A Gracchus testvérek
Minden polgárlázadás kirobbantó oka a tribunusok hatalma volt, amelyet ugyan látszólag a nép védelmében és megsegítésére hoztak létre, valójában azonban az egyeduralom megszerzésére szolgált és arra, hogy egyes személyek föld-, gabona- és bírósági törvényekkel keressék a népszerűséget és a tömeg kegyét.
Igaz, mindezekben az intézkedésekben föl lehetett fedezni a méltányosság egy halvány sugarát. Mi lehet ugyanis jogosabb, mint ha a közrendiek visszakapják az előkelőktől eltulajdonított javaikat, nehogy a nemzeteket porba tipró, világbíró népünknek, akár a földönfutóknak, még házi oltárai és tűzhelyei se legyenek? Mi lehet igazságosabb, mint ha a nyomorba jutottak serege saját államának kincstárából él? Mi járulhat hozzá hatásosabban a szabadságjogok egyenlő elosztásához, mint az, hogy ha már egyszer a senatus kormányozza a tartományokat, akkor a lovagrend tekintélye legalább a bíróságokban érvényesüljön korlátlanul?
De végül is mindez pusztulásba csapott át, és a szerencsétlen köztársaság mindenért önnön romlásával fizetett. Mert amikor a bírói hatalmat a senatorokról a lovagokra ruházták, elapadtak adóbevételeink, tönkrement birodalmunk anyagi alapja, a gabonafelvásárlás pedig az állam idegrendszerét merítette ki: a kincstárat. És hogyan térhetett volna vissza másképp a nincstelen tömeg a szántóföldekre, ha az addigi birtokosokat ki nem forgatják tulajdonukból, akik pedig maguk is a nép szerves részének számítottak, és őseiktől örökölt tanyáikat a régi használat alapján ekkorra már csaknem jog szerint a magukénak vallhatták.
A pártviszályok tüzét először Tiberius Gracchus lobbantotta lángra, aki származásával, termetével és ékesszólásával könnyűszerrel maga mögé utasított mindenkit. Ő azonban, vagy azért, mert népszerűség-hajhászásra adta a fejét, hiszen maga is felelős volt a Numantiával kötött békeszerződésért, és megrettent, amikor Mancinust szégyenletesen kiszolgáltatták az ellenségnek, vagy talán azért, mert tisztességből és becsületből megesett a szíve a földjükről elűzött parasztokon, s nem akarta, hogy a nemzeteket legyőző és világhódító nép házi istenek és tűzhelyek nélkül bolyongjon – már akárhogy is, de roppant nagy dolgot merészelt.
Amikor eljött a nap, amelyen elő kellett terjesztenie törvényjavaslatát, és már hatalmas tömeg gyűrűje fogta körül, felhágott a szónoki emelvényre. De a nemesek is teljes harci készültségben álltak, és ők sem hiányoztak a népgyűlésról, sőt még néhány néptribunus is az ő pártjukat fogta.
Mikor Gracchus látta, hogy C. Octavius nemet mond az ő törvényjavaslatára, rátette a kezét, és lekergette a szószékről, sárba tiporva ezzel a tribunusi testület szent hagyományait és hatalmi jogát. Hivataltársa megrémült, hogy azon nyomban megölik, s ezért gyorsan lemondott tisztségéről. Így aztán Gracchust megválasztották a háromtagú földosztó bizottság tagjává.
Később, hogy megkezdett munkáját befejezhesse, az újabb népgyűlés napjának elérkeztével azt kérte, hogy hosszabbítsák meg felhatalmazását. De a nemesség és azoknak a csapata, akiket ő fosztott meg földjüktől, ellene szegült ennek. Oldöklés kezdődött a forumon, ahonnan Tiberius a Capitoliumra menekült. Feje köré kulcsolta kezét, és arra kérte a polgárokat, hogy védjék és mentsék meg őt. Így olyan látványt nyújtott, mintha királyi hatalmat és koronát követelne magának. Ezért Scipio Nasica vezetésével fegyverbe szólították a népet, s azt lehet mondani, hogy Gracchust jog szerint gyilkolták meg.
Nyomban ezután és nem kisebb támadókedvvel lépett fel a heves vérű C. Gracchus, hogy megtorolja bátyja halálát, és érvényt szerezzen törvényeinek. Hasonló zavargások törtek ki, és Gracchus megfélemlítette és felizgatta a köznépet, hogy szerezzék vissza őseik földjét. Megígérte nekik, hogy Attalus imént ölükbe hullott örökségét az ő javukra fordítják majd. Második tribunusi éve alatt már annyira fejébe szállt a dicsőség, hogy zabolátlan handabandázással igyekezett elnyerni a tömeg kegyét, s amikor Minucius új javaslattal merészelt előállni, hogy Caius törvényeit eltörölje, Gracchus, kísérői csapatában bízva, megrohamozta a Capitoliumot, családja végzetének helyét.
Amikor a közvetlenül mellette állókat is lemészárolták már, Caius fejvesztve elmenekült, és az Aventinuson húzta meg magát. Végül Opimius consul fojtotta el a zendülést, akit egy senatusi különítmény segített. Még a halott földi maradványait is meggyalázták, és a néptribunus szent és sérthetetlen fejéért arannyal fizettek a gyilkosoknak.