logo

XVI Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A lex Cornelia de peculatu.

A törvény előzményei

1. ZLINSZKY álláspontja szerint a rómaiak kezdettől fogva különbséget tettek a magántulajdon tárgyát képező dolgok (res privatae) és a köztulajdonban álló javak (res publicae) ellopása között: míg az előbbi cselekményt furtumnak, az utóbbit peculatusnak nevezték. A peculatus kifejezés a pecus (= szarvasmarha) szóból ered, ami arra utal, hogy e bűncselekmény legkorábbi tényállását a nemzetségi köztulajdonban lévő állatállomány ellopása képezte.
A közvagyon jogellenes, haszonszerzési céllal történő megkárosítása már a köztársaság korai szakaszában önálló közüldözés alá eső bűncselekményt képezett. E bűntett valósult meg többek között akkor, ha a hadvezérek a köztulajdonban álló hadizsákmány (praeda) egy részét elsikkasztották. Ezt a vádat emelték például a Veiit elfoglaló nagy hadvezér, M. Furius Camillus ellen a népgyűlés előtt Kr. e. 391-ben.
Idővel a népgyűlés alkalmatlansága a büntetőbírósági feladatok ellátására a többi bűntetthez hasonlóan az állami vagyon elsikkasztásának körében is megmutatkozott. A comitiák nehézkes eljárása helyett ezért a Kr. e. II. század során a peculatus elkövetésével gyanúsított személyek elleni vizsgálatok lefolytatására is rendkívüli törvényszékeket (quaestiones extraordinariae) állítottak fel. Kiemelhető ezek közül az esetek közül a hadizsákmány elsikkasztásával vádolt L. Cornelius Scipio Asiaticus és közvetlen beosztottjainak ügye. A vizsgálatot ekkor (Kr. e. 184) a nép rendelte el, de a senatus bízta meg az eljárás lefolytatásával az egyik praetort.


2. Cicero korában a peculatus elbírálása önálló quaestio perpetua hatáskörébe tartozott. KEAVENEY szerint ezt az állandó törvényszéket Sulla állította fel. Ez az álláspont egészen biztosan téves: három olyan peres ügyről is tudunk, melyekben már a sullai dictaturát megelőzően állandó törvényszék döntött.
Kr. e. 102-ben egy Servilius nevű augur sikkasztás miatt vádat emelt az idősebb L. Licinius Lucullus ellen.
Az ügyben GRUEN szerint már az állandó quaestio de peculatu ítélkezett. Plutarkhosz tudósítása szerint e pert egy évtizeddel később egy másik követte: az ifjabb Lucullus bosszúból vádat emelt apja vádlója ellen szintén sikkasztás miatt. Ez a Kr. e. 91-ben indított per is csak a quaestio perpetua de peculatu előtt folyhatott le, hiszen egy magánember a comitia előtt semmiképpen sem léphetett fel vádlóként, s egyáltalán nem valószínű, hogy az ügyben rendkívüli törvényszéket állítottak volna fel. Végül a Cn. Pompeius Magnus ellen Kr. e. 86-ban lefolytatott büntetőeljárás adataiból szintén arra következtethetünk, hogy már a sullai dictaturát megelőzően működött Rómában állandó quaestio de peculatu.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy mikor állíthatták fel a crimen peculatus-t elbíráló állandó törvényszéket? A forrásokból arra következtethetünk, hogy ez röviddel az idősebb Lucullus ellen indított per előtt, feltehetőleg a Kr. e. 103. év végén történhetett, mivel ennek az évnek az első felében állandó quaestio de peculatu még nem működött Rómában. Ekkor folytatták le ugyanis az eljárást Q. Servilius Caepio ellen, akit a hírhedt „tolosai arany” elsikkasztásával vádoltak: egészen biztos, hogy az ügyben még nem állandó törvényszék, hanem egy rendkívüli, ad hoc bíróság járt el (quaestio extraordinaria auri Tolosani)
Az állandó quaestio de peculatu felállítása így tehát arra az évre tehető, amikor Saturninus első ízben töltötte be a néptribunusi tisztet. Mivel peculatus elkövetésével leggyakrabban a senatori rangú hadvezéreket vádolták, a törvényszék felállítása közvetve a senatus hatalma ellen irányulhatott. Éppen ezért könnyen elképzelhető, hogy a sikkasztási ügyekben eljáró állandó büntetőbíróság felállítása – éppúgy, mint a quaestio de maiestate és a Caepio ügyében eljáró rendkívüli törvényszék létrehozása – a néppárt energikus vezérének, L. Appuleius Saturninusnak a javaslatára történt.


A törvény tartalma

1. A Sulla által Kr. e. 81-ben alkotott lex Cornelia de peculatu valószínűleg magába olvasztotta a korábbi jogszabályok rendelkezéseit, s átfogó módon szabályozta a bűncselekmény elbírálását. Így a továbbiakban e törvény alapján felelt például az, aki a római népet megillető hadizsákmányt elsikkasztotta.
A bűncselekmény elkövetési tárgyával kapcsolatban ki kell emelnünk, hogy az a törvény értelmében nemcsak közpénz lehetett, hanem – amint arra ZUMPT rámutat – bármilyen vagyoni értékkel bíró dolog, ami a római állam tulajdonát képezte.
A városi önkormányzatok vagyonának elsikkasztása miatt a lex Cornelia alapján nem volt helye felelősségre vonásnak; ez többek között abból is jól kitűnik, hogy Cicero a tartományi városok tulajdonában álló javak elsikkasztása miatt nem peculatus, hanem crimen repetundarum elkövetésével vádolta Verrest.

Az Augustus által alkotott lex Iulia de peculatu az emberi jog alá tartozó állami javak elsikkasztása mellett a sacrilegiumot, vagyis az isteni jog alá tartozó templomi javak, szent dolgok (res sacrae) ellopását is büntetni rendelte. ROBINSON elképzelhetőnek tartja, hogy a sacrilegium elbírálása már korábban is a quaestio de peculatu hatáskörébe tartozott, ZUMPT pedig egészen biztos abban, hogy a két bűncselekmény esetén már Sulla korában is ugyanaz a bíróság járt el. Ezt az álláspontot a források igazolják. Tudomásunk van arról, hogy Kr.
e. 73 körül C. Licinius Macer vádat emelt C. Rabirius ellen szent helyek megsértése miatt; a felmentő ítélettel végződő perben Cicero állítása szerint bírák (iudices) ítélkeztek, ami arra utal, hogy az eljárás nem a népgyűlés, hanem egy quaestio előtt folyt le. Mivel arról nincs semmilyen adatunk, hogy működött volna Rómában önálló quaestio de sacrilegio, ZUMPT szerint Rabirius ügyében a quaestio de peculatu ítélkezett. Ebből pedig az következik, hogy a quaestio de peculatu-t a lex Cornelia de peculatu átalakította quaestio de peculatu et sacrilegio-vá, biztosítva ezáltal a szent helyek megsértőinek és a templomi javak eltulajdonítóinak hatékony üldözését és gyors felelősségre vonását.


2. Véleményem szerint a törvény elsősorban azt kívánta elérni, hogy a tisztségviselők becsületesen kezeljék a rájuk bízott állami javakat, s így elsősorban a magistratusok visszaéléseit büntette. Cicero Verres elleni perbeszédéből arra következtethetünk, hogy a törvény szerint peculatust követett el az a quaestor, aki elsikkasztotta a hadsereg ellátására szánt összeget, továbbá az a helytartó, aki saját hasznára kölcsönöket folyósított a kezelésében lévő közpénzekből.
A forrásokból arra következtethetünk, hogy a törvény alapján sikkasztás miatt a magistratusok mellett működő írnokokat (scribae) is felelősségre lehetett vonni . Ez nem Sulla újítása volt: Liviusnál olvashatunk arról, hogy már Kr. e. 201-ben is elítéltek peculatus miatt írnokokat.
COSTA szerint a törvény a közvagyon magánosok általi megkárosítását is büntette. Ezt az álláspontot a források véleményem szerint egyértelműen alátámasztják. A proscriptiók idején büntetőeljárás alá vont Sex. Roscius Amerinust más, súlyosabb vádak mellett peculatus elkövetésével is vádolták. E vád alapja valószínűleg az lehetett, hogy a terhelt bizonyos javakat megtartott magának apja vagyonából, holott ehhez nem volt joga: mivel apját proskribálták, annak minden vagyontárgya az államot illette. Mindez pedig arra enged következtetni, hogy Sulla az állam javára elkobzott vagyontárgyak visszatartását peculatusként büntette.


3. Augustus az állammal szemben fennálló tartozások rendezésének elmulasztásának következményeiről külön törvényben rendelkezett (lex Iulia de residuis). Marcianus szerint e törvény alapján lehet felelősségre vonni azt a személyt, akinek a birtokában maradt olyan közpénz, melyhez bérleti ill. adásvételi szerződés folytán vagy élelmezési célból jutott, továbbá az is, aki meghatározott célra közpénzt kapott, s azt nem adta ki, hanem megtartotta; akit a törvény alapján elmarasztalnak, az büntetésül egyharmad résszel többet köteles megfizetni, mint amennyivel tartozik: „lege Iulia de residuis tenetur is, apud quem ex locatione, emptione, alimentaria ratione, ex pecunia, quam accepit, aliave qua causa pecunia publica resedit. Sed et qui publicam pecuniam in usu aliquo acceptam retinuerit, nec erogaverit, hac lege tenetur. Qua lege damnatus amplius tertia parte, quam debet, punitur.” ZUMPT szerint már a lex Cornelia de peculatu is tartalmazott hasonló rendelkezéseket. Erre abból következtethetünk, hogy Kr. e. 66-ban azt a vádat emelték a dictator fia, Faustus Cornelius Sulla ellen, hogy apja nem számolt el azokkal a közpénzekkel, amelyek consulatusa ill. dictaturája idején birtokába kerültek.

A Faustus Sulla elleni perb6l két további következtetés is levonható. Az egyik az, hogy a lex Cornelia de peculatu alapján az elkövető örököse ellen is helye volt perindításnak, ugyanúgy, ahogy később ezt a lex Iulia de peculatu, a lex Iulia de residuis és a lex Iulia de repetundis is lehetővé tette. Másrészt azt is megállapíthatjuk, hogy a lex Cornelia – ellentétben a későbbi törvényekkel – az általa szabályozott bűncselekmények vonatkozásában nem határozott meg elévülési határidőt.


3. Cicero egy Kr. e. 63-ban tartott védőbeszédében a quaestio de peculatu eljárásával kapcsolatban a „litis aestimatio” kifejezést használja. Peculatus esetén ezek szerint – a crimen repetundarum-hoz hasonlóan – a marasztaló ítéletet litis aestimatio követte, melynek során felbecsülték a bűncselekménnyel okozott vagyoni kár pontos összegét. Ebből az következik, hogy a lex Cornelia de peculatu pénzbüntetést tartalmazott, amely az okozott vagyoni kár többszöröse lehetett.


A törvény értékelése

A lex Cornelia de peculatu-ra nincs közvetlen utalás a forrásokban; a törvény létezését emiatt egyesek kétségbe vonják. Véleményem szerint azonban biztosra vehető, hogy Sulla rendelkezett a peculatusról. A dictator büntetőjogi reformja minden jelentős criment érintett, a peculatus jelentőségét pedig egyértelműen jelzi a quaestio perpetua de peculatu felállítása. Mint már többször megfogalmaztuk, Sulla legfőbb célja az államrend védelme volt. E cél elérésének egyik elengedhetetlen feltételét képezhette az állami vagyon elsikkasztása elleni határozott fellépés, ami a bűncselekmény megfelelő szintű büntetőjogi szabályozását okvetlenül szükségessé kellett hogy tegye.
A peculatus szabályozásának legfőbb problémáit Sullának valószínűleg sikerült megoldania. Erre abból következtethetünk, hogy e bűncselekménnyel kapcsolatban viszonylag hosszú ideig nem született újabb jogszabály: a következő lex de peculatu-t csak Augustus hozta Kr. e. 8-ban (lex Iulia de peculatu). A sullai törvény legfőbb újítása az lehetett, hogy a quaestio de peculatu-t hatáskörének jelentős kiterjesztése által átalakította quaestio de peculatu et sacrilegio-vá. A törvény emellett az elkövetői kört is kiszélesítette: olyan cselekményeket is büntetendővé nyilvánított, melyeket már nemcsak magistratusok, hanem magánszemélyek is elkövethettek. Ezen kívül szabályozta az állammal szemben fennálló tartozások rendezése elmulasztásának következményeit, s lehetőséget nyújtott az elkövetők örökösei elleni perindításra is. Mindez arra enged következtetni, hogy a lex Cornelia de peculatu is fontos elemét képezhette Sulla büntetőjogi reformjainak.



Forrás: Részletek Sáry Pál: Sulla büntetőjog reformjai c. munkájából