt az oka, hogy a sullai korszakban hivatalosan nem bocsátottak ki ilyen érméket.
SANTALUCIA szerint a pénzhamisítás megakadályozásának elmulasztása szintén nem szerepelt a törvény eredeti rendelkezései között. Ezt a megállapítást is elfogadhatjuk, hiszen a mulasztásos bűncselekmények kialakítása a római büntetőjog császárkori fejlődésének egyik jellemzője.

Végül még egy problémáról érdemes említést tenni. A Paulus műveiből összeállított posztklasszikus Sententiarum libri „Ad legem Corneliam testamentariam” című fejezetében azt olvashatjuk, hogy a lex Cornelia alapján vonták felelősségre azt is, aki „nummos aureos argenteos ... laverit, conflaverit, raserit, corruperit, vitiaverit...”
Hasonló elkövetési magatartásokat sorol fel Ulpianus is egy művében; az ő idevágó sorait a Digestának a lex Cornelia de falsis rendelkezéseiről szóló fejezetében találjuk: „Quicunque nummos aureos partim raserit, partim tinxerit vel finxerit...”

Mindebből azonban hiba lenne arra következtetnünk, hogy valóban a lex Cornelia alapján büntették azokat, akik az arany- ill. ezüstérmék érctartalmát különböző eljárások (áztatás, dörzsölés stb.) útján csökkentették. SANTALUCIA meggyőzően bizonyítja, hogy mind a Sententiarum libri, mind a Digesta szerkesztői tévedtek, amikor e cselekményeket a lex Cornelia rendelkezései körébe sorolták. E magatartásokat ugyanis valószínűleg a lex Iulia de peculatu rendelte büntetni.


A törvényben meghatározott büntetés

Marcianus állítása szerint a hamisítás és az ahhoz hasonló bűntettek szankciója deportálás és teljes vagyonelkobzás, rabszolgák esetén pedig halálbüntetés:
„Poena falsi, vel quasi falsi deportatio est, et omnium bonorum publicatio; et si servus eorum quid admiserit, ultimo supplicio affici iubetur.” Paulus szintén azt állítja, hogy a végrendelet- hamisítás elkövetőjét a lex Cornelia de falsis alapján egy szigetre deportálják: „Qui testamentum falsum scripserit, ...poena legis Corneliae de falsis tenebitur, id est in insulam deportatur. ” Modestinus szerint azt, aki hamis, semmiféle hitelességgel sem bíró rendeletet alkalmaz, a lex Cornelia alapján száműzetéssel sújtják: „Si quis falsis constitutionibus nullo auctore habito utitur, lege Cornelia aqua et igni ei interdicitur. ”
E források alapján egyértelműen megállapítható, hogy a crimen falsi büntetése a klasszikus korban száműzetés volt.

Sulla ettől súlyosabb szankciót semmi esetre sem írhatott elő, hiszen kizárhatjuk annak lehetőségét, hogy a dictator szigorúbban büntette volna a hamisítást, mint a crimen inter sicarios-t vagy a crimen maiestatis-t. Az sem tűnik viszont valószínűnek, hogy a lex Cornelia testamentaria nummaria csupán pénzbüntetést helyezett kilátásba az elkövetőkkel szemben; ez – kiváltképp pénzhamisítás esetén – túlzottan enyhe szankció lett volna. Végső következtetésünk ezért csak az lehet, hogy a hamisítás büntetése már Sulla idején is száműzetés (interdictio aquae et ignis) volt.


A törvény hatályának későbbi kiterjesztése

1. Sulla jogalkotó tevékenységének legjelentősebb eredménye a lex de sicariis et veneficis mellett mindenképpen a lex testamentaria nummaria volt. E törvény szintén hatályban maradt egészen a iustinianusi korig.

A dictator által büntetni rendelt magatartások körét a császárkorban senatusi határozatok és császári rendeletek útján jelentősen kitágították. A tabulae testamenti hamisításával kapcsolatosan az első jelentős jogszabály a Kr. u. 16-ban kiadott SC Libonianum volt, mely a lex Cornelia büntetését rendelte alkalmazni azzal szemben, aki más végakaratának leírójaként a táblákra sajátmaga számára is írt valamilyen juttatást. E senatusi határozat rendelkezéseit Claudius továbbfejlesztette: edictuma értelmében abban az esetben is helye volt büntetőjogi felelősségre vonásnak, ha valaki a más végakaratát leíró rabszolgája vagy filius familiasa által iratott a táblákra a maga számára hagyományt.

A római öröklési jog fejlődésének egyik legjelentősebb állomását képezte Antoninus Pius császár azon rendelkezése, mely a hét pecséttel ellátott tabulae testamenti tartalmára hivatkozó bonorum possessor számára a civiljogi örökös hereditatis petitió -jával szemben exceptio doli-t biztosított.
A viaszostáblák – melyek korábban csupán a mancipatio megtörténtének bizonyítékául szolgáltak – ettől fogva önmagukban végrendeletnek minősültek, s ezért a táblák hamisítása innentől már végrendelet- hamisítást jelentett.
A végrendelet- hamisítás szabályait később más okiratok hamisítására is kiterjesztették. Marcianus azt írja, hogy Alexander Severus császár (Kr. u. 222-235) a lex Cornelia de falsis alapján ítélte el Egyiptom helytartóját, aki kormányzása idején egyes magánokiratokat meghamisított.

2. A pénzhamisítás szabályozása szintén sokat változott a császárkorban. Mint már láttuk, a sullai törvény hatálya alá vonták az aranyérme-hamisítást és a bűncselekmény megakadályozásának elmulasztását.
A lex Cornelia alapján büntették azt, aki a császár képmásával ellátott valódi pénzérmét nem fogadott el fizetőeszközként (reprobatio). A dominátus idején a bűncselekmény megítélése tovább szigorodott. Constantinus 326-ban a pénzhamisítást felségsértéssé minősítette, büntetésül pedig tűzhalált és teljes vagyonelkobzást írt elő. A bűntett rendkívül szigorú megítélése jól látszik abból is, hogy pénzhamisítás esetén a marasztaló ítélet ellen nem volt helye fellebbezésnek, s az elítélt kegyelemben sem részesülhetett.


3. A császárkori jogforrások a lex Cornelia de falsis hatályát a végrendeletek és más magánokiratok, valamint a pénz hamisításán kívül egyéb cselekményekre is kiterjesztették. A Kr. u. 20-ban született SC Messalianum és a 29-ben kiadott SC Geminianum jelentős állomásait képezte a büntetőjog fejlődésének: e senatusi határozatok a lex Cornelia de falsis büntetésével fenyegették a hamis tanúzást és az igazságszolgáltatás rendje ellen elkövetett egyéb cselekményeket.
Marcianus azt írja, hogy senatusi határozat alapján a sullai törvény büntetése alá esik az, aki csalárd szándékkal hamis tanúság tételére ill. hamis tanúság felhasználására törekszik, valamint az is, aki mást hamis tanúzásra kitanít, ilyen cselekményért pénzt fogad el, ebben megállapodik, ill.társul szövetkezik ártatlanok megrágalmazása céljából.
A klasszikus római jogász szerint az is a lex Cornelia alapján büntetendő, aki tanúság tételéért vagy megtagadásáért pénzt fogad el, továbbá aki bírót megveszteget vagy megvesztegetni törekszik, a bíró pedig akkor is bűnhődik, ha a császári rendeleteket figyelmen kívül hagyja.
A római jog klasszikus korszakában a crimen falsi fogalma fokozatos absztrakció által rendkívül kiszélesedett: hamisításnak minősült például a hamis név használata, a katonai státusz színlelése, továbbá a hamis rangjelzés és hamis útiokmányok használata, ugyanazon dolog két különböző személynek történő eladása , a hamis súlyok és mértékek alkalmazása. Mindebből arra következtethetünk, hogy a sullai törvény megfelelő alapnak bizonyult ahhoz, hogy tárgyi hatályának fokozatos kiterjesztése által egy széleskörű szabályrendszer épüljön rá.