Ámbár Róma legrégibb alkotmányát és jogállapotát a fennmaradt emlékekből csak igen hiányosan határozhatni meg, mert fölötte bajos a sokszor egymásnak homlokegyenest ellentmondó adatokból a történetileg igazat a meséstől vagy mindenféle ferdítménytől kellőleg megkülönböztetni1 azért vannak mégis némely támpontok, melyek fonalán a következő alapvonalakra lehet a római állam politikai szervezetét visszavezetni.

I. A római nemzet három törzs, u. m. a Bamnes-, Titiesés Luceres-ből alakult. Az egész nép három részre (tribus) oszlott. Mindenik tribus ismét tíz-tíz curiara, és mindenik curia tíz-tíz decuriaro, szakadt. A curiak politikai közegek voltak külön elöljárókkal (curiones), területtel, épületekkel, áldozatokkal és ünnepekkel, a decuriak pedig az egyes nemzetségek (gentes) szám szerint 300, ezek ismét bizonyos számú családokból állottak. Azon természetes tény tehát, hogy az állam a családban gyökerezik, Rómában jogi alakot öltött, amennyiben a családok politikai testületek voltak, melyeknek összesége az államot alkottak.
A nemzetségeket·, melyek a tulajdonképi római nemzetet, a jogosult polgárságot (populus) alkották (ellentétben az ettől függő cliensekkel), közös hagyományok, azonos név, közös vallási áldozatok (sacra) és ünnepek egyesítik egymással. A nemzetségi kötelék jogi hatálya és jelentősége a későbbi időben, midőn már csak a gyámi és örökségi összeköttetések maradtak fenn, teljesen többé föl nem ismerhető; valószínű, hogy kezdetben sokkal szorosabb volt és talán közös földbirtokkal is egybekapcsolva.

A nemzetségeken belül az egyes családok nagy önállóságot élveztek. Minden családapa (paterfamilias) a maga házában abszolút hatalommal bírt neje és gyermekei fölött, sem a törvény, sem az államhatalom nem szabtak elébe korlátokat, hanem egyedül a családi élet természetes erkölcsisége és a vallás.
A családapa övéinek élete és halála fölött rendelkezhetett, őket eladhatta és összes szerzeményük kizárólag öt illette. Csak ha szokatlan pazarlásnak eredt, beleavatkozott a gens és megfosztja őt a vagyonkezeléstől. A fiúk atyjuk házában és hatalmában maradtak még felnőtt korukban, sőt akkor is, midőn már megnősültek és magoknak is családjuk volt. A leányok ellenben férjhezmenetelük percében férjük családjába és hatalmába mentek át, gyermekeik és férjük családjához tartoztak, így támadt mintegy magától az agnaticus és cognaticus rokonság közötti különbség. A családfő halálával az ö gyermekei, s illetőleg a netán már korábban elhalálozott fiaitól származott unokái legott önállókká (sui iuris) váltak és birtokba vették a vagyont.
Gyermekek nem létében a vagyon a legközelebbi agnatusok és ha ilyenek sem léteztek, a gensre szállott. A gyermektelenek mindazáltal, nehogy családjának és illetőleg nemzetségének magva szakadjon, megengedtetett, hogy a papok és a nép hozzájárulásával egy fiút örökbe fogadjon, vagy pedig halála esetére a maga vagyona számára valakit kijelöljön (testamentum).

A házasság monogam természetű volt es vallásos alakban, tanuk előtt és áldozatok kíséretében (panis farreus) köttetett (confarreatio). Megkötésével a nő teljesen férjenek családi hatalma (manus) alá jutott. Az elválás vagy egyáltalában meg sem volt engedve, vagy csak a papok közbejövetelével (dif arreatio). A nők ehhez képest méltó társadalmi helyzetnek örvendettek, de ha sem apjuk, sem férjük nem volt, agnatusaik, vagy gentiliseik gyámsága alatt állottak.
A gentes közé föl voltak osztva a cliensek, a lakosság azon része, mely a meghódított őslakók, idegen szökevények és felszabadított rabszolgákból került ki. A cliensek önálló joggal nem bírtak, hanem a gens valamely polgárának, mint védnökük, oltalma alatt állottak, ki őket egyszersmind képviselte. Földeket csak a genstől szerezhettek, de nem tulajdonilag, hanem csak precarium-képpen (azaz bármikor leendő visszavonás mellett) s azokért személyes szolgálatokat tartoztak teljesíteni és adókat fizetni. Védnökük (a patronus) irányában csak vallási oltalomban részesültek.

II. Az állam politikai szervezete sajátságos vegyülékét képezte a monarchicus, theocraticus, aristocraticus és democraticus elemeknek. Látunk ugyanis egy teljes imperiummal, vagyis absolut hatalommal fölruházott, tényleg ugyan a nép által választott, formailag azonban az istenek által rendelt s ép azért életfogytiglan és korlátlanul uralkodó királyt; mellette egy papságot, mely áldozatai és auspiciumaival az összes köz és magánviszonyokba beleavatkozik és barbár a királytól függ, mégis önálló, szilárd és szívós alakszerűségekés tételekkel bíró hatalmat képez; továbbá egy senatust, mely a királynak önválasztotta tanácsát alkotja ugyan, de mindig az egyes nemzetségek leghatalmasabb és legbefolyásosabb fejeiből állott; végül népgyűléseket, melyeket csak a király hívhat ugyan össze, melyekben azonban nemzetségek szerint szavaznak (comitia curiata), s így minden szavazatképes polgárnak (patres) egyenlő joga van.
A rex hatalma az államnak összes kül- és beligazgatására terjedt ki, ügy béke mint háború idején, a hadban az általa kinevezett tribunus cclcrum (hadvezér) volt az ö segédje, s ha ő maga is távol volt a városban a szintén általa kinevezett custos urbis (helytartó) az ö helyettese. Egyébiránt az alkotmány eme négy tényezőjének (király, papság, senatus, népgyűlés), miként minden kezdetleges, még ki nem fejlődött alkotmánynál lenni szokott, nem volt még tüzetesen körülírt hatáskörük; ugyanazért leginkább a király személyes erélyén múlt, vájjon fejedelmi tekintélyét tudta-e érvényesíteni, vagy sem.

III. A magába zárt populushoz idővel főleg a szomszéd területeknek Rómába telepített lakóiból egy másik elem, a plebs járult, mely minthogy eredetileg nemcsak a patríciusok számos intézményeiből (u. m. a gentilitás-, a földbirtok-, a házasság-, örökbefogadás-, végrendeletalkotás az összes papi jogból), hanem az alkotmány keretéből is teljesen kizáratott, csakhamar éles ellentétet képezett a populus-szal szemben s az utóbb oly soká s annyi elkeseredettséggel folyt belharcok magvát hinti el, melyek a későbbi jogfejlődésre oly nevezetesekké lőnek.
Igaz ugyan, hogy Servius Tullius alatt, ki az alkotmányt új alapokra fektette s azt célszerűbben tagozta, a plebs politikailag jobban biztosított állást nyert s a populusba is felvétetett, de a két rend közötti jogi viszonynak már azért is ingadozónak kellett maradnia, mivel egyrészről a plebeiusok, kik most bizonyos politikai önállóság és fontosságra vergődtek, mindinkább gyarapodó erejük érzetében szüntelenül új kedvezmények kieszközlésére törekedének, másrészről pedig a patríciusok mindig hajlandók voltak, a plebejusoknak már alkotmányszerűleg megalapított jogaikat is megrövidíteni. Ehhez járult még azon körülmény, hogy a királyok, amint épen politikájuk igényié, hol a patríciusok kívánságait támogattak, hol pedig ezek rovására a magoknak is kelletlen követelményeik ellen dolgoznak az által, hogy a plebejusokat politikai kedvezményekben részesítik.

IV. A római állam ily formán a monda szerint hét király alatt mintegy 220 évig állott fenn, midőn egy, igazi alkalmi oka és iránya tekintetében történetileg még most is homályos forradalom következtében a hetedik király, családjával s legközelebbi párthíveivel együtt, elűzték s az államnak rex alatti eddigi szervezete mindenkorra megszüntették. Ama rex helyébe most a patríciusokból való, népszavazat által kijelölendő két magistratus populi, t. i. két consul lépett, kik kevés kivétellel az egész eddigi regia potestast a maguk hivatalában egyesítik. Kormányuk tartama azonban csak egy évre határozták meg, s minthogy mindkettőnek egyenlő hatalma volt, az egyik a másiknak kormányzati cselekményeit egyes esetekben saját közbelépése (interventio) által meggátolhatta.

V. Habár ezen új államszervezet libera respublica nevét viseli s külsőleg demokratikus népuralomnak látszott, lényegileg mégis tiszta arisztokrácia volt, és pedig igen nyomasztó alakokban. Az új államhatóságok ugyanis aképp szerveztelek, hogy csaknem minden kormányhatalom kirekesztőleg a patríciusok kezeibe jutott, kik avval, miként a történelemből tudjuk, nem ritkán ép oly kíméletlenül, mint tapintatlanul a plebeiusok elnyomására visszaéltek. Azért is a plebeiusok nyomban a forradalom után elégedetlenek valónak az uj államszervezettel, mert avval vajmi keveset vagy épen semmit sem nyertek, sőt a királyban még természetes védőjüket is vesztették a patríciusok jogbitorlásai e len. Innen támadt azután a consuli kormányzásnak mindjárt első éveiben azon hosszú sora a bel viszályoknak a féktelen patríciusok s a sanyargatott plebeiusok között, kik e harcban erejüket mindinkább gyarapodni érezvén a patríciusok irányában politikailag és polgárilag mint külön rend felszabadulni iparkodtak.
Ezen nem hasztalan törekvésük első gyümölcse a tribunatus kierőszakolása volt 260. (R. é. után), mert habár a plebeiusok, mint község, már korábban bírtak elöljárókkal, kiket magok és a magok kebeléből választottak, úgy ezen újabb elöljáróikban, akik mint magistratus plebeii néptribunoknak neveztettek, mégis egészen más es sokkal szabadabb politikai állást nyertek. Csak ez által sikerült nekik nemcsak az egész plebset mint községet, hanem az egyes plebejusokat is a patríciusok bitorlásai és sanyargatásai elől hathatósan oltalmazni.

A néptribunok továbbá mint a plebs politikai vezérei, a nagy tömeg eddigi céltalan mozgalmait határozottabb és következetesebb irányba terelték; s ez által egyszersmind nemsokára a ius scriptum egy új és igen jelentékeny forrásának, t. i. n plebijeitumoknak vetettek meg alapját.