logo

XI Novembris AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Edicta magistratuum

I. Mi sem igazolja fényesebben a rómaiak politikai szeszélyét, mint a hatóságainak engedett hatalom mértéke. Gondjuk volt reá nemcsak, hogy a polgári szabadság a magistratusok önkényének áldozatul ne essék, hanem hogy a magistratusok erélyes működése se bénítsák meg. Ezen kettős célt pedig elérték mindenek előtt az által, hogy a hivatalok tartamát egy évre szorították, melynek leforgása után az illető tisztviselő sáfárkodásáról a tanácsnak számot adni tartozott; továbbá az által, hogy ugyanazon teendőkkel több hasonló rangú tisztviselőt bíztak meg, kik egymást kölcsönösen ellenőrizték és egymásnak netaláni káros ténykedését meggátolhatták; végre az által, hogy a kormányt általában több, különböző hatáskörrel fölruházott hatóságok között osztották föl, melyek nem voltak egymásnak alárendelve, de még sem bírtak egyforma hatalommal, úgy hogy a több hatalommal rendelkező magistratus, melyre csak az alsóbbaknak viselése után lehetett jutni, ezeknek hibáit vagy túlkapásait könnyen meggátolhatta, vagy legalább is ártalmatlanokká tehette.

II. Hivataluknak ezen átmeneti természeténél s főleg kormányzói állásuknál fogva nem bírtak ugyan a magistratusok önálló törvényhozói hatalommal oly formán, hogy új, hivataluk tartamán túl, hivatalbeli utódjukat is kötelező s törvényes erővel felruházott (legis vicem) szabályokat felállíthattak volna; de igenis illette őket, a bár eredetileg semmiféle világos alaptörvény által nekik nem engedélyezett, azonban legalább általános közjogi szokás és későbbi törvények által világosan elismert ius edicendi, vagyis azon jog, melynél fogva, hirdetményeket kibocsáthattak. Ebhez képest szabadságukban állott (sőt bizonyos magistratusok, úgy látszik, később legalább kötelesek is voltak) mindjárt hivatalba léptükkor azon irányelveket, melyek szerint hivatalukat ellátni szándékoztak, nyilvánosan kihirdetni, de azon felül később is hivataluk tartama alatt, hol a körülményekhez képest szükségesnek látnák, az egyes előforduló esetekre nézve különös intézkedéseket tenni.

III. Habár minden magistratus talált alkalmat kötelező szabályokat kihirdetni,úgy mégis legfőképen a magistratus iuridicundo, vagyis a jogszolgáltatással megbízott hatóságok érezték magukat arra indíttatva, hogy az általuk felállított, a törvénykezésre vonatkozó szabályokat jó eleve tudassák a római polgárokkal, ut scirent, quod ius de quaque re quisque dicturus esset és ezen, kivált hivatalbaléptük alkalmával kibocsátott hirdetményeket edicta perpetua nevezték, míg az egyes felmerülő eset alkalmából kiadott hirdetmények most közönségesen edicta repentina kifejezéssel jelöltetnek meg. E jogszolgáltató hatóságok voltak Rómában a praetorok, u. m. a praetor urbanus és a praetor peregrinus, kik a főjoghatóságot gyakoriak, egyedüli kivételével némely rendőri és vásári ügyeknek, melyeknek elintézése az aedilisek-hez utaltatott, a tartományokban a proconsulok és propraetorok.

Mindezen tisztviselők a ius edicendi gyakorlására bő alkalmat találtak. így mindenekelőtt azon körülmény, miszerint a tulajdonképi törvényhozás, miként már fentebb említők, nem is igen foglalkozott a magánjoggal, hanem annak tovább fejlesztését inkább az életre, névszerint a szokásra és a tisztviselők gondoskodására bízta, ez utóbbiakat nagy tevékenységre serkentette. Eleintén ugyan, midőn a két rend közötti harc idejében még féltékenyen ragaszkodtak a törvény betűjéhez, s a peres eljárás szigorú keresetmintái (legis actiones) minden beavatkozást a fennálló intézményekbe úgy szólva lehetetlenné tettek, a praetorok még nem igen léphettek föl jelentékenyebb újításokkal, de a 6. századtól fogva a nép lassankint megbarátkozott a praetorok szabadabb működésével, mely nemsokára a római jog bámulatos tökélyének főtámaszát képezte.

Az államnak folytonos gyarapodása, az idegenekkel való sűrűbb érintkezés az életviszonyokban roppant változásokat idéztek elő. Csakhamar kitűnt, hogy a régi rideg törvények elégtelenek, a szigorú perbeli alakszerűségek tűrhetetlenek, az összes köz és magánéletet a ius gentium szabadabb fuvalma kezdi átlengeni, gondoskodni kellett tehát a ius civile gyorsabb kifejlesztéséről, nehogy a haladó korszellem igényeitől messze elmaradjon. Mindezeknél fogva a lex Aebutia a régi szigorú keresetmintákat fölöslegeseknek nyilvánítja s a praetori fölhatalmazá, miszerint maga szerkeszthesse az esküdtekhez intézendő utasítást (formula), minek utána a peres felekkel való tárgyalás folytán a vitás pontokat megállapította volna.
Ettől fogva a praetorok roppant tevékenységet fejtének ki, mert nemcsak az egész perjogot idomítják át ezen új elv alapján, hanem lassankint az anyagi magánjogot is kezdték tovább fejleszteni, még pedig a nélkül, hogy mindenben a régi törvények által kiszabott határokat szorosan megtartották volna. Mindenütt, ahol az élet gyakorlati követelményei, a megváltozott viszonyok, a szabadabb jognézetek kívánatosnak és népszerűnek tüntettek föl valamely újítást, legott életbe is léptették azt hirdetményeik útján.

Közvetlenül ugyan egyetlen törvényben gyökerező jogot sem szüntethettek meg, de igenis megvonhatták a törvényben gyökerező jogoktól, ha azokat méltánytalanoknak találták, a törvényes oltalmat közvetve az által, hogy kifogásokat, visszahelyezéseket s t. efféléket adtak azok ellen, valamint megfordítva a törvényekben nem gyökerező igényekkel, ha méltányosaknak találták, tényleg úgy bántak el, mintha törvényesek lennének. így p. senkit sem tehettek örökössé (heres) vagy tulajdonossá (dominus), aki ne lett volna azzá már a törvénynél fogva, de igenis megadhatták az ilyennek az örökség vagy a dolog birtokát (bonorum possessio), és védhették abban valóságos örökös vagy tulajdonos gyanánt és megfordítva.
E különbség csak formainak látszik ugyan, de a jogban a forma mindig nagy jelentőséggel bír s azonkívül mintegy magától mindenféle anyagi különbségek fűződtek ama külformához, p. az illető jognak megszerzése, hatásai, elévülése tekintetében. így támadt egy igen sajátszerű ellentét a polgári és praetori jog között, mely az egész római rendszeren vörös fonalként végig vonul s idővel mindenféle bonyodalmakat és nehézségeket okozott. Különbség volt a polgárjogi és praetori tulajdon, kötelem, kereset, kifogás, örökjog stb. között.

Általában véve a polgári jog a formaszerű es szigorú (ius strictum), a praetori jog ellenben a méltány (ius aequum), a természeti (ius naturale) és a nemzetközi jog (gentium) alapján áll. A praetorok enyhítők a polgári jog formai szigorát az által, hogy méltatlan keresetek ellen kifogásokat, méltatlan joghátrányok ellen visszahelyezést adnak, vagy a polgári kereseteket mindenféle fictiók segélyével kiterjesztek és formátlan jogviszonyokra is alkalmazzák stb. De azért határozmányaik koránt sem ellenkeztek mindig a polgári joggal, sőt gyakran épen csak a polgári jog egyes tételeinek biztosítására és előmozdítására, vagy kiegészítésére és továbbfejlesztésére szolgáltak, miért is később számos praetori jogtétel a törvényhozás részéről elfogadtatott és a polgári jogba beleolvasztatott, név szerint az örökjogba.

IV. S épen e célra a ius edicendi épp oly természetes, mint alkalmas és jótékony eszközül kínálkozott. Ezen hirdetmények előleges közrebocsátása t. í. úgy a jogot és igazságot szorgalmazóknak, mint magoknak a hirdetményt kibocsátó magistratusoknak egyaránt állott érdekükben, amazoknak, hogy előre megtudhassák, minő elvek fognak rájuk alkalmaztatni, az utóbbiaknak pedig, hogy a pillanatnyi részrehajlásnak oly könnyen felmerülő gyanúját magukról előre elhárítsák.
Ha történtek is e mellett néha egyes balfogások kivált az által, hogy a hirdetménybe oly elveket vettek fel, melyek később célszerűtleneknek bizonyultak, úgy e körülmény még sem eredményezhetett hosszabb ideig tartó hátrányt. Igaz ugyan, hogy már e viszony természeténél fogva a valamely magistratus által kibocsátott hirdetmény tartalma törvényes szabályként magát ezen magistratust is kötelezte, míg t. i. hivatalban volt, sőt egy lex Cornelia (R. é. u. 687-böl) egyenesen meg is hagyta: ut Praetores ex edictis suis perpetuis ius dicerent, mindazáltal az edictumok már természetüknél fogva minden esetre csak annuae leges voltak, és a hivatalbeli utódot nem kötelezték, így tehát az utód elődjének hibáját az által tehette ismét jóvá, hogy a célszerűtlen elvet saját hirdetményébe többé föl nem vette, vagy pedig csak megváltoztatott, célszerűbb alakban. Megfordítva azonban igen természetes volt az is, hogy a hivatali utód elődjének tapasztalatait annyiban hasznára fordította, amennyiben amaz elveket, melyek hasznosaknak és célszerűeknek bizonyultak, bölcsen megtartotta s illetőleg saját hirdetményébe újból át vette.

V. így keletkezett lassankint a hirdetményi tételeknek egy egész tömege, melyek magistratusról magistratusra átadva, mintegy állandók-, szokásosak-, hagyományosakká lőnek, s azért tralatitia edicta névvel jelöltettek, ellentétben az újonnan s nem régiben felállítottakkal, a nova edictaval. Minél tovább állottak fenn már most amazok számos egymásra következett magistratus alatt e változatlan alakban, annál inkább gyarapodott tekintélyek, auctoritasuk. Ezek új és igen fontos jogforrást képeztek, mely a törvényhozás és a szokásjog előnyeit, t. i. a határozottságot és a változatosságot bámulatos módon egyesíti. Mert habár a magistratusnak hivatala tartamára szorított intézkedési hatalma, a ius edicendi, volt az új jogtételek alapja, mégis csak ezeknek hosszabb időn át való megtartása és ismétlése a későbbi magistratusok hirdetményeiben kölcsönzi nekik a jövőre nézve is maradandó szilárd jogszabályok jellegét. Hogy a ius seriptumhoz számították, ennek oka az edictumok kihirdetésének alkotmányszerűleg elöszabott írásbeli alakjában rejlett.

VI. Ekképp oldották meg a praetorok ama nehéz feladatukat, hogy egyrészről a ius civile, követelményeinek minden irányban eleget tegyenek, másrészről azonban egyúttal annak hiányait is lehetőleg pótolják. Azért is forrásaink gyakran a praetori jogot a ius civile jótékony regulativumaként, mely valóságos viva vox iuris civilis, különösen kiemelik.
Nemkülönben a praetorok voltak azok, kik az annyira fontos ius gentium alapját rakták le; és pedig a praetor peregrinus, az ő eldöntése alá bocsátott perek szempontjából, melyeknél idegenek voltak érdekelve; a praetor urbanus ellenben, amennyiben ezen ius gentiuníból sokat, mi neki a római polgárokra nézve is a tulajdonképi ius civile pótlása és bővítése szempontjából célszerűnek látszott, a maga edictumába fölvett.

VII. Ha már most azon különféle alakulásokat, melyekben az edicta magistratuum, a ius honorárium, miként szerzőiről elnevezteték,1 mint edictum praetorium, urbanum, peregrinum, aedilitium, provinciale stb. érvényesültek, összefoglaljuk, úgy alig volt más jogforrás, mely ezt bőségére nézve túlhaladta, vagy csak utói is érte volna, legalább a tulajdonképi magánjog tekintetében, melyre egyébiránt már természeténél fogva kirekesztőleg szorítkozott. A hirdetmények egyes helyei és részei, capita, clausulae, a rómaiaktól rendesen vagy specificus tartalmuk, vagy pedig a kérdésben forgó hely kezdőszavai szerint idéztetnek, p. successorium, edictum, edictum unde liberi.
Csak igen ritkán nevezték el a hirdetményt kibocsátó magistratusról, p. Carbonianum edictum. Néha azonban a praetorok által edictumaik útján behozott új keresetfajok szerzőikről különös nevet nyertek, p. a Publiciana in rem actio, az actio Serviana stb. Ami az edietumokból napjainkig fennmaradt, azt célszerűbben a következő korszakban fogjuk előadni.


Forrás: részletek Bozóky Alajos: Római magánjog c. munkájából