logo

XVI Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A Gracchusoktól Sulláig

1. Róma a második pun háború kitörését követő alig egy évszázad alatt az egész Földközi-tenger medencéjén uralkodó világbirodalommá vált. Megsemmisítette Makedóniát és Karthágót, meggyengítette a Szeleukida Birodalmat, elfoglalta az Ibériai-félsziget nagy részét és meghódította Görögországot. A római állam az uralma alá vetett területeket – Hispania citerior és ulterior, Macedonia, Africa és Asia néven – tartományokká szervezte. E hirtelen külpolitikai változás beláthatatlan gazdasági és társadalmi következményekkel járt.
Róma szinte kimeríthetetlen nyersanyagkészletre, a hadifoglyok révén nagy tömegű olcsó munkaerőre, a termékei számára pedig óriási felvevőpiacra tett szert. Korlátlan lehetőségek nyíltak a befektetésre, a vállalkozói tevékenységre és a pénzgazdálkodásra. E gazdasági változások hatására a társadalmi rétegződés elmélyült.
A senatori arisztokrácia (ordo senatorius) tagjai mint katonai vezetők, s tartományi helytartók óriási vagyonra tettek szert, melyet itáliai földbirtokba és rabszolgákba fektettek. A gazdasági hatalmuk növekedése mellett igyekeztek megtartani politikai vezető szerepüket is, s minden felhasználható eszközzel gátolták azt, hogy rajtuk kívülállók töltsenek be magas állami tisztségeket: a Kr. e. II. század folyamán az ún. homines novi száma rendkívül alacsony volt.

A társadalom második rendjévé a vállalkozói tevékenységet folytató lovagok szerveződtek (ordo equester). Állami megbízatásokat vállaló társaságaik (societates publicanorum) gondoskodtak a hadsereg ellátásáról és különböző közmunkák elvégzéséről. Haszonbérbe vették az állami bányák kitermelését, a kereskedelmi vámok behajtását és az adók beszedését. Pénzügyleteik révén nagy vagyonra tettek szert és fényűző életmódot folytattak.
A római parasztság mindeközben fokozatosan tönkrement. Ez a réteg viselte a háború legtöbb terhét, a zsákmányból azonban csak keveset kapott. A kisbirtokosok nem bírták a versenyt a latifundiumaikon olcsó rabszolgaerővel racionálisabban gazdálkodó arisztokratákkal szemben: egyre többen eladósodtak és elvesztették földjüket. A tönkrement parasztok földjeit a megfelelő tőkével rendelkező nagybirtokosok felvásárolták vagy – sok esetben – önhatalmúlag elfoglalták.
Az elszegényedett földművesek egy része a latifundiumokra szegődött napszámosként (mercennarii, operarii), míg mások Rómába özönlöttek, ahol adományokból és alkalmi munkákból tartották fenn magukat, és szavazataikkal a comitián bárkit támogattak, aki ígéretet tett szociális helyzetük javítására.


2. Az arisztokraták közül Ti. Sempronius Gracchus ismerte fel legvilágosabban azt, hogy a római hadsereg nem képes megvédeni a birodalom határait, ha a katonaság utánpótlásának legfőbb bázisát képező itáliai parasztság elsorvad. Gracchus a probléma megoldását az agrárreformban látta, melynek megvalósítása céljából a Kr. e. 133. évre néptribunusszá választatta magát, s a senatus heves ellenállásával dacolva elfogadtatta a népgyűléssel törvényjavaslatát, mely lényegében a régi lex Licinia Sextia de modo agrorum egyes rendelkezéseit újította fel. Mikor Gracchus a következő évre is tribunus plebisszé jelöltette magát, hogy ily módon mind saját személye védelmét, mind a földtörvény végrehajtását biztosítsa, ellenfelei azzal vádolták, hogy egyeduralomra tör: tömegverekedést provokáltak, s a tribunust háromszáz hívével együtt meggyilkolták.


3. Kilenc évvel később néptribunusszá választották C. Sempronius Gracchust, aki nyomban hozzálátott bátyja művének folytatásához. Céljainak elérése érdekében széles körű ellenzéket kívánt létrehozni a senatusszal szemben: a Kr. e. 123-ban ill. – újraválasztása után – 122-ben előterjesztett törvényjavaslataival a városi plebsen és a vidéki kisbirtokosokon kívül a lovagok, a hadsereg és az itáliai szövetségesek bizalmát és támogatását is igyekezett elnyerni.

A senatus erre néptribunusszá választatta saját jelöltjét, M. Livius Drusust, aki demagóg ígéreteivel, a gracchusi reformoknál is radikálisabb javaslataival – melyekből később semmi sem valósult meg – maga mellé állította collegája híveit. Gaius Gracchus fokozatosan veszített népszerűségéből, s a 121. évre már nem választották meg tribunusnak. Az optimaták ekkor nyíltan támadni kezdték azokat a törvényeket, amelyeket Gracchus részvételével hoztak.
A népgyűléseken egyre viharosabbakká váltak a viták. Végül a senatus a robbanásig feszült légkörben felhatalmazta L. Opimius consult, hogy mindent tegyen meg a köztársaság védelmére. A consul fegyvereseket gyűjtött, s az utcai harcokban mintegy 3000 embert gyilkoltatott meg a néppártiak közül. Gracchusnak sikerült elmenekülnie, de végül rabszolgájával megölette magát. A Gracchusok kísérlete a római társadalom belső konfliktusainak megoldására ily módon kudarcba fulladt: mind a parasztság, mind a hadsereg, mind a szövetségesek problémája megoldatlan maradt.


4. A római nemesség (nobilitas) komoly tekintélyt vívott ki magának, amikor a második pun háborúban bebizonyította, hogy kiválóan ért a hadvezetéshez és eredményesen intézi az állam külügyeit. A Gracchusok utáni senatusból azonban e képességek már láthatóan hiányoztak. A Kr. e. II. század utolsó évtizedeiben a római seregeket a germán csapatok többször is legyőzték. A senatus tagjainak korruptsága és tehetségtelensége világosan megmutatkozott a Jugurtha elleni háborúban (Kr. e. 112-105).
Kr. e. 109-ben Q. Caecilius Metellus consult bízták meg a hadműveletek irányításával, aki seregével felvette a harcot Jugurtha ellen, s benyomult Numidia belsejébe. A következő évben – a római plebs és a lovagrend egy részének nyomására – Metellus legatusát, Gaius Mariust választották consullá, s rábízták a háború folytatását.

Marius – aki ALFÖLDY rendkívül találó megállapítása szerint „a kisebbségi komplexusokkal küszködő és egyéni teljesítményeire büszke, sikeres homo novus mintapéldánya volt” – nyomban hozzálátott a hadsereg átszervezéséhez. Reformjának lényege az állandó zsoldoshadsereg kialakítása volt. Katonai szolgálatot eddig csak a földbirtokkal rendelkező polgárok teljesítettek, akik számára a katonai szolgálat állampolgári kötelezettség volt (munus militiae). Marius – szakítva e hagyománnyal – önkénteseket toborzott a vagyontalan polgárok (proletarii) közül, akik a hadseregbe való belépésükkel 16 éves szolgálatot vállaltak, ellátásuk mellett zsoldot kaptak, s a szolgálat leteltével földjuttatásra tarthattak igényt. A paraszthadsereg így hivatásos hadsereggé vált. E mariusi reform messzemenő politikai következményekkel járt. A hadsereg szorosabban kapcsolódott parancsnokához, különösen, miután egyre gyakoribbá vált a hadvezér imperiumának többszöri meghosszabbítása. A seregét zsákmányhoz és földhöz juttató sikeres katonai parancsnokot a zsoldosok nemcsak külső háborúkban voltak készek híven szolgálni: vezérüket szükség esetén támogatták politikai törekvéseiben is.

Marius új seregével győzelmet aratott Jugurtha csapatai felett. Ez a hadsereg reformján túl nem kis részben a hadvezér quaestorának, L. Cornelius Sullának volt köszönhető, akinek – diplomáciai tárgyalások útján – sikerült rávennie Jugurtha apósát, Bocchus mauretaniai királyt saját veje kiszolgáltatására.
Mariust röviddel e győzelme után – a Kr. e. 104. évre – újra consullá választották, s megbízták az északról dél felé vonuló kimberek és teutonok elleni hadjárat vezetésével. Marius zsoldosaitól mindkét barbár törzs rövid időn belül megsemmisítő vereséget szenvedett. A háború évei alatt (Kr. e. 104-101) a hadvezért honfitársai – eltérve a hagyományoktól – újból és újból felruházták a consuli hatalommal.


5. Marius consuli hivatalát szerette volna a kimber-teuton háború után is megőrizni, s ezért Kr. e. 101-ben szövetségre lépett a néppárt két vezetőjével, L. Appuleius Saturninusszal és C. Servilius Glauciával. Megállapodtak abban, hogy a következő évben Marius – immáron hatodik alkalommal – consul lesz, míg Glaucia a praetori, Saturninus pedig – másodízben – a néptribunusi tisztséget tölti be. A választások során mindhárman elérték céljukat, igaz, csak vérontás árán: Saturninus vetélytársát a felizgatott tömeg meggyilkolta.
A néptribunus javaslatára földhöz juttatták Marius kiszolgált katonáit (lex Appuleia agraria), s coloniákat alapítottak különböző tartományokban (lex Appuleia de coloniis in Siciliam Achaiam Macedoniam deducendis). A néppárti politikusok ezek után már a következő választásokra készültek: Saturninus harmadszorra is a néptribunusságot, Glaucia pedig a consulságot akarta elnyerni. Céljukat ismét csak vérontás árán tudták elérni: ezúttal Glaucia riválisát verte agyon a felzaklatott tömeg. A politikai erőszak e megnyilvánulását a senatus már nem nézhette tétlenül: ismét kihirdették a „szükségállapot”-ot (újabb senatus consultum ultimum), s a még hivatalban lévő Mariust bízták meg a rend helyreállításával.
Mariusnak döntenie kellett: vagy azok mellé áll, akik eddig támogatták, vagy végez saját szövetségeseivel. A consul – némi ingadozás után – az utóbbit választotta. A Forumon véres összetűzésre került sor, melynek során Saturninust és Glauciát meggyilkolták. Marius ezzel elvesztette a nép bizalmát. Mivel a senatus előtt korábbi lépései kompromittálták, politikai karrierje összeomlott, s jó ideig nem szerepelhetett a közéletben. A senatus pedig kihasználta a néppárt meggyengülését: Saturninus törvényeit hatályon kívül helyezték, híveit pedig bíróság elé állították.


6. A Kr. e. 91. évre M. Livius Drusust – C. Gracchus egykori ellenfelének fiát – választották néptribunusszá. A szilárd jellemű politikus a senatorok és a lovagok egységének megteremtését, a plebs radikális mozgalmainak leszerelését és a római polgárjog kiterjesztését tűzte ki célul. Javaslataival azonban sem a senatorok, sem a lovagok nem értettek egyet. A legszélesebb körű ellenzést Drusus azon indítványa váltotta ki, amely meg kívánta adni a római polgárjogot a szövetségeseknek (rogatio Livia de civitate sociis danda) . E javaslatot valószínűleg nem is bocsátották szavazásra. Drusus nem sokkal élte túl e kudarcát: a tribunust hamarosan – rejtélyes körülmények között – meggyilkolták.


7. A polgárjog kiterjesztésének ügyét felkaroló Drusus meggyilkolásának hírére kitört a három évig (Kr. e. 90-88) tartó szövetséges-háború (bellum sociale). A lázadóknak azt az ajánlatát, hogy leteszik a fegyvert, ha megkapják a polgárjogot, a rómaiak elutasították, és a római társadalom valamennyi csoportja egyesült az italicusok ellen.
A háború első évében a harcok váltakozó eredményekkel folytak. A szövetségesek győzelmeinek hatására Róma engedményekre kényszerült: az év végén megadták a római polgárjogot azoknak a szövetségeseknek, akik addig kitartottak Róma mellett (lex Iulia de civitate latinis et sociis danda) .
A következő évben mindazok elnyerték a polgárjogot, akik két hónapon belül letették a fegyvert (lex Plautia Papiria de civitate sociis danda). Külön törvénnyel adták meg – szintén 89-ben – a latin jogot Észak- Itália (Gallia Cisalpina) lakóinak (lex Pompeia de transpadanis).

Ezek az intézkedések egyenetlenséget keltettek a lázadók táborában. Döntő fordulatot a háború menetében a 88. év hozott, amikor – Q. Pompaedius Silo, kiváló marsus hadvezér eleste után – a római seregek fokozatosan felülkerekedtek a szövetséges csapatokon. Róma a végső győzelem után érvényben hagyta a 90-89. évi törvényeket. Annak érdekében azonban, hogy az új polgárok politikai befolyását csökkentsék, a 35 tribus közül csak nyolcba osztották be őket. Mivel magánjogi vonatkozásban ez nem jelentett korlátozást, az italicus népek végül is elérték legfőbb céljukat.

8. Még véget sem értek a harcok Itáliában, amikor Róma háborút indított VI. Mithridatész Eupatór pontoszi király ellen, aki veszélyeztette a római uralmat a keleti provinciákban. Az ún. első mithridatészi háború (Kr. e. 89-85) a keleti uralkodó gyors győzelmeivel kezdődött: seregével elfoglalta Asia-provinciát és a környező államokat.
A senatus Rómában a 88. évre consullá választott arisztokrata származású Sullát bízta meg a Mithridatész elleni háború vezetésével, ami heves ellenzést váltott ki a lovagrend tagjainak körében. A lovagok – üzleti érdekeik védelmében – szívesebben látták volna, ha saját körükből származó hadvezér veszi kézbe az irányítást, s e cél elérése érdekében újra összefogtak a néppárt képviselőivel. A lovagrend bizalmát élvező Marius bejelentette igényét a parancsnoki tisztségre, és szövetségre lépett a néppárt vezető politikusával, P. Sulpicius Rufus néptribunusszal.
Sulpicius Rufus a következő javaslatokat terjesztette a népgyűlés elé: engedélyezzék mindazok visszatérését, akiket Saturninus ügyével kapcsolatban száműztek; zárják ki a senatusból azokat, akiket 2000 denariusnál nagyobb adósság terhel; a polgárjoggal felruházott itáliaiakat osszák be mind a 35 tribusba; s végül nevezzék ki Mariust a keleti hadjárat főparancsnokává.
A tribunus javaslatait a comitia – fegyveres erőszak hatására – elfogadta: visszahívták a száműzötteket (lex Sulpicia de revocandis vi eiectis), jelentősen meggyengítették a senatust (lex Sulpicia de aere alieno senatorum), az új polgárokat beosztották valamennyi választókerületbe (lex Sulpicia de novorum civium libertinorumque), Mariust pedig proconsuli hatalommal ruházták fel és – érvénytelenítve a senatus korábbi döntését – megbízták a Mithridatész elleni háború vezetésével (lex Sulpicia de bello Mithridatico C. Mario decernendo).

A Nola mellett állomásozó Sullát két katonai tribunus értesítette a comitia döntéséről. Sulla nyomban összehívta katonáit és tájékoztatta őket a helyzetről. A katonák haragra gerjedtek, hiszen gazdag zsákmányra számítottak, s joggal tarthattak attól, hogy Marius saját embereiből másik hadsereget szervez. Dühükben a népgyűlés követeit meglincselték és arra kérték parancsnokukat, hogy vezesse őket Róma ellen.
A consul erre hat legiónak azonnal parancsot adott az indulásra. A sereg – melyhez Sulla consultársa, Pompeius Rufus is csatlakozott – gyorsan haladt előre és heves harcok után elfoglalta Rómát. Marius Afrikába menekült, Sulpicius Rufust megölték, s törvényeit eltörölték.

„Sulla, aki elsőként foglalta el fegyverrel a várost, és akár királyi hatalmat is gyakorolhatott volna, most, miután ellenségeit megbüntette, önként letette erőszakkal szerzett hatalmát” – olvashatjuk Appianosznál .
A nép a Kr. e. 87. évre egy gyenge képességű, s az államügyekben teljesen járatlan optimatát, Cn. Octaviust, és egy közismert néppárti politikust, L. Cornelius Cinnát választotta consullá. E választási eredményből is jól látszik, hogy Sulla a legcsekélyebb mértékben sem élt vissza hatalmával; megelégedett azzal, hogy az új consulok esküvel kötelezték magukat a hozzá való hűségre. Az állam belső ügyeinek rendezése után Sulla azonnal megindult seregével Mithridatész ellen.


9. Alig hagyta el a hadsereg Rómát, Cinna – esküjét megszegve – vád alá helyeztette Sullát, és kísérletet tett az államrend megváltoztatására. Két törvényjavaslatot terjesztett elő: az egyik – felújítva Sulpicius Rufus törvényét – az itáliai új polgárokat beosztotta mind a 35 választókerületbe, a második pedig visszahívta a Sulla által száműzött polgárokat. Előbb az elsőt akarta a népgyűléssel megszavaztatni, hogy így – a Rómába hívott új szavazók segítségével – a második javaslat elfogadását is biztosítsa. Az új polgárok politikai helyzetének javításával azonban a városi plebs most sem értett egyet. Cinna ezért erőszakhoz folyamodott, s fegyvereseivel betört a szavazók közé. Ezt már Octavius consul sem nézhette tétlenül, s – az optimaták követelésére – ő is fegyvert ragadott: megszállta a Forumot, és Cinnát embereivel együtt kiverte a Városból.
Cinna – akit távollétében megfosztottak hivatalától – csakhamar jelentős hadsereget szervezett és Róma ellen vonult. Csatlakozott hozzá Marius is, aki felfegyverzett rabszolgákból, itáliaiakból és a visszatért száműzöttekből szintén komoly haderőt kovácsolt össze. Bekerítették Rómát, s szabadságot ígértek a hozzájuk átszökő városi rabszolgáknak. Az éhínségtől szorongatott város elfoglalása után megkezdődött a kegyetlen leszámolás a Sulla-pártiakkal.
A Kr. e. 86. évre Mariust és Cinnát választották consullá, Marius hetedik consulsága azonban csak néhány napig tartott: az idős politikus január közepén meghalt. Sullát megfosztották imperiumától, és a Mithridatész elleni hadjárat vezetését L. Valerius Flaccusra bízták, aki Marius halála után lett consul.


10. Sulla ezalatt folytatta keleti hadműveleteit. Boiótiában, majd Athén bevétele után Khaironeia és Orkhomenosz mellett győzelmet aratott a pontoszi király seregei felett. Közben Valerius Flaccus serege is partra szállt Görögországban.
A consul – mivel nem bízott katonáinak hűségében – tartózkodott a Sullával való összecsapástól és Macedonia felé indult. Az úton csapatai közt zendülés tört ki; Flaccust megölték, a hadsereg élére pedig C. Flavius Fimbria legatus került. A Propontisznál szétverték Mithridatész csapatait, s elfoglalták Pergamont. Ekkorra Sulla quaestorának, L. Licinius Lucullusnak sikerült hajóhadat szerveznie, s így lehetségessé vált Sulla kisázsiai partraszállása. Ezt felismerve Mithridatész béketárgyalásokat kezdeményezett. A békét Dardanosz városában kötötték meg: a szerződés értelmében Mithridatész kiürítette a háborúban elfoglalt területeket, átadta flottája egy részét, és 3000 talentum hadisarcot fizetett.

A békekötés után Sulla Fimbria ellen vonult, s bekerítette táborát. Fimbria katonái megtagadták parancsnokuknak az engedelmességet, mire az öngyilkos lett, s legiói átálltak Sullához. Ezek után Sulla levelet intézett a senatushoz, melyben világosan kijelentette, hogy törvénytelennek tekinti a néppárt uralmát, s rövidesen megindul seregével, hogy helyreállítsa Rómában a jogrendet.
Cinna és collegája, a szintén marianus Cn. Papirius Carbo erre – félredobva minden alkotmányos elvet – önhatalmúlag a következő évre is consullá nyilvánította magát, s a senatus tilalma ellenére – egész Itáliát bejárva – sereget gyűjtött.
A katonák között azonban lázadás tört ki: nem akartak Sulla ellen harcolni, megtagadták az engedelmességet és Cinnát felkoncolták. Az új consul Marius fia lett, ami újabb alkotmánysértést jelentett: az ifjú C. Marius az előírt életkort még nem töltötte be (megválasztásakor mindössze 26 éves volt), s előzőleg semmiféle hivatalt sem viselt. A két consul folytatta a készülődést a polgárháborúra, s újabb csapatokat toborzott Sulla ellen.


11. Sulla Kr. e. 83 tavaszán 40.000 főnyi sereggel partra szállt Itáliában, ahol több tekintélyes optimata csatlakozott hozzá jelentős katonai erővel. A sereg számos kisebb összecsapásban aratott győzelem után jutott el Róma falaihoz. A marianusok egyre jobban kétsége estek, s fokozták a terrort. L. Iunius Brutus Damasippus praetor – az ifjú Marius parancsára – összehívta a senatust, és szörnyű vérfürdőt rendezett: mindenkit lemészároltatott, akiről azt feltételezte, hogy Sulla pártján áll.
Sulla és a marianusok döntő összecsapására Kr. e. 82. november 1-jén került sor a Porta Collinánál, ahol Sulla serege elsöprő győzelmet aratott. Az ütközet után Sulla azonnal megkezdte a leszámolást ellenségeivel. Először is kivégeztette a fogságába esett samnisokat, akik a marianus sereg zömét alkották, majd – egyik centuriója javaslatára – nyilvánosságra hozta annak a nyolcvan személynek a nevét, akiket halálra szánt. Plutarkhosz szerint „az általános felháborodás ellenére egy nappal később kétszázhúszan, majd a következő napon még egyszer ugyanennyien kerültek a névsorra.” Ezek után Sulla nyilvánosan bejelentette, hogy „akikről most megfeledkezett, azokat majd később proskribálja. A proskribáltak listájára tette mindazok nevét is, akik elbújtattak vagy megmentettek proskribáltakat... ” Appianosz azt írja Sulláról, hogy „ő volt az első, aki a halálraítéltek nevét nyilvános kiírás útján közzétette, megölőiknek ajándékot ígért, feljelentőiknek vérdíjat, de büntetést az őket rejtegetőknek.” Egy proskribált személy meggyilkolásáért Plutarkhosz szerint két talentum jutalom járt. E jutalom kilátásba helyezésével a dictator rövidesen elérte célját: ellenségei közül nem sokan maradtak életben.

Minthogy Sulla bosszúhadjárata során a Kr. e. 82. év mindkét consula életét vesztette, a senatus az államügyek intézésére interrexszé választotta a princeps senatust – vagyis a testület legidősebb, censori hivatalt viselt patricius tagját –, az idősebb L. Valerius Flaccust. A senatorok arra számítottak, hogy Flaccus interrexként vezeti majd a consulválasztásokat, s a törvényes rend így önmagától helyreáll. Sulla azonban a rendkívüli helyzetben ettől eltérő, rendkívüli megoldást tartott helyesnek. Levelet intézett Flaccushoz, melyben Appianosz szerint azt javasolta, hogy válasszanak Róma élére dictatort, aki mindaddig maradjon hivatalban, „amíg a viszályokban és harcokban megrendült Város, Itália és az egész birodalom rendjét meg nem szilárdítja.” S a levél végén Sulla nyíltan kimondta, hogy önmagát tartja a legalkalmasabbnak a dictatori tisztség ellátására: „jelenleg ő maga tehetné a legnagyobb szolgálatokat a Városnak. ”
Flaccus rövid gondolkodás után teljesítette a győztes hadvezér akaratát: összehívta a népgyűlést, s javaslatot tett arra, hogy válassza a nép Sullát dictatorrá. A comitia centuriata a javaslatot elfogadta, s Sullát – törvényhozás és az állam helyzetének rendezése céljából (legibus scribundis et rei publicae constituendae) – határozatlan időre dictatori hatalommal ruházta fel (lex Valeria de Sulla dictatore).


Forrás: Részletek Sáry Pál: Sulla büntetőjog reformjai c. munkájából