I. Nem léteztek ugyan még e korszakban tulajdonképi jogtudósok, minőket a következő korszak elején találunk; azonban voltak már most is férfiak, kik különös buzgalommal és sikerrel a jogtudománynak szentelték magokat. Azért is iuris consulti, consulti, iuris prudentes, prudentes-nek nevezték el őket. Csakhogy jogtudományuk a többi polgárokétól nem minőségileg, hanem csupán mennyiségileg különbözött. Ők többet tudtak a jogból (t. i. a tételes jogszabályok összegéből), részint mert folytonosan csak evvel foglalkoztak s így a jogi ügyekben nagyobb jártasságra tettek szert, részint pedig mert bizonyos alakszerűségeket és szabályokat tanultak meg, melyeket nem tartott épen mindenki szemei előtt, de azért nem tudtak egyszersmind többet a jogról (t. i. a jog szerkezetéről, belső lényegéről), mert nem művelték még azt tudományosan, azaz rendszeresen, belső összefüggése szerint. Csak e korszak vége felé akadunk efféle egyes kísérletekre.

II. Egy ideig ugyan még abban mutatkozott túlnyomóan az arisztokratikus szellem, hogy a patríciusok, név szerint mint pontifices et iuris conditores vagyis mint a közvetlen felügyeletük alatt álló s legfontosabb életviszonyokba oly mélyen beható ius sacrum, pontificium megőrzői, a joganyag részletes ismeretét kirekesztőleg magokhoz ragadták; a collegium pontificum évenként egyik tagját avval bízta meg, hogy a magánjog kérdéseiben véleményt mondjon (constituebatur, quis quoquo anno praeesset privatis); ezen alapult a kötelező erő is, mellyel a pontificiális vélemények a bírák előtt fel voltak ruházva.
Nemsokára azonban a plebejusok ezen, saját hátrányukra annyiszor felhasznált gyámkodás alól is kibontakoztak s azóta mindkét rendből a legkitűnőbb államférfiak fordultak a jog tanulmányozása felé. S így e tekintetben is a jog fejlesztése és művelése inkább az egész népnek közjava lett, mi által egyszersmind annál nemzetiesebb jelleget öltött magára.

III. A prudentes gyakorlati tevékenysége főleg abban állott, hogy mint jogvédek (ügyvédek), vagy mint szakértők (patroni) jogi tapasztalataik gazdag tárházából azoknak, kik tőlük tanácsot kértek, jogi véleményt és gyakorlati útmutatásokat adnak minden nemű jogügyekben, név szerint saját pereik óvatos vitelében, vagy oly idegen perek helyes eldöntésében, melyek fölött a tanácsot kérőknek, mint esküdtbíráknak (indices) ítélniük kellett. E tevékenységüket Cicero respondere, carere, scribere szavakkal jelöli meg; azonban tévedne, aki azt hinné, hogy a rómaiak ezen szavakkal egyszersmind a jogászok tevékenységének különböző irányát akarták volna megjelölni, avagy pedig ezen tevékenységüket mintegy szakszerűleg fölosztani, mert a római jogászok nemcsak tanácsot adtak, hanem minta családnak bizalmas emberei a gazdaság körül, sőt a család belügyeiben, p. a leányok férjhez adásánál is osztogatták jóakaratú tanácsaikat, még pedig minden díj nélkül, eléggé érezvén magukat megjutalmazva ama tisztelet, becsülés, tekintély, népszerűség és befolyás által, melyben mint «iure consulti» részesültek.

IV. Azonban lehetetlen volt, hogy a prudentes az anyagi jog tulajdonképi tovább fejlesztésére is jelentékeny befolyást ne nyerjenek. A fentebb említett sokoldalú gyakorlati tevékenységük csaknem szükségképen figyelmezteti őket az eddigi polgárjog számtalan homályos részleteire s hézagjaira. Amazokat helyesebb felfogás és behatóbb tanulmányozás által kellőképen kideríteni, ezeket a létező joganyagnak ügyes kifejtése és kiaknázása által lehetőleg kipótolni törekedtek.
Eközben sok a joganyagban rejlő alapelvet sikerült napfényre hozniuk, melyeket azután amahhoz ügyesen hozzáfűztek, és annak szellemében abból vont következtetések által még tovább kifejtettek. Ez volt az u. n. interpretatio iuris civilis. (21. §.) Mióta t. i. a római jog anyaga, különösen a ius gentium és ius civile egybekapcsolása folytán oly tetemesen megbővült, az utóbbinak (a ius civilének) a prudentes közvetítése által leendő célszerű feldolgozása és fejlesztése annál szükségesebbnek mutatkozott, minthogy különben a ius gentiumhoz képest nyilván hátra maradt volna.

V. Ily módon a nép között sok, eddig legalább, mint olyan általánosan még nem ismert s annyiban új jogtétel kezdett elterjedni. Gyakorlati, tételes érvényük, auctoritasnak, mint receptum nemcsak a prudentes személyes tekintélyén, hanem főleg azon alapult, hogy legtöbb esetben tulajdonképen nem is újat tartalmaztak, hanem épen csak tüzetesebb, következetes kifejtése voltak az elismert, már régen meglevő, és csak ezen bővebben kifejtett terjedelmében a nép világos jogi öntudatára hozott ius civilének.
Ugyanazért a jogtudósok ebbeli működésének eredményei, a responsa prudentium, a legszorosabb értelemben vett ius civilének neveznek és ép oly viszonyban állottak a ius civilehez s ennek további fejlődéséhez, mint az edicta magistratuum a ius gentiumhoz. Annak oka pedig, hogy miért számíttattak később a responsa prudentium mint jogforrás az írott joghoz, nyilván amazoknak csak később történt sajátságos alakulásában rejlett, minthogy már a következő korszakban rendesen írásban adattak; azonban e korszakban határozottan még a nem írott joghoz tartoznak.

VI. E korszak vége felé a jogtanítás nyomaira is akadunk, mely jogi könyvek szerkesztését tévé szükségessé. A Hadrianus császár alatt élt Pomponius jogász jogtörténeti kézikönyvéből, melynek bevezetése a pandektákba is fölvétetett, a római jogirodalom fejlődéséről a következőket tudjuk. Legrégibb munka, melyet Pomponius a polgári jog bölcsőjének nevez (cunabula, iuris civilis) S. Aelius Catus jogásznak Tripertita vagy ius Aelianum nevű munkája a 6. századból. A jogtudomány tulajdonképi megalapítóiként, «qui fundaverunt ius civile», Pomponius csak bárom jogászt említ föl a 6. század végéről, ezek Mucius, Brutus és Manilius.
A polgári jognak egy tulajdonképi rendszerét csak Q. Mucius Scaevola állítá föl a 7. század második felében («ius civile primus constituit generatim redigendo»), a sajátságos jogászi dialectica megalapítását pedig Cicero csak egyik barátjának, Sérv. Sulpieiusnok tulajdonítja. Ezeken kívül még Appius Claudius, Gneius Flavius, a két Cato és A. Ofilius említendők.

VII. Eredeti alakjában e jogi munkákból mi sem maradt ránk, sőt ami azokból közvetve fenmaradt, nagyon kevés adatot szolgáltat nekünk tartalmukról. E körülmény abban leli magyarázatát, hogy a későbbi jogászoknak minden irányban nagyobb tekintélye ama régibbekét háttérbe szorítja, s hogy az ezek által megkezdett jogfejlesztés művét csak a következő korszak jogászai fejezték be, és ami még hasznavehetőnek látszott, saját irataikba vették fel, a régi tehát az újba úgy szólva beleolvadt.