logo

XVI Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A lex Cornelia iudiciaria.

A bírói kar újjászervezése


1. A sullai dictatura idején valószínűleg nyolc állandó törvényszék működött Rómában: a quaestio de maiestate, a quaestio de repetundis, a quaestio de ambitu, a quaestio de peculatu et sacrilegio, a quaestio testamentaria nummaria, a quaestio de iniuriis és a két quaestio de sicariis et veneficis.
E quaestiók közül hatnak az elnöki tisztét egy-egy praetor töltötte be, akik sorsolás útján kerültek az egyes törvényszékek élére. A korábbiakban már említettük, hogy Sulla a praetorok számát hatról nyolcra emelte (lex Cornelia de praetoribus octo creandis). Mivel e nyolc praetor közül kettő – a praetor urbanus és a praetor peregrinus – kizárólag magánjogi jogvitákkal foglalkozott, 181 a két quaestio de sicariis et veneficis élén praetorok helyett általában ún. iudices quaestionis álltak. E kvázi-magistratusokat a volt aedilisek közül választották.
Esküdtbíró csak Róma városában élő, 30-60 év közötti, polgárjoggal rendelkező férfi lehetett. Ki voltak zárva, akik éppen közhivatalt viseltek vagy állami ügyekben eljárva a Városon kívül tartózkodtak (absentes rei publicae causa), ill. akiket közbűncselekmény elkövetése miatt elítéltek, továbbá a testi és szellemi fogyatékosok. A bírák megbízatása egy évre szólt, melynek letelte után az újraválasztásnak nem volt akadálya. A bírák névjegyzékét (album iudicum) – melyet a Forumon kifüggesztettek – a praetor urbanus évenként állította össze, tekintettel arra, hogy egyesek idős koruk, hivataluk vagy távollétük miatt kieshettek, mások pedig idő közben – 30. életévük betöltése, hivatali idejük letelte vagy a Városba történő visszatérésük következtében – a jegyzékbe felvehetőkké váltak.


2. A büntetőügyekben eljáró római esküdtszékek tagjainak társadalmi hovatartozása az idők folyamán többször változott. Eredetileg csak senatorok bíráskodhattak, Gaius Gracchus azonban változtatott ezen, és Kr. e. 122-ben a lovagokra ruházta a bírói hatalmat (lex Sempronia iudiciaria).
Gracchus célja egyértelműen az volt, hogy megnyerje a lovagok bizalmát, s így kiszélesítse politikai táborát. A bírósági reform szükségességét a senatorok megvesztegethetőségével indokolta.185 A bírósági törvény beláthatatlan következményekkel járt. A politikai erőviszonyokban óriási változás állt be: a lovagok – bírói hatalmukkal gátlástalanul visszaélve – a senatorok fölé kerekedtek.

E problémák odavezettek, hogy Kr. e. 106-ban Q. Servilius Caepio consul javaslatára módosítottak a bíróságok összetételén (lex Servilia iudiciaria). Vitatott, hogy e törvény megosztotta-e a bírói hatalmat a lovagok és a senatorok között, vagy kizárólag a senatorokat jogosította fel újra az ítélkezésre. Számomra az utóbbi álláspont tűnik elfogadhatóbbnak. Tacitus ugyanis azt írja, hogy a serviliusi törvények ismét a senatusnak adták vissza a bíráskodást: „Serviliae leges senatui iudicia redderent. ”

Néhány év múlva ismét változtattak a bíróságok összetételén. C. Servilius Glaucia javaslatára módosították a tartományi helytartók korrupciós bűncselekményeinek (crimen repetundarum) elbírálására vonatkozó szabályokat, s az ilyen ügyekben való ítélkezés jogát újra a lovagokra ruházták (lex Servilia Glauciae repetundarum). A törvény megalkotásának időpontját nem tudjuk pontosan. Annyit tudunk, hogy Glaucia Kr. e. 101-ben néptribunus volt, 100-ban pedig a praetori hivatalt töltötte be. GRUEN véleménye szerint valószínűbb, hogy a bírósági törvényt Glaucia még tribunus plebisként szavaztatta meg.
Amint arról a korábbiakban már szó esett, a Kr. e. 91. évre az ifjabb M. Livius Drusust választották néptribunusszá, aki kísérletet tett az uralkodó társadalmi rétegek egységének helyreállítására, a senatorok és a lovagok érdekazonosságának megteremtésére, a két rend közti ellentétek feloldására. Ezt a célt szolgálta törvényjavaslata, mely meg kívánta osztani a bírói hatalmat a társadalom két vezető rendje között (lex Livia iudiciaria). A néptribunus próbálkozása azonban kudarcot vallott: a rendek egységét a bírósági reform nem tudta helyreállítani, sőt a senatorok és a lovagok közötti ellentétek csak tovább fokozódtak.

Mindezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy Livius Drusus törvénye csak igen rövid ideig maradt hatályban. Kr. e. 89-ben újra megváltoztatták a törvényszékek összetételét. M. Plautius Silvanus néptribunus javaslatára ekkor egy egészen új eljárást vezettek be: a bírák személyéről a nép (comitia tributa) dönthetett, oly módon, hogy minden tribus választhatott 15 bírót, akiknek a megbízatása továbbra is egy évre szólt (lex Plautia iudiciaria).


3. A lex Plautia sem maradt azonban sokáig hatályban. A Sulla által alkotott bírósági törvény (lex Cornelia iudiciaria) ugyanis a bírói hatalmat visszaadta a senatorok kezébe. Cicero a Verres ellen Kr. e. 70-ben lefolytatott perben említést tesz arról, hogy a bíróságokat tíz évvel korábban adták át a senatusnak: „inter decem annos, posteaquam iudicia ad senatum translata sunt.”
A szónok által megjelölt tíz esztendő valószínűleg kerekített szám volt, s Sulla bírósági törvénye már Kr. e. 82-ben vagy legkésőbb 81-ben megszületett. Velleius Paterculus szintén utal e törvényre, amikor az Aurelius Cotta javaslatára hozott lex Aurelia iudiciaria rendelkezéseivel kapcsolatosan azt írja, hogy Cotta a bíráskodás feladatát, melyet C. Gracchus a senatoroktól elvett s a lovagokra bízott, s melyet Sulla ezektől visszavitt a senatorokhoz, e két rend között arányosan osztotta meg: „Cotta iudicandi munus, quod C. Gracchus ereptum senatui ad equites, Sulla ab illis ad senatum transtulerant, aequaliter in utrumque ordinem partitus est.” Tacitus is megemlíti, hogy Sulla törvénye alapján húsz quaestort választottak a senatus kiegészítésére, amelynek a bírósági ügyeket a dictator előzőleg átadta: „post lege Sullae viginti creati supplendo senatui, cui iudicia tradiderat.”

Sullát általában e törvénye miatt vádolják oligarchikus és antidemokratikus jellegű restaurációra való törekvéssel. Ezek a vádak azért alaptalanok, mert a sullai senatus már egészen más testület volt, mint amely ellen a Gracchusok küzdöttek. Láttuk, hogy Sulla a senatus létszámát a duplájára emelte oly módon, hogy a lovagok közül a comitia tributa által mintegy 300 főt senatorrá választatott, a senatus folyamatos kiegészülésének biztosítása érdekében pedig úgy rendelkezett, hogy minden volt quaestor – kiknek számát 20-ra emelte – automatikusan váljon a testület tagjává. Ez éppenséggel kifejezetten demokratikus jellegű újítást jelentett, hiszen ily módon a quaestorok megválasztása során a népgyűlés döntötte el, hogy a későbbiekben kik kerüljenek be a senatusba, s ezáltal kik részesüljenek a bírói hatalomban.

SCHVARCZ – csakúgy, mint MOMMSEN – a senatusi tagságnak a quaestura viseléséhez kötését rendkívül bölcs gondolatnak tartja: „a quaestori hivatal viselése valódi tanfolyama volt az államférfiúi pályának ez idő szerint Rómában; midőn tehát Sulla a maga törvényében azt rendeli vala, hogy jövőre csak oly állampolgárok léphessenek be tagokúl, senatorokúl a senatusba, a kik quaestori hivatalt viseltek volt, ez által Sulla kimondta azt, hogy a senatust jövőre csak oly erőkből óhajtja megalkotni, a kik keresztül mentek becsülettel az államférfiúi tanfolyamon.”
Mindebből arra következtethetünk, hogy a dictator intézkedésének elsősorban szakmai, s nem politikai céljai voltak. A lex Cornelia iudiciaria nem az oligarchikus restaurációt szolgálta, hanem a törvényszéki munka megfelelő színvonalú elvégzését kívánta garantálni: Sulla azokat ruházta fel bírói hatalommal, akik az ítélkezés feladatának ellátására szakmailag a leginkább megfelelőnek tűntek.


Eljárásjogi reformok

1. Sulla a törvényszéki eljárás szabályait is módosította: egyrészt lényegesen megváltoztatta az egyes bűnügyekben ítélkező esküdtek kiválasztásának szabályait, másrészt pedig bevezette a nyílt szavazás választhatóságát. Mivel a források e rendelkezésekkel kapcsolatosan csupán egy lex Corneliát említenek, nem tudjuk biztosan, hogy a dictator melyik törvényéről van szó. Mivel azonban e rendelkezések általános jellegűeknek tűnnek, vagyis valószínűleg nemcsak egy-egy konkrét bűncselekmény elbírálásával kapcsolatban születtek, hanem minden büntetőperre kiterjedtek, arra következtethetünk, hogy ezeket szintén Sulla bírósági törvénye tartalmazta.


2. A Kr. e. 122-ben hozott lex Acilia repetundarum ismert szabályai szerint az egyes bűnügyekben eljáró esküdtszékek megalakítása ún. editio útján történt. Ennek az eljárásnak a lényege a következő volt. A bírák névjegyzékében szereplő 450 polgár közül először a vádlott kiválogatta azokat, akik vele rokonságban álltak, valamint azokat, akik ugyanazon sodalitashoz vagy collegiumhoz tartoztak, melynek maga is tagja volt; e személyek elfogultságuk miatt nem vehettek részt az eljárásban. A többi esküdt közül ezek után a vádló kiválasztott 100-at, melyek közül végül a vádlott megjelölhette azt az 50 főt, aki ítélkezett az ügyben.
Valószínűleg nem csak a quaestio de repetundis tagjait választották ki ilyen eljárás során, hanem a többi quaestio esetében is ezeket a szabályokat alkalmazták. A Kr. e. 101-100 körül hozott lex Servilia Glauciae repetundarum ezeket a szabályokat akként módosította, hogy a vádló 100 helyett 125 bírót volt köteles kijelölni, melyek közül a vádlott 75-öt visszautasíthatott, s így maradt meg az az 50 fő, aki a konkrét ügyben eljárt. A sullai reformokig ez az eljárási rend maradt hatályban.

A dictator bírósági törvénye jelentősen módosította e szabályokat. A lex Cornelia alapján az eljáró esküdtszék megalakítása editio helyett a sortitio– reiectio–subsortitio egymást követő három aktusából álló eljárás útján történt. A törvényszék elnökeként eljáró magistratus a decuriákba beosztott esküdtbírák közül – egy urnából kihúzva a törvény által meghatározott számú esküdt nevét – kisorsolta az adott ügyben ítélkező személyeket (sortitio). Ha a kisorsolt bírák közé olyan személyek kerültek, akikkel szemben a feleknek bármiféle kifogásuk volt, kérhették azok kizárását: előbb a vádló, majd a vádlott gyakorolhatta e jogát (reiectio). Ilyenkor a praetor újabb sorsolás által más személyekkel egészítette ki az esküdtszéket (subsortitio).
Ez az új eljárási rend sokkal igazságosabb volt, mint a korábbi. Helyesen mutat rá JONES, hogy az editio nyilvánvalóan kedvezett a vádlónak, hiszen a vádlott már csak azok között az esküdtek között válogathatott, akiket a vádló kiválasztott. Sulla – észlelve ezt a felemás helyzetet – a sorsolás előírása által kiegyenlítette az egymással szemben álló felek esélyeit. Mivel a felek által kizárható személyek számának korlátozás nélkül hagyása megbéníthatta volna a törvényszék működését, Sulla pontosan meghatározta mind a vádló, mind a vádlott számára, hogy legfeljebb hány esküdtbíró kizárását kérheti. Ez a szám a felek társadalmi rangja szerint különbözött: míg a senatori rend tagjai maximum hat, mások maximum három esküdt személyét utasíthatták vissza. A ius reiectionis Sulla általi korlátozására Cicero utal egy helyen: „de se homines, si qui extra iustum ordinem sunt, quibus ne reiiciendi quidem amplius quam trium iudicium praeclarae leges Corneliae faciunt potestatem, hunc hominem ... nolunt iudicare.”

A senatorokra vonatkozó eltérő előírásra pedig többek között abból következtethetünk, hogy a senatori rangú Verres is hat esküdt kizárását kérhette az ellene folyó perben. E szabályok látszólag a társadalmi különbségeket erősítették, s a többi rend tagjaihoz képest kedvezőbb helyzetbe hozták a senatorokat. Sulla rendelkezését JONES is „unfair”-nek minősíti. Ez azonban tévedés. A dictator éppen arra törekedett, hogy kiegyenlítse a különböző társadalmi helyzet~ polgárok esélyeit. Helyesen mutat rá GREENIDGE, hogy a senatorok és a többi rendhez tartozók közötti különbségtételt egyszerűen az indokolta, hogy egy senatornak személyes ismeretségei révén valószínűleg több barátja és ugyanakkor talán több ellensége is volt a bírák között, mint másoknak, s ezért egy senator ügyében több esküdt lehetett elfogult, mint más személyek ügyeiben.


3. A bizonyítási eljárás lefolytatása után a törvényszék elnöke berekesztette a tárgyalást, és felszólította az esküdteket az ítélet meghozatalára. Az ítélethozatal (sententiae latio) szavazás útján történt, ami eredetileg mindig írásbeli és titkos volt. Sulla e téren is jelentős reformot vezetett be: lehetővé tette, hogy maga a vádlott döntse el, titkos vagy nyílt (clam an palam) legyen-e ügyében a szavazás. Cicero állítása szerint amikor a Scamander ellen Kr. e. 74-ben lefolytatott perben elérkezett az ideje annak, hogy az esküdtek meghozzák ítéletüket, C. Iunius, a törvényszék elnöke a lex Cornelia akkor még hatályban lévő rendelkezése alapján megkérdezte a vádlottat, mit kíván, titkos vagy nyílt legyen-e a szavazás ügyében: „Cum in consilium iri oporteret, quaesivit ab reo C. Iunius quaesitor ex lege illa Cornelia, quae tum erat, clam an palam de se sententiam ferri vellet.”

E rendelkezés valószínűleg azt a célt szolgálta, hogy a bírák felelősségteljesebben döntsenek, hiszen akinek nyíltan kell állást foglalnia valamilyen kérdésben, annak nagyobb a személyes felelőssége, mint annak, aki a döntéshozó testület tagjaként titkosan adja le voksát; az utóbbi esetben a döntésért való felelősség súlya megoszlik a tagok között.


A törvény értékelése

1. Sulla bírósági törvénye a források szerint a büntető igazságszolgáltatás problémáit nem tudta megoldani. Az új senatorok politikai céljaikat tekintve rövid időn belül azonosultak a korábbi senatorokkal, s így a testület tagjai a bírósági eljárások során egységesen képviselték saját társadalmi rendjük érdekeit. Az esküdtbírák továbbra sem jogi, hanem elsősorban politikai szempontok szerint ítélkeztek. Naiv volt tehát Sulla, mikor azt gondolta, hogy egy politikai testület képes pártatlanul ítélkezni.
Ezen kívül az sem igazolódott be, hogy a hivatali munkában gyakorlatot szerzett volt quaestorok megbízhatóbban, magasabb színvonalon tudják ellátni az ítélkezés feladatát, mint azok, akik korábban nem töltöttek be állami tisztet. Helyesen mutat rá HEINLEIN, hogy a legtöbb quaestor hivatali ideje alatt csak szűk körű közigazgatási ismereteket szerzett, s Sulla törvénye alapján azokból is senatorok lettek, akik quaestoroknak sem váltak be.

A bírósági munka megfelelő minőségét tehát a senatusi tagságnak a quaestura viseléséhez kötése önmagában nem biztosította. A sorozatos bírói visszaélések mindenesetre oda vezettek, hogy a senatorok kizárólagos bírói hatalmát már Kr. e. 70-ben megszüntették, s a L. Aurelius Cotta praetor javaslatára hozott lex Aurelia iudiciaria rendelkezései alapján a bírói kart három társadalmi csoportból, a senatorok, a lovagok és a tribuni aerarii köréből válogatták össze. Az utóbbiak csoportját CLOUD szerint azok alkották, akiknek a vagyona elérte ugyan a 400.000 sestertiust (tágabb értelemben tehát ők is az ordo equester tagjai voltak), állami lóval (equus publicus) azonban nem rendelkeztek (szűkebb értelemben tehát mégsem tartoztak a lovagok közé). Ez a rendelkezés sem maradt egyébként sokáig hatályban, s a törvényszékek személyi összetételét a Kr. u. I. század közepéig még többször módosították.

2. Sulla eljárásjogi rendelkezései szintén hamarosan hatályukat vesztették. Az esküdtszék nyílt szavazásának választhatóságát szintén a lex Aurelia törölte el, mely jogszabály ezzel visszaállította a titkos szavazás kizárólagosságát. GREENIDGE szerint a nyílt szavazásnak az lehetett a hátránya, hogy az elsőként szavazók – főként, ha azok tekintélyes emberek voltak – véleményükkel befolyásolhatták a sorban utóbb szavazókat.
A bírák kizárására vonatkozó szabályokat Kr. e. 59-ben módosították. A P. Vatinius néptribunus javaslatára hozott lex Vatinia de reiectione iudicum értelmében a törvényszék elnöke három bírói névsort állított össze, melyek közül mind a vádló, mind a vádlott visszautasíthatott egyet, s az így megmaradt névsorban szereplő bírák ítélkeztek az ügyben. A lex Vatinia előírásait sem alkalmazták azonban hosszú ideig.


3. E későbbi módosítások szükségességéből arra következtethetünk, hogy a lex Cornelia iudiciaria rendelkezései a büntetőeljárás problémáit nem rendezték kielégítően. Az esküdtszéki eljárás legfőbb problémáira (kik bíráskodjanak?, hogyan állítsák fel az egyes bűnügyekben eljáró törvényszékeket?, hogyan hozzák meg a bírák ítéletüket?) azonban más sem tudott végleges megoldást találni. E problémákat csak az egész eljárási rend teljes megváltoztatása, a quaestiones perpetuae felszámolása, és az eredetileg rendkívülinek nevezett császári perrend (cognitio extra ordinem) kiépítése oldotta meg. Ehhez viszont előbb az államforma megváltoztatására volt szükség.
A köztársaság megdöntése pedig Sullától állt a legtávolabb. A dictator legfőbb célja az államrend megerősítése volt, amit többek között a köztársasági jellegű és szellemű esküdtszéki rendszer kibővítésével kívánt elérni. Egy circulus vitiosus alakult tehát ki: Sulla a büntető igazságszolgáltatás problémáit csak úgy oldhatta volna meg, ha feladja végső politikai célját, aminek elérése érdekében hozzáfogott a büntetőjog széles körű reformjának megvalósításához.


Forrás: Részletek Sáry Pál: Sulla büntetőjog reformjai c. munkájából