logo

XVI Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A lex Cornelia de iniuriis.

A törvény előzményei

1. MOMMSEN álláspontja szerint az iniuria Rómában már a legősibb időkben a jogellenesség általános tényállását jelentette, s e „generálklauzulából” deriválódott később minden egyes delictum.739 Helyesen mutat rá PÓLAY, hogy ez az elgondolás képtelenség: teljességgel kizárt, hogy a „jogszerűség” és „jogellenesség” absztrakt fogalma már az archaikus korban létezett volna. Gaius az iniuria-delictum elemzésekor a XII táblás törvény alábbi tényállásaira hivatkozik:

a) „membri ruptio”: tagcsonkítás, melyet a törvény – a felek közötti kiegyezés elmaradása esetén – a talio-elv alapján rendelt büntetni;

b) „ossis fractio”: csonttörés, melyet a törvény tarifális büntetéssel sújtott, azt is figyelembe véve, hogy szabad ember vagy rabszolga csontját törték-e el;

c) „iniuria alteri factum”: valószínűleg az enyhébb testi sértések tartoztak ide, melyek büntetése egyaránt 25 as megfizetése volt.

Amint SÓLYOM LÁSZLÓ rámutat, jól látszik e konkrétan meghatározott tényállásokból (főként a csonttörés elkövetési módjának pontos rögzítéséből – manu fustive), hogy a XII táblás törvény korában még nem létezett általános iniuria-fogalom. Emellett az is megállapítható, hogy az ősi törvény rendelkezéseiben nyoma sincs szubjektív felelősségi feltételnek.


2. A XII táblás törvény szabályai számos problémát felvetettek. A talio büntetés hamar túlhaladottá vált, s több esetben végrehajthatatlannak bizonyult: ha például olyan személy követett el tagcsonkítást más gyermekén vagy rabszolgáján, aki saját gyermekkel vagy rabszolgával nem rendelkezett, a talio elv alkalmazására nem volt lehetőség. A pénzromlás következtében a tarifális büntetések szintén elavultak, amit az arcátlan L. Veratiusról szóló anekdota fejez ki legjobban.
Az enyhébb személysértések körében az infláción kívül további problémát okozott a törvény túlzottan általános fogalmazása és a bírói mérlegelés kizártsága: gondoljunk arra, hogy egy enyhe pofon és egy mély kardvágás büntetése a XII táblás törvény alapján egyaránt 25 as megfizetése volt.
Mindezekre a problémákra megoldást kívánt nyújtani a praetor, mikor jogfejlesztő tevékenysége során kialakította az iniuria delictumának új szabályait. LENEL és LÜBTOW szerint a Kr. e. II. század első felében, PLESCIA szerint pedig még korábban, Kr. e. 208-206 körül adták ki azt a hirdetményt (edictum generale de iniuriis aestimandis), mely módosította és egységesítette a bűncselekmény különböző szankcióit: a sértett a számára biztosított büntetőkeresettel (actio iniuriarum) egy általa megfelelőnek tartott összeget követelhetett az elkövetőtől, a büntetés végső összegét pedig a bíró határozta meg a követelt összeg keretén belül (actio aestimatoria).
Ezt követően a praetorok hirdetményeik által további tényállásokat minősítettek iniuriának. A Kr. e. II. század második felében kibocsátott edictum de convicio büntetni rendelte azt, aki többek társaságában más személye ellen irányuló „fülsértő macskazenét” (convicium) rendezett. A röviddel később született edictum de adtemptata pudicitia értelmében iniuriát követett el az, aki egy tiszteletreméltó mater familias vagy egy 17 évet be nem töltött szabad születésű fiú (praetextatus) vagy hajadon leány (praetextata) kísérőjét elcsalta, s így az illetőt a kísérettől megfosztotta, vagy a nevezettet megszégyenítő szavakkal „leszólította”, ill. az utcán szótlanul, mintegy tüntetőleg követte . A személysértéssel kapcsolatos negyedik praetori hirdetmény kibocsátása PLESCIA szerint a Kr. e. I. század legelejére tehető: e jogforrás (edictum ne quid infamandi causa fiat) alapján perelhetővé vált az a személy, aki egyéb módon – aut re aut verbis – bemocskolta egy családfő jó hírét, becsületét (infamatio).


A crimen iniuriae tényállásai

1. A polgárháborúk idején sokszor teljes zűrzavar és anarchia uralkodott Rómában. Az államhatalom jelentősen meggyengült, és így a bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonása sokszor elmaradt, sőt több esetben maguk az állam vezetői nyilvánították jogszerűvé az erőszakot, a politikai ellenfeleikkel való véres leszámolást. Az erkölcsi rend teljesen megingott: a politikai feszültség soha nem látott indulatokat hozott a felszínre, s rendkívüli mértékben megnövekedett az erőszakos cselekmények száma.
Mindez szükségessé tette az iniuriára vonatkozó jogszabályok módosítását, amit a Kr. e. 81-ben alkotott lex Cornelia de iniuriis valósított meg. Sulla e törvénye tovább szélesítette a bűncselekmény tényállásainak körét, bizonyos tényállásokat közbűncselekménnyé (crimen iniuriae) nyilvánított, és ezek elbírálására önálló törvényszéket (quaestio de iniuriis) állított fel.
„Lex Cornelia de iniuriis competit ei, qui iniuriarum agere volet ob eam rem, quod se pulsatum verberatumve domumve suam vi introitam esse dicat. (... ) Lex itaque Cornelia ex tribus causis dedit actionem: quod quis pulsatus, verberatusve, domusve eius vi introita sit” – írja Paulus. „Mixto iure actio iniuriarum ex lege Cornelia constituitur, quotiens quis pulsatur verberaturve cuius domus vi introitur” – olvashatjuk a szintén Paulusnak tulajdonított Sententiarum libriben.
Hasonló rendelkezéseket találhatunk Iustinianus Institutióiban is: „lex Cornelia de iniuriis loquitur et iniuriarum actio introduxerit, quae competit ob eam rem, quod se pulsatum quis verberatumve domumve suam vi introitum esse dicat. ” Ezek szerint Sulla törvénye alapján három esetben lehetett pert indítani: megverés (verberatio), taszigálás (pulsatio) és erőszakos magánlaksértés (domum vi introire) esetén.


2. Helyesen írja MOMMSEN, hogy a pulsare igét az iniuria-tényállások körében már a lex Cornelia megalkotása előtt is használták, mivel e kifejezés már a Kr. e. 86-82 közötti években készült Auctor ad Herennium szövegében is szerepel: „iniuriae sunt, quae aut pulsatione corpus, aut convicio aures aut aliqua turpitudine vitam cuiuspiam violant.” A verberare ige viszont – amint PÓLAY rámutat – feltehetőleg a lex Corneliában fordult elő először.
A verberatio és a pulsatio közti különbségre vonatkozóan Ulpianus szerint helyes Aulus Ofilius jogtudós azon megállapítása, amely szerint az előbbi magatartás fájdalommal járó, míg az utóbbi fájdalom nélküli bántalmazást jelent: „inter pulsationem et verberationem hoc interest, ut Ofilius scribit: verberare est cum dolore caedere, pulsare sine dolore. ” PLESCIA szerint a pulsatio puszta kézzel való bántalmazást ill. rugdosást jelentett, míg a verberatio valamilyen eszköz használata útján valósult meg. Ez nem tűnik valószínűnek, hiszen nyilvánvaló, hogy puszta kézzel is lehet fájdalmat okozni, s így e magyarázat nincs összhangban Ofilius álláspontjával. Elfogadhatóbbnak tűnik ezért MOMMSEN nézete, aki a pulsare igét a stoßen, a verberare igét pedig a schlagen igével fordítja németre. Míg tehát a verberatio verést, ütlegelést jelentett – ami puszta kézzel éppúgy megvalósulhatott, mint bottal vagy más eszközzel –, a pulsatio a sértett lökdösését, taszigálását jelentette.

Úgy tűnik, hogy az említett két tényállás magába olvasztotta a XII táblás törvény három tényállását, s az arculütéstől, lökdöséstől, taszigálástól a csonttörésen át a tagcsonkításig átölelte a mai értelemben vett tettleges becsületsértés és testi sértés valamennyi esetét, amint erre Ulpianus is rámutat: „Apparet igitur omnem iniuriam, quae manu fiat, lege Cornelia contineri.” Ebből következően téves REIN azon álláspontja, amely szerint a lex Cornelia csak az iniuria durva (atrox) eseteivel foglalkozott.


3. A fizikai bántalmazás esetei mellett a törvény egy újabb tényállást is megfogalmazott, s büntetőjogi védelem alá vette a pater familias házjogát. Helyesen mutat rá PÓLAY, hogy ez a tényállás sem teljesen előzmény nélküli, hiszen a házközösség Rómában kezdettől fogva szakrális védelemben részesült: a családfő és háznépének lakóhelye ősidők óta Ianus isten védelme alatt állott, aki a házak ajtajának, kapujának védője volt.
A XII táblás törvény kifejezetten nem rendelkezett a lakóház sérthetetlenségéről, de ezt valószínűleg csak azért nem tette, mert a családi otthon szentsége az ősi Rómában magától értetődő volt mindenki számára. POLAK szerint a magánlakás sérthetetlenségének alapelve leginkább a törvény alábbi szabályaiból tűnik ki: perbehívás (in ius vocatio) során erőszakot is lehetett alkalmazni, de az adós házába – annak akarata ellenére – ilyenkor sem volt szabad belépni ; a kötelességét elmulasztó tanú házába sem volt szabad behatolni, az ilyen személyt csak a háza előtt lehetett hangos kiáltozással (obvagulatio) felelősségre vonni; házkutatást pedig csak rendkívül szigorú formaságok betartásával lehetett tartani.
Ahogy ZLINSZKY rámutat, a lakóházba való behatolás közügyben is csak szakrális rítusok keretében volt lehetséges, s a magánlakás szakrális védelme miatt volt szimbolikus súlya és értelme annak, ha valamely polgár házát a hatóság leromboltatta: ezzel éppen a szakrális védettséget számolták fel.

POLAK arra is felhívja a figyelmet, hogy a rómaiak idővel egyre kevésbé vették komolyan az ősi szakrális szabályokat. Jól kitűnik ez abból, hogy a csészével és köténnyel történő házkutatás előírásait Gaius már nevetségesnek tartotta. A szakrális normák valószínűleg már Sulla idején sem jelentettek a bűnelkövetők számára komoly visszatartó erőt: ezért kellett a lakás sérthetetlenségéhez fűződő érdeket a büntetőjog védelme alá vonni.
Amint PÓLAY írja, a házi béke megsértése a sullai „rendcsinálás” idején széles tényállást ölelhetett fel. Cicero egyik kijelentéséből arra következtethetünk, hogy nemcsak az erőszakos behatolás, hanem a lakáshasználónak a visszatérésben való erőszakos megakadályozása is megvalósította a bűncselekmény törvényi tényállását. Az ellen is fel lehetett lépni, aki perbehívás céljából lépett be a tulajdonos akarata ellenére idegen házba. 773 S a törvény alapján valószínűleg nemcsak a háztulajdonosok perelhettek, hanem azok is, akik bérlakásban éltek, vagy akik valamilyen haszonjog alapján vagy csupán vendégként befogadva ingyenesen laktak idegen lakásban.

4. Ulpianus alábbi sorait érdemes részletesebben is megvizsgálnunk:
„si quis librum ad infamiam alicuius pertinentem scripserit, composuerit, ediderit, dolove malo fecerit, quo quid eorum fieret, etiamsi alterius nomine ediderit, vel sine nomine, uti de ea re agere liceret; et si condemnatus sit, qui id fecit, intestabilis ex lege esse iubetur. Eadem poena ex senatusconsulto tenetur etiam is, qui epigrammata, aliudve quid sine scriptura in notam aliquorum produxerit; item qui emendum vendendumve curaverit.”
MOMMSEN a szövegben szereplő lexet a XII táblás törvénnyel azonosítja. Ez azonban – ahogy az ausztrál SMITH rámutat – egyáltalán nem valószínű, hiszen a Digesta e szakaszai a lex Cornelia de iniuriis rendelkezéseivel kapcsolatosak. A szövegben szereplő törvény tehát egyértelműen a sullai lex de iniuriis.

SMITH a szövegből arra következtet, hogy a lex Cornelia de iniuriis azt is büntetni rendelte, aki más jó hírét, becsületét sértő „liber”-t készített, szerkesztett vagy közzétett; ebben az esetben a marasztalás a törvény értelmében intestabilitas-t vont maga után. A sullai törvény rendelkezéseit később egy senatusi határozat kiterjesztette a gúnyolódó „carmen”-ekre is. A „liber” általában hosszabb terjedelmű írásos mű volt, amit alapvetően olvasásra szántak, míg a „carmen” rövidebb terjedelmű kompozíciót jelentett, amit alapvetően éneklés vagy szavalás tárgyának szántak, függeúenül attól, hogy szövegét leírták-e vagy nem.

LEVY ezzel szemben arra az álláspontra helyezkedik, hogy a szövegben szereplő valamennyi tényállást csak a császárkorban nyilvánították intestabilitasszal büntetendővé. A szöveg több helyen is pontosításra szorul: az „uti de ea re” kifejezés elől kihagyták a „senatus consulto cautum est” szavakat, s az idézett kifejezés után álló „ex lege” szavak átkerültek az „intestabilitas” szó mögé. Az eredeti szöveg tehát ez lehetett: „si quis librum ad infamiam alicuius pertinentem scripserit, composuerit, ediderit, dolove malo fecerit, quo quid eorum fieret, etiamsi alterius nomine ediderit vel sine nomine, senatus consultum cautum est, uti de ea re ex lege agere liceret et, si condemnatus sit, quid id fecit, intestabilis esse iubetur. ”
Véleményem szerint LEVY álláspontját fogadhatjuk el.
Az írásbeli becsületsértés ill. rágalmazás Sulla által való büntetendővé nyilvánítása összeegyeztethetetlen azokkal a fentebb idézett forráshelyekkel, melyek egyöntetűen állítják, hogy a lex Cornelia alapján csak három esetben volt helye perindításnak (megverés, taszigálás, erőszakos magánlaksértés). Ha pedig figyelembe vesszük a történelmi kor körülményeit, a durva, erőszakos cselekmények elszaporodottságát, szintén arra a következtetésre juthatunk, hogy a dictator valószínűleg nem a gúnyolódó iratok szerzőinek üldözésével foglalkozott.


5. Külön érdemes megvizsgálnunk a lex Cornelia által szabályozott bűncselekmények alanyi oldalát. PÓLAY782 és HÖBENREICH783 véleménye szerint a törvény alapján csak szándékos elkövetés esetén lehetett eljárást indítani. WITTMANN ezzel szemben azt állítja, hogy a lex Cornelia büntetését vétkesség hiányában is ki lehetett szabni. Nézetem szerint az előbbi álláspont jóval meggyőzőbb: kizártnak tartom ugyanis, hogy a sullai törvény a praetori edictum szubjektív felelősségi rendszerével szemben visszatért volna a XII táblás törvény objektív felelősségi szabályaihoz.
Egy eljárási norma nagyban megerősíti véleményemet. Ulpianus szerint a lex Cornelia de iniuriis lehetővé tette, hogy a vádló a per során felkínálhassa a vádlottnak, esküdjön meg rá, hogy nem követett el személysértést: „hac lege permittitur actori iusiurandum deferre, ut reus iuret, iniuriam se non fecisse. ” ZUMPT szerint a perben a sértő szándék hiányát lehetett esküvel (iusiurandum delatum) bizonyítani. Ilyen szándék hiányában tehát valószínűleg nem valósult meg crimen iniuriae.


A quaestio de iniuriis


1. A lex Cornelia de iniuriis alapján indítható eljárásról szóló forrásaink rendkívül hézagosak és ellentmondásosak. Évszázadok óta vita tárgyát képezi, hogy a törvény előírásai szerint formuláris vagy quaestiós eljárásnak volt-e helye: míg a glosszátorok az előbbi nézetet képviselték, CUIACIUS az utóbbi álláspontra helyezkedett. A tudományos vita e problémával kapcsolatban máig nem zárult le.
A források terminológiája – elsősorban az „actio” és az „agere” kifejezések használata – valóban magánjogi peres eljárás képzetét kelti. Helyesen mutat rá azonban PUGLIESE arra, hogy a quaestiós eljárások körében szintén használták ezeket a fogalmakat: a questio de repetundis eljárását szabályozó lex Acilia szövegében mind az „actio”, mind az „agere” kifejezés többször előfordul.

A magánjogi eljárás mellett érvelők (így pl. MANFREDINI) leginkább arra hivatkoznak, hogy a lex Cornelia de iniuriis alapján csak a sértett perelhetett. Úgy tűnik, hogy Sulla még a praetori edictum szabályainál is szigorúbban korlátozta az aktív legitimációt: abban az esetben, ha egy filius familias-t ért sérelem, a lex Cornelia alapján a pater familias nem perelhetett, csak a fiú, holott a praetori szabályok szerint ilyenkor a családfőt megillette a keresetindítás joga.
A perlési jog korlátozása valóban nem volt jellemző a törvényszéki eljárásra: a quaestiók előtt általában – bizonyos korlátok között – bármely polgár (quivis de populo) felléphetett vádlóként. PUGLIESE szerint azonban ez sem zárja ki azt, hogy a sullai törvény alapján quaestiós eljárásnak volt helye: a vádlóként felléphető személyek körét a lex Acilia is a sértettekre korlátozta. Első látásra az a szabály is magánjogi perre utal, amely lehetővé teszi, hogy a lex Cornelia alapján indítható eljárásban procurator, vagyis perbeli képviselő vegyen részt.
A törvényszékek előtt képviseletnek általában valóban nem volt helye: az oratorok csupán perbeszédet tarthattak a felek helyett. Ez alól a szabály alól is volt azonban kivétel: a lex Acilia a vádbeli képviseletet lehetővé tette. Helyesen mutat rá VÖLKL, hogy ha a lex Cornelia alapján formuláris pert lehetett volna indítani, a képviselet lehetővé tétele teljesen felesleges lett volna, hiszen a praetori perrend megengedte a képviseletet.

Mindezek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a formuláris eljárás melletti érvek nem elég szilárdak. Ha a forrásokat tovább vizsgáljuk, tovább erősödik az az álláspontunk, hogy a lex Cornelia alapján quaestiós eljárásnak volt helye. Ulpianus szerint a sullai törvény értelmében nem járhatott el az ügyben bíróként a sértett apósa, veje, mostoha apja, mostoha fia, testvérének fia, valamint aki ezekkel közelebbi rokonságban, sógorságban állt, továbbá a sértett szülőjének ill. magának a sértettnek a patronusa: „Qua lege cavetur, ut non iudicet, qui ei, qui agit, gener, socer, vitricus, privignus sobrinusve est, propiusve eorum quemquam ea cognatione affinitateve attinget, quive eorum eius parentisve, cuius eorum patronus erit. ”
Amint PUGLIESE rámutat, a lex Acilia ugyanezeket a személyeket zárta ki a quaestio de repetundis esküdtbíráinak köréből. E párhuzam egyértelműen arra utal, hogy a crimen iniuriae eseteit a crimen repetundarum eseteihez hasonlóan szintén egy quaestio bírálta el. Magánjogi ügyekben egyébként a peres féllel fennálló legközelebbi rokonság sem jelentett a bíróra nézve kizáró okot: „In privatis negotiis pater filium, vel filius patrem iudicem habere potest” – írja Africanus.

Venuleius Saturninus szerint Sulla törvénye alapján rabszolgával szemben nem lehet a vádat elfogadni, a rabszolgákat ugyanis rendkívüli eljárás során súlyosabban kell büntetni: „Item Cornelia iniuriarum servum non debere recipi reum, Cornelius Sulla auctor fuit, sed durior ei poena extra ordinem imminebit.”
A „reum recipere” kifejezés – amint PUGLIESE írja – a quaestiós eljárások során használt szakkifejezés volt: annyit jelentett, hogy az adott törvényszék elnöke a vádemelés személyi és tárgyi feltételeinek megvizsgálása után jogilag elfogadhatónak találta a vádat. E terminus technicus
tehát kétségtelenül quaestiós eljárásra utal. Helyesen látja VÖLKL, hogy e kitételnek sem lenne értelme, ha a lex Cornelia alapján formuláris eljárásnak lett volna helye: abban az esetben ugyanis, ha rabszolga volt az elkövető, a praetori perrend szerint – mint tudjuk – noxalis actiót lehetett indítani a szolga ura ellen.

Összegzésül megállapíthatjuk, hogy a lex Cornelia de iniuriis alapján egy quaestio előtti vádemelésnek volt helye, s így az eljárás – annak ellenére, hogy kizárólag a sértett léphetett fel vádlóként, s hogy lehetőség volt a perben képviseletre – a iudicia publica sorába tartozott. Helyesen foglal állást tehát LÁBADY, amikor Sulla eljárási reformjának lényegét abban látja, hogy magánvád alapján induló „közpert” intézményesített.


2. Miután tisztáztuk, hogy a crimen iniuriae elbírálása quaestiós eljárás útján történt, azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen törvényszék járt el ilyen ügyekben. KUNKEL, KEAVENEY, SANTALUCIA és a JOLOWICZ–NICHOLAS-féle kézikönyv szerint a quaestio de iniuriis nem állandó, hanem csak egy esetről-esetre felállított, ad hoc bíróság volt. Ez az álláspont véleményem szerint erősen vitatható. A közbűncselekmények között ugyanis valószínűleg a crimen iniuriae volt az egyik leggyakoribb (minden bizonnyal többször követtek el testi sértést, mint pl. crimen maiestatis-t); ebből pedig az következik, hogy e bűntett elbírálására egy állandó törvényszék felállítása mindenképpen indokolt kellett hogy legyen.
KUNKEL és CLOUD azt is lehetségesnek tartja, hogy a személysértési ügyekben állandó, de nem önálló bíróság járt el: a crimen iniuriae elbírálása a quaestio de sicariis et veneficis hatáskörébe tartozott. Nézetem szerint ez az álláspont sem megalapozott. Sulla törvénye a bűncselekmény elbírálásával kapcsolatosan – mint már láthattuk – olyan speciális eljárási szabályokat állapított meg, melyek egy önálló törvényszék létezésére engednek következtetni.


A crimen iniuriae büntetése

1. A Sententiarum libri tanúsága szerint a crimen iniuriae büntetése a posztklasszikus korban száműzetés, illetőleg bányamunkára vagy közmunkára ítélés volt: „ ...poena vindicetur exilii aut metalli aut operis publici.” Arra nézve azonban semmilyen utalás sincs a forrásokban, hogy Sulla milyen büntetést írt elő eredetileg e bűncselekmény elkövetőivel szemben.
REIN véleménye szerint a büntetés már Sulla korában is száműzetés (aquae et ignis interdictio) lehetett. Ezt PÓLAY is elképzelhetőnek tartja: „a száműzetés (exilium), a bányamunkára (metallum) vagy közmunkára (opus publicum) való ítélés – ha Sulla az erőszakoskodók megfékezésére példát akart statuálni – nem látszik aránytalannak. Különben is, ha ilyen büntetések a posztklasszikus korban a lex Cornelia de iniuriishez fűződhettek, miért ne fűződhettek volna éppen Sulla rendcsinálása idején is ahhoz. ”

Véleményem szerint ezt az álláspontot semmiképpen sem fogadhatjuk el. A bányamunkára ill. közmunkára való ítélés ugyanis csak a császárkori büntetőjogban jelent meg; ilyen szankciót a köztársaság idején nem alkalmaztak. A száműzetés pedig az esetek többségében (pl. egy pofon miatt) túlzottan szigorú büntetés lett volna.


2. A bűncselekmény büntetése ezért – amint LINTOTT, WITTMANN és SANTALUCIA írja – csak pénzbüntetés lehetett. MOMMSEN, HITZIG és STEINWENTER szerint e pénzbüntetés egy – a törvényben pontosan meghatározott – fix összeg volt, míg ZUMPT, PUGLIESE, KUNKEL, LÜBTOW, BEHRENDS, VÖLKL és HAGEMANN szerint a büntetés összegét – a praetori edictum szabályaihoz hasonlóan – becsléssel állapították meg. Véleményem szerint az utóbbi álláspont fogadható el.
A tarifális büntetés ugyanis óriási visszalépést jelentett volna a praetori újításokhoz képest: az eltérő súlyú cselekmények (pl. egy arculütés és egy maradandó fogyatékosságot okozó testi sértés) mindenképpen eltérő összegű pénzbüntetés kiszabását indokolták. A differenciálás legegyszerűbb módja pedig csakis a becslő eljárás lehetett. Helyesen írja VÖLKL, hogy az aestimatiót nem a sértett, hanem az esküdtszék tagjai végezték: az eljárás tehát valószínűleg ugyanúgy történt, mint a crimen repetundarum eseteiben.

Felmerül a kérdés, hogy kit illetett az elkövetőre kiszabott pénzbüntetés összege? A legtöbb romanista (így pl. KUNKEL, VÖLKL és SANTALUCIA) azt az álláspontot képviseli, hogy a multa összegét – vagy legalább is annak egy részét – a sértett kapta meg. Ezzel teljes mértékben egyetérthetünk, hiszen ha a büntetés teljes egészében az államkincstárt gazdagította volna, a sértettnek nem állt volna érdekében a quaestio előtti vádemelés. Másrészt a fentiekben már láthattuk, hogy Sulla a crimen iniuriae szabályainak kialakításakor számos elemet átvett a crimen repetundarum elbírálására vonatkozó normák közül. Valószínű, hogy a sértettek anyagi elégtételben való részesítése is hasonlóan alakult a két crimen esetében.


3. Végül a teljesség kedvéért érdemes említést tenni HITZIG, LÜBTOW és LÁBADY azon nézetéről is, amely szerint a lex Cornelia a pénzbüntetés mellett intestabilitas-t is kilátásba helyezett a crimen iniuriae elkövetőivel szemben. E feltevés – amint arra PÓLAY is rámutat – nem fogadható el. Az intestabilitas-t mint további szankciót valószínűleg az az Augustus-korabeli senatus consultum vezette be, amely a crimen iniuriae tényállásait az írásbeli becsületsértés és rágalmazás eseteivel kib6vítette.


A keresetek közötti választás lehetősége

1. Ulpianus azt írja, hogy Septimius Severus császár egyik leirata szerint a személysértés minden esetében – beleértve a legdurvább magatartásokat is – helye van magánjogi keresetnek: „Posse hodie de omni iniuria, sed et de atroci civiliter agi, imperator noster rescripsit. ” GIRARD ebből arra következtet, hogy Septimius Severus előtt nem lehetett az iniuria bármely esetében civiliter perelni; a lex Cornelia tehát feltehetőleg kizárta azt, hogy tettleges bántalmazás esetén magánjogi pert indítsanak: ezekben az esetekben kizárólag a quaestio de iniuriis előtt lehetett vádat emelni.
Ezt az álláspontot számos kutató (így pl. LENEL, STRACHAN-DAVIDSON, PUGLIESE, POLAK és LÜBTOW) cáfolta, rámutatva arra, hogy mind Labeo, mind Gaius világosan kifejezésre juttatja, hogy korukban – vagyis a Sulla dictaturáját követő és Septimius Severus uralkodását megelőző időkben – testi sértés esetén a praetori edictum által biztosított actio iniuriarum megindítását semmiféle jogszabály nem zárta ki. A császári rescriptum tehát valószínűleg nem egy Sulla által eltörölt jogosultságot állított vissza, hanem csupán megerősítette a korábbi jogszabályok rendelkezéseit.


2. Testi bántalmazás esetén ezek szerint mind a praetori edictum, mind Sulla törvénye alapján helye volt perindításnak. Kérdéses, hogy a két keresetet halmozva is meg lehetett-e indítani, vagy azok kölcsönösen kizárták egymást? A legtöbb szerző (így pl. PUGLIESE, LÜBTOW, SANTALUCIA és HAGEMANN) az utóbbi álláspontra helyezkedik. Paulus szavaiból valóban arra következtethetünk, hogy a kétféle actio iniuriarum halmozásának nem volt helye: „Plane si actum sit publico iudicio, denegandum est privatum; similiter ex diverso. ”

Sulla korában tehát verberatio és pulsatio esetén a sértett szabadon választhatott, hogy igényét magánjogi perben vagy quaestiós eljárás útján érvényesíti. E választási lehetőség valószínűleg később fokozatosan egyre szélesebb tényálláskörre kiterjedt, míg a fejlődési folyamat végén – a iustinianusi korban – kialakult az az elv, amelynek értelmében a sértett minden iniuria tényállás esetén választhatott a civilis és a criminalis perút között: „In summa sciendum est, de omni iniuria cum, qui passus est, posse vel criminaliter agere vel civiliter.”


A törvény jelentősége

1. A római polgárok kezdetben – az önhatalom eszközei mellett – kizárólag legis actiós eljárás útján érvényesíthették jogaikat. A Kr. e. II. század közepén jelentős változást hozott a lex Aebutia de formulis, mely a polgárok számára lehetővé tette a praetori perrend alkalmazását. A polgárok ezután a legis actiók végleges eltörléséig (Kr. e. 17, lex Iulia iudicorum privatorum) szabadon választhattak a civiljogi és a formuláris eljárás között. Mivel az utóbbi perrend szabályai az előbbinél jóval fejlettebbek és rugalmasabbak voltak, a legis actiók alkalmazása Sulla korára már jórészt kikophatott a gyakorlatból.

Sulla törvénye az iniuria miatti eljárások körében hasonló jelentőséggel bírhatott, mint a lex Aebutia: a sétettek számára lehetővé tette egy fejlettebb eljárási rend alkalmazását. Helyesen mutat rá VÖLKL és SANTALUCIA, hogy a lex Cornelia nagy újítása az eljárás egyszerűbbé tétele volt. A formuláris eljárást – a civiljogi perhez hasonlóan – csak az alperes jelenlétében lehetett lefolytatni, s az alperes megjelenéséről a felperesnek kellett gondoskodnia. A quaestiós eljárás esetében ezzel szemben a vádlott a törvényszék elnökétől idézést kapott, s távolmaradása nem akadályozta meg az ügy tárgyalását és a büntetés kiszabását.


2. A quaestiós eljárás emellett más előnnyel is járt a sértett számára. Ha a formuláris perben elmarasztalt alperes harminc napon belül nem fizette meg önként a poena összegét, a felperesnek újabb pert kellett ellene indítania (actio iudicati). A quaestiós eljárásban kiszabott pénzbüntetés végrehajtása ezzel szemben nem igényelt újabb pert. VÖLKL véleménye szerint a végrehajtás a lex Cornelia alapján úgyanúgy történhetett, mint a lex Acilia szerint. Az utóbbi törvény értelmében a terheltnek rögtön elítélése után kezeseket kellett állítania, ha nem tudott, eladták bizonyos vagyontárgyait, s a vételárból kielégítették a sértettet. Mivel e szabályok a sértett számára fontos előnyt jelentettek, a quaestiós eljárás idővel valószínűleg éppúgy kiszorította a formuláris eljárást, mint ahogy az korábban a civiljogi perrendet.


3. A császárkorban aztán további jelentős változások történtek mind a magánjog, mind a közjog terén: a formuláris eljárást felváltotta a császári perrend, s a quaestiókat is felszámolták. A cognitiós magánjogi perben az alperes jelenléte már nem képezte az ügy tárgyalásának feltételét.
A criminalis perút tehát ebből a szempontból már nem jelentett előnyt a sértettek számára. A posztklasszikus korban emellett a crimen iniuriae büntetése a császári abszolutizmus brutalitása következtében jóval súlyosabbá vált: az elkövetőket pénzbüntetés helyett főbenjáró büntetéssel sújtották. A sértettek számára ez inkább hátrányt jelentett, hiszen így anyagi elégtételben nem részesültek. PÓLAY szerint ez volt az oka annak, hogy Iustinianus minden iniuria-tényállás esetén megengedte a sértett számára a civilis és a criminalis perút közötti szabad választást.


Az erőszakos cselekmények további terjedése

A sullai törvény jelentős újításai ellenére sem érte el célját. A közrendet a dictator csak kivételes hatalma által tudta fenntartani, s lemondása után újra anarchikus állapot alakult ki Rómában: az erőszakos cselekmények száma ismét ugrásszerűen emelkedett. Mindez szükségessé tette, hogy újabb jogszabályokat alkossanak a közrend és a közbiztonság védelme érdekében.

Kr. e. 76-ban L. Licinius Lucullus praetor edictumában új büntetőkeresetet (actio vi bonorum raptorum) biztosított a fegyveres csoportok által elkövetett rablások megfékezésére. Utóbb a rapina fogalma alá vonták a fegyver nélkül csoportosan elkövetett, majd a magányosan, közönséges erőszakkal megvalósított rablást is. Az erőszakos cselekmények megfékezésére emellett több törvény is született a sullai dictaturát követő évtizedek alatt. ROTONDI szerint Kr. e. 78-63 között hozhatták a lex Plautia de vi-t, mely többek között megtiltotta az erőszakkal szerzett dolgok elbirtoklását. E jogszabályt követte Kr. e. 52-ben a Pompeius által alkotott lex Pompeia de vi. Az erőszakos cselekmények tényállásait és büntetését Kr. e. 46 körül valószínűleg Caesar is szabályozta (lex Iulia de vi) . Végül a vis bűntettének legrészletesebb törvényi szabályozása Augustus nevéhez fűződik (Kr. e. 17, lex Iulia de vi publica és lex Iulia de vi privata).

E jogszabályok megalkotásának szükségességéből arra következtethetünk, hogy a köztársasági rend hagyományos keretei között már nem lehetett rendet tartani Rómában. Nem csupán Sulla törvényalkotó munkája volt tehát sikertelen, hanem az egész köztársasági államforma vált tarthatatlanná. A társadalmi problémákat büntetőjogi eszközökkel nem lehetett megoldani.


Forrás: Részletek Sáry Pál: Sulla büntetőjog reformjai c. munkájából