Végül Tiberius Sempronius Gracchus lépett fel, tekintélyes és köztudomásúan dicsőségvágyó, ékesszóló férfiú, akit e tulajdonságai már mindenki előtt ismertté tettek. Ez néptribunusként nagy beszédeket tartott az italicus népről. Elmondta, hogy ez a rendkívül harcias s a rómaiakkal rokon nép egyre fogyatkozik a szegénység s a csekély népszaporulat miatt, és reménye sincs sorsa jobbra fordulására.

A rabszolgákat azonban szidalmazta, mint olyanokat, akik harcra sem alkalmasak és gazdáik iránt sincsenek hűséggel. Hivatkozott arra, hogy az imént is Siciliában mennyit szenvedtek az ott szintén hatalmas tömeget alkotó földművelő rabszolgáktól gazdáik, olyannyira, hogy a leverésükre indított háború a rómaiak számára sem volt könnyű vagy gyors vállalkozás, sőt hosszú időn át változó veszedelmek közepette folyt.
Miután mindezeket elmondta, felújította azt a törvényt, hogy senki sem birtokolhat 500 iugerumnál több földet. A régi törvényen felül azonban még feleannyi földet juttatott gyermekeiknek, s hozzátette, hogy a jövőben három, választott, évenként cserélődő személy osszon földet a szegényeknek.

Ez volt az, ami leginkább nyugtalanította a gazdagokat, hiszen most a földosztó bizottság miatt már nem vehették annyira semmibe a törvényt, mint ahogy eddig tették, a telepesektől sem vásárolhattak újabb földeket. Ugyanis Gracchus erre is gondolt, s megtiltotta a földek eladását.
A gazdagok összeverődtek, mind siránkoztak, a szegényeknek felhánytorgatták saját egykori nagy tetteiket, az általuk létesített ültetvényeket és épületeket; egyesek felhozták, hogy a földet pénzen vették meg szomszédaiktól, s most még pénzüket is elveszítik, mások atyáik sírjára hivatkoztak és arra, hogy az atyai örökség szétosztása során jutottak birtokukhoz.
Ismét mások azt emlegették, hogy feleségük hozományát költötték a földre vagy hogy leányuknak adták hozományként; a hitelezők a földekre kiadott adósságleveleket mutogatták. Egyszóval mindenfelől szégyenletes jajveszékelés és panaszkodás hallatszott. De a szegények is méltatlankodtak. Egykori jómódjukból - így mondták - a végső szegénységbe, ebből pedig teljes halódás állapotába jutottak, már nem képesek gyermekeiket felnevelni és létfenntartásukat biztosítani.

Felsorolták, hogy hány háborúban vettek részt, míg ezt a földet meghódították, és tiltakoztak az ellen, hogy továbbra is kizárják őket a közös földek birtoklásából. Gyalázták a gazdagokat azért is, hogy szabadok, polgárok és katonák helyett rabszolgákkal műveltetik meg földjüket, ezzel a megbízhatatlan népséggel, amely mindig ellenséges érzületű, s ezért katonai szolgálatra sem alkalmas.
Így mindkét fél háborgott s egymást szidalmazta. Eközben a lakosság egy másik része, a coloniák vagy municipiumok lakói és mindaz, aki más jogcímen volt érdekelt a földkérdésben, érdekeit féltve szintén a városba özönlött, és vagy az egyik, vagy a másik párthoz csatlakozott.
A tömegek, éppen sokaságukban bízva, egyre nagyobb bátorságra kaptak, és súlyos rendzavarások közepette várták a törvényjavaslat feletti szavazást. Az egyik fél azt hajtogatta, hogy semmiképpen sem engedi meg a törvény életbe lépését, a többiek pedig azt, hogy mindenáron keresztülviszik. Az anyagi érdeken felül a szemben álló feleket a harci vágy is tüzelte: így készülődtek egymás ellen, várva a döntő napot.

Gracchus törvényjavaslatával nem annyira a lakosság jólétére, mint a népszaporulat biztosítására gondolt. Művének hasznosságán olyannyira fellelkesült, hogy úgy gondolta, ennél nagyobb és dicsőségesebb tettet Italia érdekében nem is lehet végrehajtani, s észre sem vette a benne rejlő nehézségeket.
Közvetlenül a szavazást megelőzően több lelkesítő és nagy hatású beszédben azt kérdezte hallgatóitól, nem az méltányos-e, hogy a közös földeket közösen használják, nem áll-e közelebb (a nemesekhez - a ford.) a rabszolgánál a polgár, nem hasznosabbak-e a katonáskodók azoknál, akik alkalmatlanok a harcra, s nem törődnek-e jobban a közügyekkel azok, akik maguk is részesülnek a közjavakból.
De az ilyen összehasonlítást, mint amelyben a méltánytalanság önmagáért beszél, nem is fejtvén ki, arra tért rá, hogy a haza reményeit és aggodalmait fejtegesse. Birodalmunk nagy részét háborúban, erőszakkal szereztük - mondta -, és reményünk van a földkerekség többi részének meghódítására is. De most minden kockán forog, mert vagy meghódítjuk a többi országot is férfiaink nagy számával, vagy pedig gyengeségünk s viszályaink miatt a meglevőt is elveszítjük.

Az előbbi lehetőség dicsőségét s az abból fakadó gazdagságot - az utóbbinak pedig veszélyét és félelmetes voltát - erőteljesen hangsúlyozva, arra szólította fel a gazdagokat, hogy ha kell, maguktól és önszántukból adják át ezeket a földeket a jövendő reményében a sokgyermekes családoknak, és jelentéktelen személyes érdekekhez ragaszkodva ne veszítsék szem elől a legfontosabbat.
Arra is hivatkozott, hogy földjük eddigi megműveléséért megfelelő ellenérték az, ha 500 iugerumot minden további fizetés nélkül szilárd örökbirtokként megtarthatnak, s azok, akiknek gyermekeik is vannak, minden gyermekük után ennek a területnek további fele részét is megkaphatják. Számos ilyenfajta beszéddel Gracchus felizgatta a szegényeket és mindazokat, akiknek értelmes gondolkodása erősebb volt birtokvágyuknál, azután utasítást adott az írnoknak: olvassa fel a törvényjavaslatot.

De egy másik néptribunust, Marcus Octaviust, a vagyonosok felbéreltek a törvényjavaslat megakadályozására; márpedig a rómaiaknál vita esetén a nemleges vélemény a mérvadó. Octavius tehát az írnokot utasította, hogy hallgasson el. Gracchus súlyos szemrehányások közepette a gyűlést a legközelebbi ülésnapra halasztotta... [A legközelebbi gyűlésen] megfelelő őrséggel vette magát körül, hogy ezzel Octaviust szándéka feladására kényszerítse. Az írnoknak fenyegetőzések közepette utasítást adott, ismertesse a néptömeg előtt a törvényjavaslatot.
Az megkezdte a javaslat felolvasását, de Octavius tiltakozására ismét elhallgatott. Miközben a néptribunusok szidalmakkal támadtak egymásra, s a nép a végsőkig felháborodott, az optimaták a néptribunusokat felszólították, terjesszék vitájukat a senatus elé. Gracchus sietve elfogadta a javaslatot, és abban a hitben, hogy a törvény minden jó szándékú ember tetszését elnyeri, a senatus üléstermébe sietett.

Itt azonban kevés embert talált, s a jelen levő gazdagok sértegetni kezdték. Erre ismét kirohant a népgyűlésre, és kijelentette, hogy a következő napra szavazást tűz ki a saját törvényjavaslatáról és Octavius néptribunusi hivataláról: mert megtarthatja-e néptribunusi hatalmát az, aki a nép érdekeit elárulja? Így is cselekedett. Mivel ugyanis Octavius minden félelem nélkül továbbra is tiltakozott, elsőnek az Octavius hivatalban maradásáról szóló kérdést bocsátotta szavazásra. Az első tribus Octavius letételére szavazott: Gracchus erre feléje fordulva arra kérte, vonja vissza tiltakozását. Mikor az nem engedelmeskedett, a többi tribust is sorra megszavaztatta.

Akkor 35 tribusból állt a népgyűlés. Az első 17 tribus nagy indulattal csatlakozott Gracchus javaslatához. A 18. tribusnak kellett a döntő szót kimondania. Ekkor Gracchus az egész nép szeme láttára ismét könyörgő és ékesszóló szavakkal fordult a már nagyon is veszélyeztetett Octaviushoz: ne akadályozza meg ennek a szent és egész Italiára nézve hasznos műnek végrehajtását, ne forduljon szembe a nép leghőbb vágyával, hiszen néptribunusként éppen annak támogatására lenne hivatva, tiltakozásával ne kényszerítse ki hivatalából való eltávolítását.
E szavak után az isteneket hívta fel tanúként arra, hogy akarata ellenére kell megszégyenítenie hivatalbeli társát. Amikor ezzel sem győzte meg, végrehajtotta a szavazást. Ezáltal Octavius egy csapásra magánemberré lett, és észrevétlenül otthagyta a gyűlést. Helyébe Quintus Mummiust választották néptribunusnak, s a földtörvényt elfogadták.

A földosztó bizottságba elsőnek magát Gracchust, a törvény szerzőjét, azonos nevű testvérét (Gaius Gracchust – a ford.) s a törvény szerzőjének apósát, Appius Claudiust választották meg. A nép ugyanis még mindig attól tartott, hogy a törvény végrehajtása meghiúsul, ha azt nem maga Gracchus vezeti be, egész családjával együtt.
Gracchust a nép a törvény feletti örömében magasztalva, diadalmenetben kísérte házáig, mintha nem is egy városnak vagy egy törzsnek, hanem Italia minden népének újjáalapítója lenne. A győztes párt tagjai ezután visszatértek földjeikre, ahonnan elindultak, a vesztes párt tagjai azonban méltatlankodva ott maradtak, s azt emlegették, hogy mihelyt Gracchus ismét magánemberré válik, még nagyon meg fogja bánni, hogy meggyalázta a szent és sérthetetlen hivatalt és ily heves háborgások magvát ültette el egész Italiában.

Már itt volt a nyár, és közeledtek a néptribunusi választások. Mennél közelebb volt a választás napja, annál világosabbá lett a gazdagoknak az a törekvése, hogy Gracchus legádázabb ellenségeit ültessék a tisztségbe. Ő e fenyegető bajok közepette felt attól, mi lesz, ha nem választják meg a jövő évre is tribunusnak.
A falusi lakosságot tehát a választásokra ismét a fővárosba hívatta. Azok azonban, nyár lévén, nem értek rá; ezért a választásig még hátralevő határidő rövidségétől hajtva a városi nép segítségéhez folyamodott, éskülön-külön minden városnegyedét bejárva azt kérte, válasszák meg jövő évre is néptribunusnak, hiszen az ő érdekeikért harcolva juttatta magát veszélyes helyzetbe. Amikor a népgyűlés megkezdődött, az első két tribus sietve Gracchus mellett szavazott.

Erre a gazdagok tiltakozni kezdtek, hogy törvénytelen dolog, ha ugyanaz a személy kétszer egymás után visel egy hivatalt. Rubrius néptribunus, aki sorsvetés alapján a népgyűlés elnöke volt, nem mert dönteni. Erre Mummius, akit annak idején Octavius helyébe választottak néptribunusnak, arra szólította fel, adja át neki a népgyűlés vezetését.
Az már hajlott volna erre, a többi néptribunus azonban azt követelte, hogy újabb sorsvetést tartsanak az elnöklésről. Ha ugyanis a kisorsolt elnök, Rubrius, visszalép, az egész sorsolást újra kell kezdeni. Emiatt újra nagy vita támadt, s ebben Gracchus maradt alul. A szavazást másnapra halasztotta, de magában már mindenről lemondott. Gyászt öltött - bár még hivatalban volt -, s a nap hátralevő részében fiával együtt a Forumon felkereste és kérlelte barátait, mert - úgymond - ellenfelei most azonnal végezni akarnak vele.

A szegényeket nagy szánalom fogta el, s elgondolkoztak a saját sorsukon is. Attól tartottak, hogy nem lesznek többé egyenjogú polgárok, hanem a gazdagok erőszaka alatt rabszolgaságban kell élniük.
Gracchust is siratták, aki ily félelmet áll ki, és ennyit szenved értük. Jajveszékelés közepette estefelé mindnyájan lakására kísérték, s arra biztatták, ne csüggedjen a holnap miatt. Gracchus ebből bizalmat merítve még az éjszaka folyamán összegyűjtötte párthíveit, és megbeszélve a jelt, ha harcra kerülne a sor, elfoglalta a Capitolium templomát - ahol a szavazásnak végbe kellett mennie -, valamint a népgyűlés számára kijelölt térség közepét.

Itt a többi néptribunus és a gazdagok által szorongatva - ezek ugyanis nem akarták megengedni, hogy rá szavazzanak - végül megadta a harci jelt. A beavatottak hirtelen kiáltozni kezdtek, mindenfelől kezek emelkedtek a magasba, Gracchust egyes hívei szinte testőrökként őrizték, mások nekigyürkőztek, a lictorok kezéből kiragadták és széttörték a botokat és vesszőnyalábokat, a gazdagokat kiűzték a népgyűlésről, s mindezt oly nagy zűrzavar és vérontás közepette cselekedték, hogy a néptribunusok félelmükben elmenekültek, a papok bezárták a szentélyt, rendezetlen futás és menekülés kezdődött.
Különböző alaptalan rémhírek is elterjedtek. Egyesek azt híresztelték, hogy Gracchus az összes többi néptribunust megfosztotta hivataluktól - mivel ugyanis nem látták őket, ezért képzelődtek így -, mások azt mondták, hogy népszavazás nélkül önhatalmúlag nyilvánította magát a következő évre néptribunusszá.

Ilyen körülmények között ült össze a senatus Fides szentélyében. Csodálkozom azon, hogy bar hasonló veszélyes helyzetben gyakran mentette meg az államot egy személy uralma, ekkor eszükbe sem jutott dictatort választani, hanem ezt az intézményt, amely az ősök idején a leghasznosabbnak tűnt, sem ekkor, sem a későbbi zavarok idején szóba sem hozták. Ehelyett határozathozatal után a Capitoliumra siettek. Cornelius Scipio Nasica, a pontifex maximus vezette őket, s nagy hangon azt kiáltozta, hogy aki a hazát megmenteni akarja, kövesse őt.
Köpenyének szegélyét fejére borította, talán abban a reményben, hogy ez a szokatlan látvány melléállásra készteti az embereket, talán azért, hogy ezzel, mintegy sisakot téve a fejére, a kezdődő harcra adjon jelt - vagy talán azért, hogy tetteit az istenek előtt elrejtse! Mikor a szentélyhez érkezett, és nekirontott Gracchus híveinek, azok, mint nagy tekintélyű arisztokrata férfiúnak, utat engedtek neki, főleg, mert látták az őt követő senatorokat.

Ezek azonban Gracchus híveinek kezeiből kitekerték a husángokat, a népgyűlés helyén talált padokat és más bútordarabokat kezükbe ragadták, s ezzel ütlegelve őket, elűzték a népgyűlés helyéről, majd a meredek lejtőn letaszították. Ebben a zűrzavarban Gracchus számos párthívét és magát Gracchust is a szentélynél bekerítették, s a szentély kapuinál, a királyszobrok tövében megölték. Holttestüket még azon az éjszakán a folyó habjaiba vetették.