Ezután más vádakat és panaszokat is emeltek ellene, hogy a szövetségeseket átpártolásra akarta rábírni, és részt vett a fregellaei összeesküvésben; Caius azonban tisztázta magát minden gyanú alól, és miután kiderült teljes ártatlansága, azonnal pályázott a néptribunusságra. Bár az előkelőek csaknem valamennyien ellenezték, olyan nagy tömeg gyűlt össze a városban a választásokra Italiából, hogy sokan nem jutottak szálláshoz, és a sok választó nem fért el a Campus Martiuson.
Egyesek a háztetőkről és padlásokról lekiabálva adták le szavazatukat. A hatalmasok csak olyan mértékben tudták érvényesíteni befolyásukat és hiúsították meg Caius reménységét, hogy nem a várható első, hanem csak a negyedik helyen választották meg. Midőn azonban átvette hivatalát, nyomban első lett közöttük, mert olyan hatalmas szónok volt, mint senki más, és szavának különös súlyt adott az a merész nyíltság, ahogyan bátyját siratta, és szomorú sorsát emlegette, s minden ürügyet felhasznált, hogy erről beszéljen a népnek, és emlékeztesse a történtekre.

Hivatkozott őseikre, akik háborút viseltek Falerii ellen Genucius néptribunus megsértése miatt, és Caius Veturiust halálra ítélték, mert ő volt az egyetlen, aki nem tért ki a forumon átmenő néptribunus előtt. ”De ezek az emberek - mondotta - Tiberiust (ti. Tiberius Gracchust) szemetek láttára botokkal sújtották halálra, és holttestét a Capitoliumról végighurcolták a városon, majd a folyóba dobták, barátai közül pedig azokat, akik kezük közé kerültek, bírói ítélet nélkül megölték. Pedig nálunk ősi szokás, ha valakit főbenjáró perben megidéznek, és nem jelenik meg a bíróság előtt, hogy kora reggel hivatalszolgát küldenek háza ajtaja elé, aki kürtjellel hívja fel a megjelenésre. Mindaddig, amíg ez meg nem történt, a bírák nem hoztak ügyében ítéletet. Ilyen óvatosak és körültekintőek voltak elődeink a bíráskodásban."
Ezekkel a szavakkal, átható és erőteljes hangjával jól felizgatta a népet, majd két törvényjavaslatot terjesztett elő. Az egyik arról szólt, hogy ha a nép egy tisztviselőt megfoszt hivatalától, az másodízben nem pályázhat hivatalra; a másik pedig, hogy ha egy tisztviselő egy polgárt bírói ítélet nélkül száműzetésbe küld, tettéért a nép ítéletével vonják felelősségre. Az első törvényjavaslat célja nyilvánvalóan Marcus Octavius megszégyenítése volt, akit Tiberius fosztott meg tribunusi hivatalától, a másik pedig Popilius ellen irányult, aki mint praetor Tiberius barátait száműzte.

Popilius az ítéletet meg sem várva elmenekült Italiából, a másik törvényt viszont maga Caius vonta vissza, s azt mondta, hogy anyja, Cornelia kérésére kíméli meg Octaviust. A nép ebbe örömmel beleegyezett, mert tisztelte Corneliát nemcsak fiai, hanem apja miatt is. Később szobrot emeltek neki ezzel a felirattal: ”Cornelia, a Gracchusok anyja." Fennmaradt Caiusnak anyjáról tett több kijelentése a forumi szónoklatok stílusában; így amikor egyik ellenfelét támadta anyja érdekében, így szólt:
”Te Corneliát rágalmazod, aki Tiberiust szülte?" Mivel pedig a rágalmazó férfiatlanság hírében állt, Caius ezt mondta neki: ”Te arcátlan, hogyan mered te magadat összehasonlítani Corneliával? Szültél te gyermekeket, mint ő? Egész Róma tudja, hogy Cornelia régebb ideje tartja magát távol a férfiaktól, mint te, pedig te férfi volnál!" Ilyen csípős hangnemben tudott beszélni, és sok hasonló példát lehetne idézni írásaiból.

Törvényei közül, amelyeket a nép érdekében javasolt, hogy a senatus hatalmát gyengítse, a földtörvény úgy rendelkezett, hogy az állami földeket a szegények közt osszák szét. A másik katonáskodási törvény volt, amely elrendelte, hogy a katonákat a kincstár lássa el ruházattal, de olyan módon, hogy ezen a címen semmit nem szabad levonni zsoldjukból, azonkívül megtiltja azt is, hogy tizenhét éves kornál fiatalabbakat besorozzanak.

A szövetségesekre vonatkozó törvény teljes római polgárjogot adott az italiaiaknak, gabonatörvénye pedig kedvezményes áron biztosított gabonát a szegényeknek. De a senatus hatalmát a bíráskodási törvény érintette legérzékenyebben. Mind ez ideig ugyanis csak a senatus tagjai ítélkezhettek peres ügyekben, és ezért a nép és a lovagok egyaránt féltek tőlük. De most Caius törvénye háromszáz lovagot vett fel a háromszáz senator mellé, és a bíráskodás jogát mind a hatszáznak megadta.
Mondják, hogy Caius e törvény meghozataláig gondosan tiszteletben tartotta a megszokott formaságokat, így azt is, hogy minden szónok a senatus és az úgynevezett comitium felé fordulva mondja el beszédét. Most azonban szakított ezzel a szokással, és beszédét a forum felé fordulva mondta el. Így csekély változtatással, egyszerűen azzal, hogy más irányba fordult, nagy változást idézett elő, és bizonyos tekintetben az állam alkotmányát arisztokratikusból demokratikusra változtatta; mert a szónokoknak nem a senatushoz, hanem a nép tömegeihez intézve kellett elmondaniok szavaikat.

A nép nemcsak elfogadta a törvényt, hanem Caiust bízta meg azzal is, hogy válogassa ki a lovagrendből a bírákat, s ezzel szinte monarchikus hatalom birtokába jutott, annyira, hogy tanácsait a senatus is megszívlelte. De mindig olyan intézkedéseket javasolt, amelyek illettek a senatus méltóságához; ilyen volt többek között méltányos és nemes gondolkodásra valló indítványa arra a gabonára vonatkozólag, amelyet Fabius propraetor küldött Hispaniából. Caius rábírta a senatust, hogy adja el a gabonát, a pénzt küldje el a városoknak, es rója meg Fabiust azért, hogy a tartományban a rómaiak uralmát gyűlöletessé és elviselhetetlenné tette. Ezzel nagy hírnévre és népszerűségre tett szert a provinciákban.

Különféle törvényjavaslatokat terjesztett elő telepesek kiküldésére, utak és magtárak építésére. Mindezeket a vállalkozásokat ő irányította, és ő ügyelt fel a munkák elvégzésére; ennek a sok fontos ügynek az intézése soha nem fárasztotta ki, sőt olyan bámulatos gyorsasággal és munkabírással készült el mindennel, és mindent mintha egymaga végzett volna el, hogy még azok is elámultak mindenre vállalkozó és fáradságot nem ismerő munkásságán, akik a legjobban gyűlölték és féltek tőle.
A nép szinte nem tudott betelni látásával, ahogyan a vállalkozók, mesteremberek, követek, magas rangú tisztviselők, katonák és tudósok hatalmas tömege körülvette, akikkel mind a legközvetlenebb modorban tárgyalt és érintkezett.
Mindig megőrizte szívélyességét, de személyének méltóságát is; másfelől ő is megadta mindenkinek a köteles tiszteletet. Ezzel megmutatta azt is, milyen hazug módra rágalmazzák azok, akik azt híresztelik róla, hogy félelmetes, kibírhatatlanul gőgös és erőszakos. Még hatalmasabb népvezér lett belőle magánérintkezéseiben és ügyeinek intézésében, mint a szószéken beszédeivel.

Mivel pedig a nép Caiust az egekig magasztalta, és mindenben késznek mutatkozott rá, hogy jóindulatát kimutassa iránta, egyszer egyik szószéki beszédében azt a kijelentést tette, hogy kér majd egy kegyet tőlük, amelyet ha megkap, mindennél többre fogja becsülni, de ha nem lesz szerencséje, akkor sem fog miatta megneheztelni. Úgy tűnt fel mindenkinek, hogy szavaival a consulságra célzott, és hogy egy időben készül pályázni a consulságra és a néptribunusságra is.
Közben elérkezett a consul választások ideje, és mindenki feszült figyelemmel várta a történendőket. Látták azonban, hogy ő Caius Fanniust kíséri el a Campus Martiusra, és barátaival együtt mellette korteskedik. Komoly támogatást nyújtott ezzel Fanniusnak, akit meg is választottak consullá; Caiust ugyanekkor másodszor választották meg néptribunus-szá, bár nem vett részt a választáson és nem jelöltette magát, de a nép mindenképpen így akarta.
Mikor látta, hogy a senatus nyílt ellenségeskedésbe kezd ellene, és Fannius jóindulata is ellanyhult iránta, új törvényekkel igyekezett a népet megnyerni magának. Javasolta, hogy küldjenek telepeseket Tarentumba és Capuába, s adják meg a latinoknak a római polgárjogot.

A senatus, attól való félelmében, hogy Caius teljesen legyőzhetetlenné válik, új és szokatlan kísérletet tett, hogy a népet elidegenítse tőle, s a közjó érdeke ellenére a népszerűséget és a nép kegyét hajhászta. Caius tribunustársai között volt Livius Drusus, aki sem születésben, sem neveltetésben nem állt mögötte egyetlen rómainak sem, jellemét, ékesszólását és gazdagságát tekintve pedig kiállta a versenyt a legtiszteletreméltóbbakkal és legbefolyásosabbakkal is. Hozzá fordultak tehát az előkelők, s azt ajánlották neki, hogy támadja Caiust, és szövetkezzék velük ellene, de ne erőszakos eszközökkel, és ne is tűzzön össze a néppel, hanem használja fel hivatalát a nép kegyének keresésére, és tegyen engedményeket még olyan dolgokban is, amelyekben az volna a helyes, hogy gyűlöletüket kihívja maga ellen.

Livius tehát felajánlotta a senatus szolgálatára tribunusi hivatalát, és olyan törvényjavaslatokat terjesztett elő, amelyek nem voltak sem tiszteletre méltóak, sem hasznosak, s egyetlen céljuk az volt, hogy igyekvő versengéssel Caiust felülmúlja a tömegek kényének és kegyének keresésében, akárcsak a vígjátékokban. Így aztán a senatus is világosan kimutatta, hogy nem Caius politikai intézkedéseit veszi zokon, hanem őt magát akarja tönkretenni vagy legalábbis mindenképpen megalázni.
Amikor Caius két gyarmatváros alapítását javasolta, és a legtiszteletreméltóbb polgárokat akarta kiküldeni, azzal vádolták, hogy megalázza magát a nép előtt; de amikor Livius tizenkét gyarmatot alapított, és mindegyikbe egyenként háromezer vagyontalan szegény embert küldött ki, azt helyeselték.

Caiusra megharagudtak, és azzal vádolták, hogy a csőcseléknek hízelgett, mikor földet osztott ki a szegényeknek, és elrendelte, hogy mindegyik fizessen földjáradékot a kincstárba, azt viszont tetszéssel fogadták, mikor Livius még ezt a földjáradékot is elengedte a földosztásban részesülőknek.
Amikor Caius azt javasolta, hogy a latinoknak adják meg az egyenlő szavazati jogot, rossz néven vették tőle, Livius viszont a senatus támogatását élvezte, mikor olyan törvényjavaslatot terjesztett elő, amely megtiltotta, hogy hadjáraton egyetlen latin katonát is botozással lehessen megfenyíteni.
Beszédeiben Livius maga is mindig megmondotta, hogy javaslatait a senatus hozzájárulásával teszi a nép érdekében, s politikai tevékenységének ez volt az egyetlen üdvös eredménye, mert a nép magatartása a senatus iránt megszelídült, s bár azelőtt gyanakvással néztek az előkelőkre és gyűlölték őket, Livius most feloldotta és megenyhítette ezt a gyűlöletet s bosszúvágyat, mert elhitette, hogy az előkelők jóváhagyásával kíván a népnek kedveskedni.