logo

XVI Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A lex Cornelia de repetundis.

A törvény előzményei

1. A rómaiak a fegyverrel meghódított területeket a római nép zsákmányának (praeda populi Romani) tekintették, s ezért eredetileg egyáltalán nem láttak okot arra, hogy a tartományok lakosságát kíméljék, s védelemben részesítsék a zsarnokoskodó helytartókkal szemben, akik hivatalukat elsősorban a gyors egyéni meggazdagodás eszközének tekintették. E szemlélet valószínűleg akkor kezdett megváltozni, amikor rájöttek, hogy a korlátlan, ellenőrzés nélküli hatalom az elnyomott lakosság körében szükségképpen elégedetlenséghez, zavargásokhoz és lázadásokhoz, végeredményben a közrend megbomlásához vezet.
BAUMAN szerint a provinciai lakosok érdekvédelmének kialakulása összefüggésben állt azzal is, hogy a görög filozófia gondolatvilága – elsősorban az általános emberszeretet (filantrópia) eszméje – a Kr. e. II. század során egyre nagyobb hatást gyakorolt a római gondolkodásmódra, s kialakította a humanitas Romana eszmevilágát, mely szembeszállt az embertelenség minden megnyilvánulási formájával.


2. Első ízben Kr. e. 171-ben indult eljárás zsarolás (crimen pecuniarum repetundarum) miatt volt helytartók ellen a tartományi lakosok kérésére. A két Hispania követei előbb M. Titinius, majd P. Furius Philus és C. Matineus kapzsisága és pénzharácsolása miatt emeltek panaszt a senatus előtt. Mivel a vádak megalapozottnak tűntek, az atyák megbízták L. Canuleius Dives praetort, hogy az ügy kivizsgálására jelöljön ki a senatori rendből öt döntőbírót (recuperatores), a hispanoknak pedig lehetővé tették, hogy válasszanak maguk számára az ügyben eljáró római képviselőket.


3. Mivel a hispaniai lakosok által indított pert a következő években több hasonló ügy követte, felmerült az igény arra, hogy a volt helytartók zsarolási ügyeinek kivizsgálására állandó törvényszéket (quaestio perpetua) állítsanak fel. Erre végül Kr. e. 149-ben került sor, L. Calpurnius Piso Frugi néptribunus indítványára (lex Calpurnia de pecuniis repetundis). Helyesen írja MOSSAKOWSKI, hogy e törvény fordulópontot jelentett a római jog fejlődésének történetében, s később mintaképül szolgált minden további állandó törvényszék felállításakor.
MAINE a törvény jelentőségét abban látja, hogy az általa felállított bírói fórum „igazi büntető jogszolgáltatást végző rendes büntető törvényszék volt. ” E megállapítás kétség kívül helytálló, az eljárás azonban, melyet a törvény előírt, még alig különbözött a magánjogi pertől: az eljárás alapvetően a legis actio sacramento szabályait követte.
A per három szakaszra oszlott. Az első (in iure) szakasz a praetor peregrinus, a második a kizárólag senatorok közül választható esküdtbírák előtt (apud recuperatores) folyt, amit – marasztaló ítélet esetén – egy becslő eljárás (litis aestimatio) követett, melynek során megállapították a pénzbüntetés pontos összegét. A büntetés a provinciai lakosoktól illetéktelenül elvett pénzek s egyéb vagyontárgyak értékének egyszeres megtérítése volt (poena simpli). A marasztalás nem járt infamiával, amire abból következtethetünk, hogy L. Lentulus – aki a lex Calpurnia alapján elsőként felelősségre vont személyek közé tartozott – elítélése után továbbra is a senatori rend tagja maradhatott, sőt Kr. e. 147-ben még censori tisztséget (!) is betölthetett.


4. A crimen repetundarum körében a következő törvény a Kr. e. 149 és 123 között hozott lex Iunia de repetundis volt, mely egyesek szerint a 109-ben consuli hivatalt betöltő M. Iunius Silanus, míg mások szerint a 126-ban néptribunusi tisztséget ellátó M. Iunius Pennus nevéhez fűződik . A törvény tartalmáról semmit sem tudunk.


5. Részben Nápolyban, részben pedig Bécsben őrzik annak a híres bronztáblának (tabula Bembina) a maradványait, mely egy lex repetundarum szövegét tartalmazza. E törvényt – MOMMSEN nyomán – a legtöbb kutató a Kr. e. 122-ben hozott lex Aciliával azonosítja, mely a tartományi helytartók zsarolási ügyeivel kapcsolatban alkotott harmadik törvény volt. A tudósok véleménye nagyrészt abban is megegyezik, hogy e jogszabály megalkotása Gaius Gracchus politikai programjának részét képezte, s nevét a néppárti politikus egyik tribunustársáról, M. Acilius Glabrióról kapta.
A lex Acilia a peres eljárás szabályait jelentősen megváltoztatta, s – szakítva a magánjogi per (iudicium privatum) számos előírásával – kialakította a büntető törvényszékek sajátos perrendjét. A törvényszék élére a praetor peregrinus helyett egy kizárólag e célra rendelt praetort (praetor repetundarum) helyezett. A quaestio mellé 450 esküdtet rendelt, akik – összhangban a lex Sempronia iudiciaria rendelkezéseivel – kizárólag lovagok lehettek. Az esküdtek névsorát a praetor peregrinus állította össze, e névsor alapján pedig maguk a felek választhatták ki az ügyükben eljáró 50 bírót a már ismertetett eljárás útján (editio iudicum).

A törvény részletesen szabályozta a per menetét. Felsorolta, hogy mely magistratusok ellen lehet – hivatali évük letelte után – vádat emelni, előírta a praetor előtti nominis delatio, valamint az esküdtek kiválasztásának ill. kizárásának szabályait. Az eljárás elhúzódásának megakadályozása céljából 48 főre korlátozta a tanúként kihallgatható személyek számát. Az esküdtek döntéshozatalával kapcsolatban előírta, hogy először arról szavazzanak, világos-e az ügy előttük. Amennyiben legalább a bírák kétharmada azt jelezte, hogy egyértelműen állást tud foglalni a perben, újabb szavazás következett, mely során már csak kétféleképpen – a vádlott elítélésére vagy felmentésére – lehetett szavazni. Ha pedig az esküdtek több mint egyharmada előtt nem volt világos az ügy, a tárgyalást meg kellett ismételni (ampliatio) .

A törvény a bírói munka fegyelmezettségének biztosítása érdekében felhatalmazta a törvényszék elnökét, hogy súlyos, 10.000 sestertius összegű pénzbírságot szabjon ki arra az esküdtre, aki egy perben kétszer szavazott „NL”-lel, vagyis aki az ügynek sem az első, sem a második tárgyalása során nem tudott határozottan állást foglalni a vádlott bűnössége tárgyában.
A törvény szigorította a bűncselekmény büntetését: a zsarolással okozott vagyoni kár összegének egyszeres megtérítése helyett kétszeres megtérítést írt elő (poena dupli). MOMMSEN véleménye szerint a marasztaló ítélet továbbra sem vont maga után infamiát; álláspontját alátámasztja az a tény, hogy C. Cato a lex Acilia alapján való felelősségre vonása és elítélése után is senatori rangú maradhatott.


6. A következő törvény a crimen repetundarum körében a Kr. e. 101-ben vagy 100-ban hozott lex Servilia Glauciae volt, mely jogszabályról a bírósági törvények (leges iudiciariae) tárgyalásakor már szó esett. E törvény számos újítást vezetett be, melyekre a későbbiekben még többször visszatérünk. Most elég annyit kiemelnünk, hogy a jogszabály rendelkezései közé tartozott egy politikai jellegű mellékbüntetés bevezetése. A források szerint létezett egy törvény, mely megtiltotta, hogy a crimen repetundarum elkövetése miatt elítélt személy a nép gyűlésén beszélhessen: „lex vetat eum qui de pecuniis repetundis damnatus sit in contione orationem habere.” Az általánosan elfogadott álláspont szerint az említett törvény a lex Servilia Glauciae volt.


Eljárásjogi rendelkezések


1. Két évtizeddel a lex Servilia Glauciae megalkotása után Sulla tovább bővítette a crimen repetundarum-ra vonatkozó szabályokat. A forrásokból arra következtethetünk, hogy a dictator számos rendelkezést átvett a fentebb említett korábbi törvényekből.
A lex Cornelia de repetundis alapján lefolytatott pereket általában megelőzte a divinatio nevű eljárás: ha ugyanabban az ügyben többen kívántak fellépni vádlóként, előbb el kellett dönteni (előre meg kellett jósolni, divinare = jósolni, jövendölni), hogy melyikük lesz a legalkalmasabb a vád képviseletére.
A praetor ilyenkor a törvényszék mellé beosztott esküdtek közül összeállított egy tanácsot (consilium), mely előtt a vádlóként jelentkezők rövid beszédet tartottak. Az esküdtek a beszédek meghallgatása után szavazással döntötték el, hogy a vád képviseletére ki a legmegfelelőbb személy. A döntés meghozatalakor általában két tényezőt vettek figyelembe: ki ismeri a jelentkezők közül legrészletesebben az érintett bűnügy tényállását, s ki tűnik a legjártasabbnak a nyilvános beszédek tartásában. A kiválasztott személy fővádlóként (accusator), míg a többiek mellékvádlókként (subscriptores) szerepelhettek a perben. Mivel Cicero említést tesz arról, hogy már T. Albucius Kr. e. 103 körül lefolytatott perét is megelőzte divinatio, LINTOTT arra a – véleményem szerint elfogadható – megállapításra jut, hogy ezt az előzetes eljárást a lex Servilia Caepionis vezette be Kr. e. 106-ban, s a későbbi törvények – így a lex Servilia Glauciae és a lex Cornelia – e jogszabály rendelkezéseit vették át.


2. Sulla törvénye alapján a divinatio után a fővádló a törvényszék elnöke által meghatározott ideig vizsgálatot folytathatott a vádlott által kormányzott provinciában (inquisitio). LINTOTT rámutat arra, hogy az első ilyen vizsgálatokat M. Aemilius Scaurus és az ifjabb Q. Servilius Caepio perében folytatták le Kr. e. 92-ben vagy 91-ben. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy az inquisitio intézményét nem Sulla vezette be elsőként, hanem a korábbi törvények egyike. A dictator törvényének megalkotásakor valószínűleg a lex Servilia Glauciae rendelkezéseit vette át.


3. A Verres elleni per adataiból jól kitűnik, hogy a lex Cornelia de repetundis előírásai szerint az esküdtszéki eljárás két szakaszra oszlott: az első vád- és védőbeszéd, valamint a bizonyítási eljárás lefolytatása (actio prima) után bizonyos időközt kellett hagyni, s csak ezt követően kerülhetett sor a vád ill. a védelem összefoglaló beszédeire és az ítélethozatalra (actio secunda). Annak biztosítása érdekében tehát, hogy a vizsgálat kellően alapos legyen, s az esküdtszék tagjainak módjában álljon megfontolni a végső döntést, a törvény kötelezővé tette a tárgyalás megszakítását (comperendinatio), s ezzel kizárta azt, hogy a pert egyetlen tárgyalási napon be lehessen fejezni. Mivel a tárgyalás két szakasza között legalább egy napnak el kellett telnie, a tárgyalás folytatását minimum harmadnapra kellett halasztani, amint az a comperendinatio kifejezésből is jól kitűnik (perendie = holnapután). Cicero határozottan állítja, hogy a tárgyalás kötelező megszakításának intézményét Glaucia vezette be először: „Glaucia primus tulit ut comperendinaretur reus.” Ezek szerint Sulla e rendelkezést is a lex Sevilia Glauciae-ből vette át.


4. Kr. e. 54-ben indult büntetőeljárás C. Rabirius Postumus ellen a Kr. e. 59-ben Iulius Caesar javaslatára hozott lex Iulia de pecuniis repetundis alapján. Cicero mint a vádlott védője, említést tett a perben arról, hogy a lex Iulia alapján teljes vagyoni megtérítést lehet követelni azoktól, akik részesültek a zsarolás miatt elmarasztalt volt helytartó által szerzett pénzből: „Iubet lex Iulia persequi ab eis, ad quos ea pecunia, quam is ceperit, qui damnatus sit, pervenerit.” Az orator arra is rámutat, hogy ezt a rendelkezést már a lex Cornelia, sőt a lex Servilia is tartalmazta: „quot fuit non modo in Cornelia sed etiam ante in lege Servilia. ” Ebből arra következtethetünk, hogy itt a lex Cornelia de repetundis-nek ismét egy olyan rendelkezésére találtunk, amelyet Sulla a lex Servilia Glauciae-ből vett át.


5. Callistratus szerint az Augustus által alkotott lex Iulia di vi kizárta a serdületleneket a tanúként meghallgatható személyek köréből: „lege Iulia de vi cavetur, ne hac lege in reum testimonium dicere liceret, ...quive impuberes erunt ... ” GREENIDGE szerint e szabály már korábban is általános érvény lehetett, a lex Iulia rendelkezése nem jelenthetett újdonságot. A Verres elleni perben viszont Cicero többször utalt gyermekek vallomására. Ebből pedig GREENIDGE arra következtet, hogy a lex Cornelia de repetundis a többi törvénytől eltérően engedélyezte a serdületlenek tanúként való meghallgatását.
Véleményem szerint elfogadható ez az álláspont: nagyon valószínű, hogy a dictator az elkövetők felelősségre vonásának megkönnyítése céljából valóban módosította a bizonyítás szabályait, s bővítette a tanúként kihallgatható személyek körét.


A büntetendő cselekmények köre

1. A korábban alkotott leges de repetundis rendelkezéseihez hasonlóan elsősorban a sullai törvény is a helytartók által – a tartományi lakosok sérelmére – elkövetett vagyoni jellegű visszaéléseket büntette. Cicero szerint a szicíliaiak egyik legfőbb panasza az volt Verres ellen, hogy amikor a helytartó gabonát rekvirált a parasztoktól a saját ellátására, egy véka gabona beszolgáltatása helyett 12 sestertius megfizetését követelte, holott egy véka búza ára csupán 2 sestertius volt. Egy másik vádpont szerint Verres a senatus határozata értelmében gabonát vásárolt a szicíliaiaktól, s bár az árut átvette, a vételár teljes összegét nem fizette ki, hanem megtartotta maga számára.
Cicero Verres elleni vádpontjai között szerepelt az is, hogy a propraetor bizonyos szobrok állítására jelentős összeget gyűjtött össze a tartományában, melyet aztán nem használt fel a kitűzött célra. Mindebből arra következtethetünk, hogy a törvény alapján minden olyan esetben helye volt felelősségre vonásnak, ha a helytartó a tartományi lakosságot megkárosítva vagyoni előnyhöz jutott.


2. A bírói vesztegetést a források szerint már C. Gracchus és az ifjabb M. Livius Drusus is szankcionálta. Sulla e rendelkezések egy részét valószínűleg szintén beolvasztotta a crimen repetundarum-ról szóló törvényébe, s ezáltal – ahogy VENTURINI rámutat – jelentősen kiterjesztette a bűncselekmény tényálláskörét.
Erre elsősorban C. Fidiculanius Falcula perének adataiból következtethetünk. Falcula ellen Kr. e. 73-ban indult eljárás a lex Cornelia de repetundis alapján. A senatort többek között azzal vádolták, hogy egy évvel korábban Statius Albius Oppianicus perében mint esküdtbíró a vádlott elítéléséért 400.000 sestertiust fogadott el az egyik vádlótól, A. Cluentius Habitustól. A Verres ellen Cicero által összegyűjtött vádpontok között szintén szerepelt, hogy a volt propraetor nagy összegű pénz fejében részrehajlóan ítélkezett.


A törvényben meghatározott büntetés

Cicero egy helyen azt állítja, hogy a lex Calpurnia után hozott törvények mind egyre keményebbek (duriores) voltak, vagyis fokról-fokra szigorítottak a crimen repetundarum büntetésén . Ezek szerint Sulla törvénye nem lehetett enyhébb a Kr. e. 100 körül alkotott lex Servilia Glauciae-nál, s nem lehetett keményebb a Kr. e. 59-ben hozott lex Iulia de repetundis rendelkezéseitől. Így egyértelműen elvethetjük MOMMSEN és SANTALUCIA azon álláspontját, amely szerint a dictator a korábbi törvényekhez képest enyhítette a büntetést, s a lex Acilia és a lex Servilia Glauciae által kilátásba helyezett duplummal szemben visszaállította a lex Calpurnia (és valószínűleg a lex Iunia) által meghatározott egyszeres megtérítési kötelezettséget. A szankció ilyen enyhítése a dictator céljaival, s kemény büntető jogpolitikájával véleményem szerint egyébként sem hozható összhangba.

SHERWIN-WHITE és PONTENAY DE FONTETTE a Verres elleni per adataiból arra következtet, hogy Sulla a kétszeres büntetést két és félszeresre növelte. Cicero ugyanis a vádlott által okozott vagyoni kárt négyszázezer sestertiusra becsülte, s ennek megfelelően a törvény alapján egymillió sestertius összegű pénzbüntetés megfizetését kérte. JONES, KUNKEL és ZUMPT a két és félszeres büntetést nem tartja valószínűnek, mivel az ilyen szankció nem volt szokásos Rómában.
Véleményem szerint azonban a fentebbi álláspont elfogadható. Igaz, hogy Rómában általában egyszeres (simplum), kétszeres (duplum), háromszoros (triplum) vagy négyszeres (quadruplum) összegű pénzbüntetéseket alkalmaztak, de van példa a forrásokban nem egész számú többszörösre menő büntetésre is.

Az Augustus által alkotott lex Iulia de residuis alapján például az állami vagyon elsikkasztásának bizonyos eseteiben a bűnösnek büntetésül egyharmad résszel többet kellett fizetnie az állam részére, mint amennyivel tartozott. A magánjog területén is számos olyan keresettel találkozhatunk, amely nem egész számú többszöröst kitevő pénzbüntetésre ment. Az alaptalan perlekedési eljárás bírsága például – különböző körülmények függvényében – a perérték egytizede, egyötöde vagy egyharmada volt. Megemlíthető még itt a tartozás elismerés (constitutum) alapján indítható actio de pecunia constituta is, mely az adós ellen másfélszeresre ment.
Suetonius azt írja, hogy Caesar a zsarolás címén elítélteket még a senatori rendből is eltávolította: „repetundarum convictos etiam ordine senatorio movit”. A lex Iulia de repetundis ezek szerint nem sújtotta főbenjáró büntetéssel (sem halállal, sem száműzetéssel) az elkövetőket; a korábbi törvényekhez képest csupán egy újabb – elsősorban a politikai jogokat korlátozó – mellékbüntetést vezetett be. Ebből egyrészt az következik, hogy Sulla nem zárta ki a senatori rendből az elítélteket, másrészt pedig az, hogy ő sem írt elő főbenjáró büntetést. A források néhány helyen ellentmondani látszanak e megállapításainknak, ezek az ellentmondások azonban könnyen feloldhatók.
Cicero Verres perében hosszasan fejtegette az esküdtszék előtt, hogy milyen becstelen dolog lenne, ha a vádlottat felmentenék, s így az továbbra is a senatus tagja maradhatna. SHERWIN-WHITE Cicero e szavából arra következtet, hogy a vádlottra elítélése esetén infamia várt, aminek egyik legfőbb következménye a senatori rang elvesztése volt.
Cicero szavait azonban másképp is értelmezhetjük, amint azt STRACHAN-DAVIDSON teszi: szerinte Cicero biztos volt abban, hogy Verres elítélése esetén önként száműzetésbe vonul, s ennek következtében elveszti polgárjogát, s azzal együtt senatori rangját.
Cicero ugyanebben a perben többször figyelmezteti a vádlottat, hogy veszélyben van a „caput”-ja: „tui capitis periculum”. Ezek szerint mégis főbenjáró büntetés várt Verresre? Véleményem szerint nem, hiszen – amint korábban már megállapítottuk – a lex Cornelia nem tartalmazhatott súlyosabb szankciót, mint a lex Iulia .

Cicero itt ismét csupán arra célozhatott, hogy a vádlott a marasztaló ítélet elől kénytelen lesz önként száműzetésbe (exilium) vonulni, ami captis deminutio media-t von maga után. A szónok egyébként – ahogyan arra BRUNT is rámutat – sokszor rendkívül tág értelemben használja a „caput” kifejezést. Többek között a P. Quinctius elleni perben is többször emlegeti az általa képviselt alperes „caput”-ját (sőt két alkalommal – retorikai fogásként – azt is mondja, hogy az alperesnek nem a pénzét, hanem az életét s vérét kívánják), holott az eljárás csupán egy vagyoni követelésre irányuló magánjogi per volt.

A híres szónok egy másik kijelentéséből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a crimen repetundarum elkövetőit nem főbenjáró büntetéssel sújtották. Cluentius Habitus védőjeként azt állítja Cicero, hogy sokakat felmentettek a crimen maiestatis vádja alól, miután elmarasztalták őket crimen repetundarum elkövetése miatt: „maiestatis absoluti sunt permulti quibus damnatis de pecuniis repetundis...”
Főbenjáró büntetés kiszabása esetén véleményem szerint nem került volna sor a terheltekkel szemben újabb vádemelésre.
Felmerül a kérdés, hogy a crimen repetundarum elkövetői – köztük Verres is – miért választották a számkivetést, ha csupán pénzbüntetést lehetett alkalmazni velük szemben? SHERWIN-WHITE szerint azért, hogy így elkerüljék a további – súlyosabb bűntettek miatti – pereket. Ez is lehetséges, de véleményem szerint a római felségterület elhagyásának alapvető célja a súlyos pénzbüntetés előli menekülés volt: Suetonius szerint ugyanis Caesar consulatusa előtt az elkövetők vagyonuk csökkenése nélkül (integris patrimoniis) mehettek száműzetésbe .

Megállapíthatjuk tehát, hogy az a – többek között VENTURINI és LINTOTT által képviselt – álláspont, amely szerint Sulla törvénye főbenjáró büntetést (értsd: száműzetést) írt elő, téves. Véleményem szerint JONES és KEAVENEY elmélete sem fogadható el, amely szerint Sulla törvénye alapján mind főbenjáró büntetés (száműzetés), mind pénzbüntetés alkalmazható volt az elkövetett cselekmény súlyának megfelelően. A törvény értelmében a marasztalás nem vont maga után infamiát, a pénzbüntetés összege pedig a bűncselekménnyel okozott vagyoni hátrány két és félszerese lehetett.


A törvény értékelése

Cicero – mint már említettük – azt mondja, hogy az egész törvényt a szövetségesek érdekében hozták: „tota lex de pecuniis repetundis sociorum causa constituta...”
KUNKEL e kijelentésből arra a következtetésre jut, hogy a sullai törvény kizárólag a socii populi Romani sérelmére elkövetett zsarolást büntette.

Véleményem szerint azonban a szónok idézett szavaiból nem lehet ilyen messzemenő következtetést levonni. A törvény elsősorban valóban a tartományi lakosok érdekvédelmét szolgálta, de ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy e jogszabály a zsaroláson kívül más cselekményeket is büntetendővé nyilvánított. A bírói vesztegetésre vonatkozó fentebbi megállapításaink VENTURINI azon nézetét támasztják alá, amely szerint a lex Cornelia alapján minden olyan esetben helye volt felelősségre vonásnak, amikor a hivatalnok közfeladata ellátása során vagyoni előnyhöz jutott. A törvény tehát valószínűleg – Sulla többi büntetőtörvényéhez hasonlóan – átfogó jelleg~ jogszabály volt.

Felmerül a kérdés, hogy vajon mennyire volt sikeres a sullai jogalkotás a crimen repetundarum terén? A források viszonylag sok olyan perről tudósítanak, melyeket a lex Cornelia de repetundis alapján folytattak le. Ebből arra következtethetünk, hogy a sullai törvény nem bizonyult elég hatásosnak; a bűncselekmények számát nem tudta visszaszorítani.
Ennek legfőbb oka a quaestio de repetundis bíráinak korruptsága lehetett. Cicero a Verres elleni per elején kijelentette, hogy már nemcsak Rómában, hanem az idegen népek körében is közszájon forog az a vélemény, amely szerint a jelenlegi törvényszékek nem ítélnek el pénzes embert, bármilyen bűnös legyen is az illető.
Az orator szerint a bírák rossz hírére az utal leginkább, hogy a tartományi lakosok a lex és a quaestio de repetundis eltörlését kívánják. A törvényszék működésének megszüntetése esetén ugyanis a provinciabeliek jobban járnának: a bírósági perek hiányában a helytartók csak annyit rabolnának el tőlük, amennyi saját maguknak és családjuknak elegendő, míg ha felelősségre vonásra kell számítaniuk, jóval többet harácsolnak össze, gondolva azokra az összegekre, melyeket leendő ügyvédeiknek és bíráiknak kell majd fizetniük.
A jogszabály emellett számos tartalmi fogyatékossággal rendelkezhetett. Ezt leginkább az a tény jelzi, hogy Kr. e. 59-re szükségessé vált a crimen repetundarum átfogó újraszabályozása. A Iulius Caesar javaslatára hozott lex Iulia de repetundis a sullai törvénynél valószínűleg jóval részletesebb szabályokat tartalmazott.
Cicero szerint a leges de repetundis sorában Caesar törvénye nemcsak a legszigorúbb (lex acerrima), hanem egyúttal a legjobb törvény (lex optima) is volt. Ebből pedig az következik, hogy Sulla törvényének tökéletlensége idővel – a következő két évtized alatt – egyértelművé vált a quaestio de repetundis jogalkalmazó tevékenysége során.


Forrás: Részletek Sáry Pál: Sulla büntetőjog reformjai c. munkájából