I. Ezen korszakbeli jog jellemző ismérve abban keresendő, hogy egyrészről a meglevő joganyag a különböző, eddig még önálló léttel bírt elemeinek, főleg a patríciusok és plebeiusok jogának egyszerűsítése által egyöntetű általános római joggá egybeforrasztatott, másrészről pedig az ily módon támadt jog összhangzóan kibővittetett, tovább fejlesztetett. De ezen továbbfejlesztés korántsem csupán új törvények hozatalában állott, hanem mintegy drámai kibontakozással ment végbe. Mindegyik jogalkotó tényező a maga saját alakjában lép fel: a nemzeti elem a tizenkét táblás törvény interpretatiojával, az egyetemes elem a ius gentium kiképzésében, a politikai elem a tulajdonképi néptörvényhozásban, a tisztán hasznossági és méltányossági elem a praetorok edictumaiban, a logikai elem a csírázó tudományban.
II. A plebeiusok a tizenkét táblás törvényt nagy vívmánynak jogaik őréül és biztosítékául tekintették s ugyanazért ahhoz rendkívüli szívóssággal ragaszkodtak. Innen eredt a tizenkét táblás s a későbbi törvényeknek oly szoros szó és betű szerinti magyarázata, melyet mai nap oly különösnek találhatnánk.
A plebeiusok az írott betűben keresték a sok sanyargattatás előli biztosítékot, nem csoda tehát, ha most, miután írott törvények birtokába jutottak, szigorúan a törvény betűjéhez tartották magukat és semmi olyasmit el nem ismertek, amit nem lehetett a törvényből kimagyarázni vagy leszármaztatni.
A jognak tovább fejlesztése ehhez képest a következő századokban bizonyos formaiisticus és látszólag szűk keblű jelleget tüntet föl, mintha csak a törvények, a perek, a szerződések, a végrendeletek szavai szabnák elő mindennek a maga irányát. De tévedne, aki ebben csupán szőrszálhasogatást látna, sőt itt is a gyakorlati szükség képezi az össztökélő erőt, csakhogy a gyakorlati követelményeknek a szigorú törvénybetűhöz való alkalmazás által szilárd alapot akarnak teremteni.
Ily álláspontról kell ezen jogfejlődés három főirányát megítélni, névszerinti magának a tizenkét táblás törvénynek interpretatióját, mely alatt nemcsak az egyes szavak és mondatok magyarázatát, hanem egyszersmind a törvényben rejlő jogszabályok megállapítását és új jogtételek felállítását kell érteni; a különféle jogügyletek számára szolgáló minták készítését, melyek egyrészről az egyes ügyletek lényeges tartalmát szorosan meghatározták, másrészről azonban mégis elég hajlékonyak voltak arra, hogy az egyes esetek különös intentióihoz képest bizonyos toldalékot befogadhassanak, bár nagyjában véve itt is a merevség túlnyomó volt a hajlékonyság elve fölött; a különféle keresetminták (legis actiones) készítését, mely kiváló fontossággal bírt, amennyiben per esetében mindenek előtt szükséges volt, hogy a kérdéses jogigény szabatosan s a törvénynek megfelőleg formuláztassék.
Az ezen három irányban való összes jogfejlesztés tulajdonképen a tudomány és az elmélet dolga volt. De eleintén nem könyvek és iratok által, hanem tisztán gyakorlatilag az előforduló egyes jogügyletek körül ment az végbe. S az ily módon fejlődött jog azután kiválólag ius civilének neveztetett. Minden, ami azon alapult, egyedül a római polgárért létezett s abban kívül senki sem részesült.
III. Ezen római nemzeti joggal szemben az 5. századtól kezdve egy nemzetközi jog (ius gentium) képződött. Az idegen, külföldi jogot, mint olyant, Rómában soká annál kevésbé vették figyelembe, mert alig ismerték. De az állam területének folytonos nagyobbodása, valamint az idegenekkel való sűrűbb érintkezés csakhamar különféle idegen jogokkal ismertette meg a rómaiakat. Minthogy pedig a Rómában megforduló idegenek között számos római alattvaló, vagy a rómaiakkal szövetséges népek polgárai is voltak, annálfogva úgy ezeknek egymás, mint a közöttük és a római polgárok között felmerülő jogviták elintézéséről kellett gondoskodni; ez ismét szükségessé tévé ama jogszabályok megállapítását, melyek szerint a peregrini jogviszonyai megitelhetők legyenek, miután a ius civile reájuk alkalmazható nem volt, mert a rómaiak is akkor még ép úgy, miként minden alsóbb műveltségi fokon álló népek, a személyszerű jogok rendszerét követték, az ö joguk is kezdetben népjog volt, nem pedig területi jog, épen azért csakis a római polgárokra volt alkalmazható, a római állam területén tartózkodó idegenekre pedig nem.
Az idegennek magában véve joga nincs, jogoltalomban is csak úgy részesülhet, ha őt római polgár képviseli. Ámde a forgalom nagyobbadtával ezen fölfogás tarthatatlannak bizonyult. A törzsrokon latinoknak megadták ugyan a commerciumra való képességet, de más népekkel szemben ezt nem tehették. Kezdetben külön államés kereskedelmi szerződések által segítettek a bajon.
A meghódított városok és népek számára külön határozmányokat állapítottak meg, vagy a római tisztviselőkre bízták a szükséges rendeletek kibocsátását. Ily módon elfogadtak lassankint bizonyos számú jogtételeket, melyeket egyaránt minden népnél föltaláltak, s ugyanazért általános természeti jognak tekintettek, mely kétség esetében az idegeneknek úgy egymás között, mint a római polgárokkal való ügyeire alkalmazható. Ez volt a római nemzeti alapon fejlődött általános peregrinus! jog, vagy miként a hatodik században elnevezték, a ius gentium.
Csakhamar azonban eme ius gentium eredeti rendeltetésén túlterjedő sokkal fontosabb jelentőségre emelkedett az által, hogy a rómaiak nemcsak Rómában, hanem az egész római birodalomban otthonosan érezvén magukat, a ius gentium-ban elveket saját magukra is kezdték alkalmazni, annyival is inkább, mert azoknak általános észszerűségéről (naturalis ratio) mindjobban meggyőződtek. Ennek folytán egyszersmind egy általánosabb, szabadabb elem hozatott be a régi rideg nemzeti jogba, a nélkül, hogy azért az utóbbi megsemmisittetett volna, a ius gentium mostantól nemcsak a peregrinusok joga, hanem egyszersmind alkotó eleme az általa enyhített és bővített római jognak. Ezen átalakulásnak tulajdonítandó ama sajátszerű dualismus, mely a legfontosabb intézményekben (p. a tulajdonban, a kötelmeknél, a családi és örökjogban) nyilvánul.