logo

XVI Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A lex Cornelia de ambitu.

Választás és vesztegetés a köztársaságkori Rómában

1. A hivatalnokok megválasztása Rómában a népgyűlések hatáskörébe tartozott: a consulokat és a praetorokat a comitia centuriata, az aedilis curuliseket, a quaestorokat és a katonai tribunusokat a comitia tributa, a néptribunusokat és az aedilis plebiseket pedig a concilium plebis választotta meg.
A jelöltek személyével kapcsolatos tanácskozások és viták a nép formátlan gyűlésein, az ún. contiókon zajlottak. A formális népgyűlésen vitának már nem volt helye: itt már csak a szavazásra kerülhetett sor, ami nem egyénenként, hanem szervezeti egységenként, vagyis centuriánként ill. tribusonként történt. A szavazás eredetileg nyilvános és szóbeli volt; a titkos, írásbeli szavazást csak a Kr. e. 139-ben hozott lex Gabinia tabellaria vezette be. Ettől kezdve a szavazás úgy történt, hogy a polgárok az általuk támogatott jelöltek nevének kezdőbetűit felírták az e célra kiosztott kis táblákra. Minden választó annyi szavazattal rendelkezett, ahány tisztségviselőt kellett választani. A megválasztáshoz a szavazatok abszolút többségének megszerzésére volt szükség.

A magistratusi tisztségre pályázók a népgyűlés napja előtt elsősorban választási beszédek által igyekeztek híveket szerezni maguknak. A nobilitas tagjai ilyenkor általában családjuk jó hírére és őseik érdemeire hivatkoztak, míg az „új emberek” saját képességeiket hangsúlyozták. A választási hadjárat során fontos szerep jutott a jelölt clienseinek is, akik minden reggel felsorakoztak patronusuk háza előtt, hogy tiszteletteljes köszöntést mondjanak (salutatio). A cliensek elkísérték urukat a Forumra, s körülvették egész nap, ami a polgárok szemében nagyban emelte a jelölt tekintélyét.

2. A választási harcok során alkalmazott politikai fogásokról elsősorban a Commentariolum petitionis néven ismert levél alapján alkothatunk képet. A Kr. e. 64-ben kelt levél szerzője, Quintus Tullius tanácsokat ad fivérének, Cicerónak arra vonatkozólag, hogy a consuli hivatal elnyerése érdekében milyen választási stratégiát alkalmazzon: törekedjen hírnevet szerezni, gondoskodjon megfelelő kíséretről és kortesekről, kössön barátságot vezető politikusokkal, fejezze ki nagylelkűségét és bőkezűségét a nyilvánosság előtt, s állandóan tartsa szemmel ellenfeleit, nehogy azok vesztegetés útján győzelmet arassanak.
Amint az utolsóként említett figyelmeztetésből is kitűnik, a jelöltek törvénytelen eszközöket is igénybe vettek megválasztásuk érdekében: egyéb források is igazolják, hogy a választási vesztegetés (crimen ambitus) egyre gyakoribbá vált a köztársaság kései szakaszában. A bűncselekmény latin elnevezése az ambire igéből származik, s a közhivatalokra pályázók azon régi szokására utal, mely szerint a választások előtt a Forumon vagy a Mars-mezőn a választó polgárokat sorra járták (ambire = körüljár), hogy szavazatukat elnyerjék.
Érdemes megemlíteni, hogy a római jelöltek óvatosságból általában közvetítők (interpretes, divisores) útján vásároltak szavazatokat. A források szerint az is gyakran előfordult, hogy a vesztegetésre szánt összegeket egy harmadik személy (sequester) őrizetébe adták, aki a pénzt csak a választások befejeződése után adhatta át a szavazóknak. Ez a módszer azt biztosította, hogy egyik félnek se kelljen átveréstől tartania.
A választási vesztegetések két káros következményt vontak maguk után: egyrészt olyan személyek is az állam élére kerülhettek, akik a vezető pozícióval járó feladatok ellátására alkalmatlanok voltak, másrészt a nincstelen városi plebs körében jelentősen növekedett azok száma, akik becsületes munka helyett szavazataik eladásából éltek. E problémákat észlelve a vesztegetések megfékezésére számos törvény született Rómában.


A Sulla előtti rendelkezések


A választási visszaélésekkel kapcsolatos első jogszabály Kr. e. 432-ben született Rómában. Livius tudósítása szerint ekkor a tribunusok javaslatára elfogadtak egy plebiscitumot, mely megtiltotta, hogy a pályázók különlegesen fehérített, ragyogóvá tett öltözékkel hívják fel magukra a választók figyelmét: „ne cui album in vestimento addere petitionis causa liceret.”

A jelöltek magatartását szabályozó következő jogszabály javaslatát Kr. e. 358-ban a senatus kezdeményezésére (auctoribus patribus) C. Poetilius néptribunus terjesztette elő. A törvény (lex Poetelia de ambitu) megtiltotta, hogy a jelöltek a hetivásárokon vagy a nép gyülekezőhelyein toborozzanak híveket maguk számára. A hetivásárokat a nyolcnapos római hét pihenőnapján (nundinae) tartották, amikor a környékbeli földművesek – akik nagyrészt plebeiusok voltak – a Városba jöttek bevásárolni.
A gyülekezőhelyek (conciliabula) pedig azok a helyek voltak, ahol az egyes – várossal nem rendelkező – területek római lakói – akiknek a nagy része szintén plebeius származású volt – időnként összegyülekeztek. Mivel a vásárnapokon és a gyülekezőhelyeken elsősorban a plebeius jelöltek igyekeztek támogatókat keresni, a törvény – amint arra Livius is rámutat – az „új emberek” ellen irányult: „eaque rogatione novorum maxime hominum ambitionem, qui nundinas et conciliabula obire soliti erant, compressam credebant.”
Kr. e. 314-ben a senatus az egyre szaporodó állam elleni összeesküvések kivizsgálása céljából dictatorrá választotta C. Maeniust, aki Livius szerint a vizsgálatok során világosan felismerte, hogy azok az érdekszövetségek is veszélyt jelentenek az államra, amelyeket a tisztségek elnyerésére kötnek: „coitiones honorum adipiscendorum causa factas adversus rem publicam esse.”

A dictator ezért kiadott egy edictumot, melyben megtiltotta, hogy a jelöltek a tisztségek elnyerése céljából szövetségre lépjenek egymással (edictum dictatoris Maenii). E rendelkezés azonban nem bizonyult túlzottan hatásosnak, hiszen a vezető politikusok a későbbiekben is többször kötöttek egymással ilyen megállapodásokat.
A Kr. e. II. század első felében két újabb törvény született a választási bűncselekményekkel kapcsolatban: 181-ben P. Cornelius Cethegus és M. Baebius Tamphilus consulok javaslatára a lex Cornelia Baebia de ambitu, 159- ben pedig Cn. Cornelius Dolabella és M. Fulvius Nobilior consulok indítványára a lex Cornelia Fulvia de ambitu. E két törvény tartalmáról semmi biztosat nem tudunk. Polübiosz egy helyen azt írja, hogy a választási vesztegetést Rómában halállal büntették; a legtöbb kutató elképzelhetőnek tartja, hogy a főbenjáró büntetést e két jogszabály egyike vezette be.

Kr. e. 119-ben a választások tisztaságának biztosítása érdekében még egy törvényt hoztak, melynek elfogadására az akkor néptribunusi tisztséget betöltő Marius tett javaslatot. A tisztségviselők választásakor a szavazás – a már említett lex Gabinia tabellaria óta – úgy történt Rómában, hogy a polgárok összegyűltek egy körülkerített területen (saepta, vagy tréfásan ovile: juhkarám), majd az emelvényen ülő magistratus előtt elhelyezett urnába dobták a szavazatukat feltüntető táblácskákat. Ahhoz, hogy a szavazók az emelvényre feljussanak, lépcsőn fel kellett menniük egy gyaloghídra (pons), melyen végighaladva értek az urnához (cista).
A lex Maria de suffragiis értelmében a gyaloghídnak olyan keskenynek kellett lennie, hogy a rajta áthaladó szavazó közelébe senki ne férkőzhessen. A rendelkezés egyértelműen azt kívánta megakadályozni, hogy a nobilisek ellenőrizhessék clienseik szavazatait.


A quaestio de ambitu

BAUMAN és SANTALUCIA szerint az első quaestio perpetua de ambitu felállítása Sulla nevéhez fűződik. Ezt az álláspontot nem fogadhatjuk el. Kr. e. 116-ban – praetorrá választása után – ambitus elkövetése miatt vádat emeltek Marius ellen. A communis opinio szerint e büntetőeljárást már egy quaestio perpetua előtt folytatták le. Ebből az következik, hogy a quaestio de ambitu-t már Kr. e. 116 előtt felállították. Ezt az intézkedést a legtöbb kutató – véleményem szerint elfogadhatóan – Kr. e. 122-re teszi, s Gaius Gracchusnak tulajdonítja. Egyedül FASCIONE vélekedik úgy, hogy a választási vesztegetéseket elbíráló állandó törvényszéket a Kr. e. 159-ben hozott lex Cornelia Fulvia de ambitu hozta létre. Ezt az álláspontot azért utasíthatjuk el egyértelműen, mert Cicero több alkalommal világosan kijelenti, hogy az első állandó törvényszéket csak a lex Calpurnia de repetundis állította fel.


Sulla rendelkezései

1. Egy antik forrás arról tudósít bennünket, hogy a Kr. e. 67-ben hozott lex Calpurnia de ambitu előtt a lex Cornelia alapján elítéltek tíz évig nem pályázhattak közhivatalra: „superioribus temporibus damnati lege Cornelia hoc genus poenae ferebant, ut magistratuum petitione per decem annos abstinerent.” Az említett lex Cornelia – mely tehát az ambitus elkövetőit tíz évre eltiltotta a hivatalviseléstől – a communis opinio szerint a sullai büntetőtörvények közé tartozott.
Ezt az álláspontot csupán FASCIONE igyekszik cáfolni. Az olasz romanista szerint Sulla nem alkotott lex de ambitu-t; a Scholia Bobiensia idézett részlete a Kr. e. 159-ben hozott lex Cornelia Fulvia-ra utal. Véleményem szerint FASCIONE elmélete megalapozatlan, s a hagyományos álláspont sokkal inkább védhető. Egyrészt – mint már említettük – a lex Cornelia Fulvia kidolgozásában mindkét hivatalban lévő consul résztvett. Ebből következően e jogszabályra valószínűleg úgy utaltak, hogy mindkét előterjesztő nevét megemlítették. Másrészt igen valószínűtlennek tűnik, hogy Sulla széleskörű büntetőjogi reformja a crimen ambitust nem érintette. Végül pedig a törvényben meghatározott tízéves időtartam feltűnően összecseng a lex Cornelia de magistratibus előírásaival: a dictator e törvénye – mint arról már szó esett – megtiltotta, hogy ugyanazt a hivatalt bárki tíz éven belül kétszer betöltse. Mindezek alapján tehát arra a következtetésre juthatunk, hogy a crimen ambitus büntetését – mely véleményem szerint a quaestio de ambitu-t felállító gracchusi törvény alapján pénzbüntetés lehetett – Sulla toldotta meg a hivatalviseléstől való tízéves eltiltással.

2. A büntetés szigorítása mellett Sulla az elkövetők felelősségre vonását is igyekezett megkönnyíteni.
A nagyobb főhivatalnokok (magistratus maiores) választását Rómában eredetileg mindig az év végén, általában novemberben bonyolították le, s e magistratusok – a Kr. e. II. század közepétől – szokás szerint január 1-jén (Kalendae Ianuariae) foglalták el hivatalukat. E megszokott renden Sulla változtatott: a választások időpontját előrehozta júliusra. E sullai újítás elsősorban a választási vesztegetések üldözésének megkönnyítését szolgálta.
E bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonása ugyanis komoly nehézségekbe ütközött: a hivatalba lépett magistratus ellen már nem lehetett büntetőeljárást indítani, a novemberi (esetleg decemberi) választás és a hivatalba lépés időpontja között pedig olyan rövid volt az időköz, hogy az alatt komolyabb vizsgálat lefolytatására nem volt lehetőség. A választások időpontjának előrehozatala ezért jelentősen megkönnyíthette a vesztegetési ügyek felderítését, s a vádemeléshez szükséges bizonyítékok beszerzését.

3. Plutarkhosz azt írja, hogy Cicero consulatusa idején (vagyis Kr. e. 63- ban) hatályban volt egy törvényi rendelkezés, mely felhatalmazta a crimen ambitus elkövetésével vádolt személyt arra, hogy megbízott emberével figyeltethesse a vád előterjesztőjét, nehogy az tudta nélkül gyűjtsön adatokat vagy végezzen bármilyen egyéb előkészületet a vád céljára. Nincs kizárva, hogy ezt a rendelkezést is Sulla vezette be, bár erre semmilyen bizonyíték sincs a forrásokban.


A büntető jogalkotás eredménytelensége

A sullai dictaturát követő három évtized alatt hat törvény született a választási vesztegetésekkel kapcsolatosan. E jogszabályok fokozatosan súlyosították a bűncselekmény büntetését: az L. Calpurnius Piso javaslatára hozott lex Calpurnia de ambitu a választási vesztegetés elkövetőit kizárta a senatorok sorából, s megtiltotta, hogy az ilyen személyek a jövőben valaha is magistratusi hivatalra pályázzanak; a Cicero által alkotott lex Tullia de ambitu a bűncselekmény büntetését tízéves határozott időtartamra szóló száműzetésre változtatta; a Pompeius indítványára elfogadott lex Pompeia de ambitu értelmében pedig a bűnösökre örökös száműzetés várt. A gyakori törvényalkotás és a büntetés állandó szigorítása egyértelműen azt jelzi, hogy a vesztegetésekkel szembeni fellépés eredménytelen maradt; a bűncselekmények elszaporodását a büntetőjog eszközeivel sem Sulla, sem a későbbi jogalkotók nem tudták megfékezni.

A vesztegetésekkel kapcsolatos utolsó törvényt Augustus alkotta (lex Iulia de ambitu); a princeps Suetonius szerint a bűncselekményt különös szigorral büntette. A császárkori források választási vesztegetésekről egyébként már csak ritkán számolnak be; e bűncselekmények a principátus alatt fokozatosan megszűntek. Ez annak a következménye volt, hogy a magistratusokat Kr. u. 14- től a senatus választotta meg, a senatorok pedig a császár jelöltjeire (candidati Caesaris) szavaztak. Modestinus az augustusi törvényről azt írja, hogy azt Róma városában nem alkalmazzák, mivel itt a hivatalok betöltése már nem a nép kegyétől, hanem a császár akaratától függ: „Haec lex in urbe hodie cessat, quia ad curam principis magistratuum creatio pertinet, non ad populi favorem.”

Mindebből az alábbi következtetésre juthatunk. A választási vesztegetés olyan sajátos jellemzője volt a köztársasági Róma közéletének, hogy azt büntetőtörvényekkel nem lehetett visszaszorítani. Az ilyen jellegű bűntettek csak a választási rendszer teljes megváltoztatása után szűntek meg. Ehhez azonban előbb az egész államformát meg kellett változtatni.


Forrás: Részletek Sáry Pál: Sulla büntetőjog reformjai c. munkájából