Midőn visszatért Rómába, az egész megegyezést hibáztatták és elítélték, mert Rómára nézve megalázónak és szégyenletesnek találták, de a katonák rokonai és barátai, tehát a nép jelentős része, körülvették Tiberiust, a történtekért minden felelősséget a consulra hárítottak, és azt hangoztatták, hogy egyedül Tiberiusnak köszönhető annyi polgár megmenekülése.
Az elégedetlenkedők azonban azt követelték, hogy kövessék őseik példáját, akik nemcsak a samnisok távozásán örvendő vezéreket dobták oda mezítelenül az ellenségnek, hanem velük együtt az ellenséggel való megegyezést szorgalmazó és előmozdító quaestorokat és katonai tribunusokat is kiszolgáltatták, és rájuk hárították a felelősséget az esküszegésért meg a szerződésszegésért.

A jelen esetben azonban a nép nagyobb mértékben kimutatta Tiberius iránti jóindulatát és lelkesedését, mert olyan határozatot hozott, hogy a consult megbilincselve és mezítelenül átadja a numantiaiaknak, a többi főtisztet viszont Tiberius miatt felmentette. Úgy látszik, ebben segítségére volt Scipio is, aki akkor igen hatalmas ember volt Rómában; de azért rossz néven vették tőle, hogy nem mentette meg Mancinust, és nem fejtett ki nagyobb buzgóságot annak érdekében, hogy jóváhagyják azt a békeszerződést a numantiaiakkal, amely rokonának és barátjának, Tiberiusnak volt köszönhető.
Úgy látszik, hogy a nézeteltérés főként Tiberius becsvágyának és azoknak a barátainak meg szofistáknak volt köszönhető, akik őt erre biztatták. De ennek az esetnek nem lett semmi jóvátehetetlen következménye. Véleményem szerint Tiberiust balsorsa soha nem érte volna utol, ha politikai tevékenysége idejében Scipio Africanus Rómában lett volna; de már Numantiában tartózkodott és hadakozott, amikor Tiberius az alkotmányreformra vonatkozó törvényjavaslatait előterjesztette a következő okokból:
A rómaiak azt a területet, amelyet háborúban elvettek a szomszédos népektől, részben eladták, részben pedig mint a közösség birtokát szétosztották a vagyontalan és szegény polgárok között, hogy megműveljék és csekély bért fizessenek az államkincstárnak.

Mikor a gazdagok magasabb béreket ajánlottak fel, és a szegényeket kiűzték, törvényt hoztak, amely megtiltotta, hogy bárki ötszáz holdnál többet bérelhessen. Ez az intézkedés csak rövid időre szabott határt a gazdagok kapzsiságának, és segített a szegényeken, akik így egy ideig még megmaradtak bérletükben, és művelték azt a földdarabot, amelyet kezdetben kaptak.
Később azonban a gazdag szomszédok koholt ürügyekkel maguknak szerezték meg a bérleteket, és végül egészen nyíltan mindent birtokba vettek. Ezért a földjükről elűzött szegények nem vállalkoztak szívesen katonáskodásra, elhanyagolták gyermekeik neveltetését, úgyhogy hamarosan egész Italia érezte a szabad földművesek hiányát, és megtelt barbár rabszolgákkal, a gazdagok ezek- kel műveltették a földeket, ahonnan a szabad polgárokat elűzték.

Scipio bizalmas híve, Caius Laelius megkísérelte, hogy segítsen ezeken a bajokon, de mikor a nagy befolyású polgárok ellene szegültek, zavaroktól félt, és az egészet abbahagyta; ezért nevezték bölcsnek és okosnak, mert gondolom, a sapiens szó mindkettőt jelenti. Tiberius, mihelyt néptribunusszá választották, azonnal hozzáfogott ehhez a dologhoz, mint legtöbben állítják, Diophanés szónok és Blossios filozófus biztatására.
Diophanést Mitylénéből száműzték, Blossios pedig az italiai Cumaeból származott, s Rómában a tarsosi Antipatrosszal tartott fenn szoros baráti kapcsolatot, aki nagyrabecsülése jeléül neki ajánlotta bölcseleti műveit; de némelyek Corneliát, Tiberius anyját is hibáztatják, mert gyakran korholta fiait, hogy a rómaiak őt Scipio anyósának és nem a Gracchusok anyjának nevezik.

Mások viszont azt mondják, hogy a Tiberiusszal egykorú Spurius Postumus volt a hibás, aki a vádlottak védelmében a dicsőségért versengett vele. Tiberius ugyanis, amikor hadjáratáról hazatért, és azt látta, hogy Spurius hír és befolyás dolgában messze felülmúlta, és mindenki őt csodálja, úgy látszik, elszánta magát, hogy túltesz rajta, s ezért kezdett merész és nagy várakozást keltő politikai vállalkozásába.
Öccse, Caius azonban egyik könyvében azt írja, hogy amikor Tiberius Numantiába menet Etrurián át utazott, és látta, hogy a földek pusztán maradtak, s hogy a földművesek és pásztorok mind idegenből behozott barbár rabszolgák, akkor fogant meg benne annak a politikai kezdeményezésnek a gondolata, amely olyan mérhetetlenül sok baj kezdetét jelentette mindkettőjüknek. De főként maga a nép lelkesítette és tüzelte Tiberiust, amikor oszlopcsarnokokban, házak falán és emlékművekre felírt felhívásokkal buzdította, hogy a közföldeket szerezze vissza a szegényeknek.

A törvényjavaslatot nem egyedül készítette elő, hanem kikérte a legerényesebb és leghíresebb polgárok tanácsát is, így Crassusét, a pontifex maximusét, Mucius Scaevoláét, a jogtudósét és akkori consulét, végül pedig apósáét, Appius Claudiusét.
Kétségtelen, hogy ilyen nagy jogtalanság és kapzsiság ellen törvényjavaslatot még soha nem készítettek szelídebb és engedékenyebb szellemben, mert azokat, akiket meg kellett volna büntetni a törvények kijátszásáért és büntetés fizetése mellett megfosztani a törvényellenesen szerzett földektől, a törvényjavaslat csak arra kötelezte, hogy a jogtalanul birtokba vett földeket a vételár megfizetése után adják át a segítségre rászoruló polgároknak. És bár a jogtalanságokat ennyi elnézéssel orvosolták, a nép fátylat borított volna a múltra, ha a jövőben mentesülhet a hasonló visszaélésektől; a gazdagok és a birtokosok azonban kapzsiságukban gyűlölettel fogadták a törvényt, s dühösen és mindenre elszántan a törvényjavaslat szerzőjét, és a népet azzal az állítással akarták szándékától eltéríteni, hogy Tiberius a földosztó törvényjavaslatot felforgató szándékkal készül előterjeszteni, s végképp forradalmasítani akarja az államot.

Próbálkozásuk azonban hiábavaló volt, mert Tiberius, aki a szép és igazságos ügyért olyan ékesszólással szállt síkra, amellyel sokkal hitványabb ügynek is díszt adott volna, félelmetes és legyőzhetetlen tudott lenni, amikor a nép összegyülekezett a forumon a szónoki emelvény körül, és 6 a szegények ügyében emelte fel szavát.
„Még az Italiában élő vadállatoknak is – érvelt – van barlangjuk vagy búvóhelyük, ahol meghúzzák magukat, de azoknak, akik harcolnak és meghalnak Italiáért, egyebük sincs a levegőnél és a világosságnál; nincs házuk, nincs fejüket hova lehajtaniuk, földönfutókként kóborolnak gyermekeikkel és feleségükkel.
A hadvezérek hazudnak katonáiknak, mikor a csatákban arra biztatják őket, hogy őseik sírjáért és templomaiért harcoljanak az ellenséggel, hiszen ezek közül a rómaiak közül nincs egynek sem családi oltára, nincs ősi temetkezőhelye, vadidegenek fényűzéséért és vagyonáért harcolnak és halnak meg; a világ urainak hívják őket, de nincs egy talpalatnyi saját földjük sem.”