I. Rómának legrégibb jogállapotait igen egyszerűeknek kell képzelnünk. A város és ennek határa csekély kiterjedésű, egy részt terméketlen is volt; lakosai, jobbára pásztorok és parasztok voltak. Életmódjuk meghaladta ugyan már a nomád népek műveltségi fokát, amennyiben a marhatenyésztés mellett már a földműveléssel is foglalkoztak, de azért a marhatenyésztés kezdetben alkalmasint mégis túlnyomó volt A vagyont kiválólag a marhaállomány képezte és e szerint is jelöltetett meg (pecunia). Pénz még nem létezett, de azért mégis használtatott már csereeszközképen az érez, melyet nyers darabokban fölmértek.

A legelő köztulajdon (ager publicus) volt, melyre minden polgár tetszés szerint kihajthatta a maga marháját. A mezőgazdaság állapotát nem lehet egész tisztán fölismerni. Állítólag minden polgárnak két holdnyi magántulajdona (heredium) lett volna, de ez alkalmasint csak háza, udvara és kertje volt, melyen felül még a községi tulajdonban is része lehetett. Ehhez kérget n szántóföldek elidegeníthetetlen nemzetségi vagy községi tulajdont, ellenben a herediumok szabad és elidegeníthető magántulajdont képeztek volna.
A herediumok az ingó dolgokkal teljesen azonos elvek alatt állottak, elidegenítésük ép úgy történt, mint a földműveléshez tartozó főbb tárgyaké, a rabszolgák és teherhordó állatoké. A szerző formális birtokbavétel (manucaptio, mancipa) szempontjából átadta magának a dolgot tanuk előtt, és viszont fölméreti a vételárat érezdarabokban egy u. n. libripens (mérlegtartó) által s oda adja az elidegenítőnek. Ipar és kereskedelem ilyen kezdetleges műveltség mellett alig létezett, mindazáltal a legszükségesebb mesterségeket állítólag már Numa király céhbe szervezte volna. Ami csekély kereskedelem volt, a szomszéd latinok és etruskokkal való csereforgalomra szorítkozott. A rómaiak későbbi csereeszköze gályát ábrázol ugyan, a legrégibbet azonban tehenek és juhok képezték.

Ezen gazdasági viszonyoknak megfelőleg a belforgalom is nagyon csekély volt. A tulajdonátruházások csak gyéren fordulhattak elő. Azért nem is létezett még tulajdonképi szerződési rendszer: készfizetés vagy az adott szó (fides) képezik a kölcsönös érintkezés egyedüli módját. Szigorú kötelezettség csak oly ügyletekből támad, melyek ércfelméréssel köttetnek tanuk jelenlétében (per aes et libram), azok pedig az adásvétel (mancipium) és a kölcsön (nexum), melyek közül az első a tulajdonért! szavatolásra (auctoritas), a második a kölcsön visszaadására kötelez. Azonkívül még az eskü és az ünnepélyes fogadalom (sponsio) szolgálnak a szerződések vallási megerősítésére.

II. A jogszolgáltatás a fejletlen alkotmánynak teljesen megfelel. A király az egyedüli bíró úgy polgári, mint büntető ügyekben. Itt is szakrális elemek vegyülnek be. A polgári perben mindenik fél a maga jogát esküvel megerősíteni s a netaláni hamis eskü esetére az istenek kiengesztelésére bizonyos bírságot (sacramentum) letenni tartozik. A büntető perben egész sora a bűntetteknek az istenek megsértése gyanánt tekintik s a büntetés úgy hangzik: diis sacer esto. Hogy mennyire ment a sacralis elem, és vájjon részt vett-e a jogszolgáltatásban a papság is, az nem egészen világos.
A végrehajtás a polgári perben tiszta személyi végrehajtás. A győztes fél az elmarasztaltnak személyéhez tartja magát (manus iniectio), aki, ha nem fizet, szabadságával és életével lakói. A büntető perben a magánbűntetteknél a magánbosszú, az állam elleni bűntetteknél az önfenntartás elve irányadó.

II. A plebeiusi rend alakulása a jog képződésére rendkívül fontos volt. Név szerint a földbirtok viszonyok módosítása s a jognak vallási jellegéből való kivetkőztetése egyenesen a külön plebeiusi jog keletkezésének tulajdonítható. A plebeiusok között ugyanis nem létezett földbirtokközösség. Ok csak igen apró telkeket kaptak, milyenek az ősi herediumok voltak, és ezekre azután egyszerűen alkalmazták a régi herediumok jogát, a szabad elidegeníthetőséget és oszthatóságot, az elidegenítést pedig a szokásos mancipatio útján eszközölték. így történt azután, hogy a szabad földbirtok eszméje, mely által a római jog valamennyi középkori jogfejlődéstől oly lényegesen különbözik, lassankint általánossá vált.
A plebeiusoknál továbbá, kik eredetileg a vallási szertartásokból (sacra) ki voltak zárva, a vallás nem befolyásolta annyira a jogot, mint a patríciusoknál; sőt a jog náluk önálló fejlődési irányt vett. így keletkeztek a vallási alak mellőzésével kötött házasság, manus, örökbefogadás, végrendelet, sponsiók, performák stb. A közjogban, mely még sokáig a patríciusok kezeiben maradt, a sacralis elem még tovább fennmaradt ugyan, de itt is lassankint a plebeiusok által kiküszöböltetett vagy üres formasággá leszállíthatott.

IV. Hogy a római jognak imént vázolt ősállapotát nem a törvényhozás, hanem a nép szokásai hozták létre, azt alig kell bebizonyítani. Ha mindamellett a római történetírók úgy tüntetik föl a dolgot, mintha Romulus és Numa az összes jogot törvények által újból teremtették volna, meg az oly intézményeket is, minők a házasság, az atyai hatalom, a gentilitás; ez csak azon általánosan elterjedt felfogásból eredhetett, hogy törvények nélkül jog nem is képzelhető. S e szerint minden ősrégi intézményt egyik-másik királynak tulajdoníthattak ahhoz képest, amint tisztán jogi vagy vallási természetű volt. Más kérdés, vájjon az idők folyamában a későbbi királyok nem eszközöltek-e tulajdonképi törvények útján módosításokat a létező intézményeken?
A római írók, és pedig úgy a jogászok, mint a nem-jogászok, egyhangúlag igy vélekednek, s ha a fontos Serrius Tullius-féle alkotmányreformot tartjuk szemeink előtt, ezen állítás nem is oly hihetetlen. Ezen törvényeket leges regiae-nak nevezik a római írók s azt állítják róluk, hogy a királyok terjesztették volna azokat javaslatkepén a nép elé, mely azután a curiata comitia-kon elfogadta. Azt is mondják a római írók, hogy a királyok elűzése után Sextus Papirius pontifex ezeket a királyi törvényeket egy begyűjtötte s az ő munkája ius Papirianum neve alatt keringett volna. Sőt egyes törvényeket még szó szerint idéznek is, de ezen idézetek tartalma világosan azt bizonyítja, hogy ezen állítólagos leges regiae valójában nem voltak egyebek, mint régi szokások.
Azon munkának részleteit sem ismerjük, melyet állítólag Granius Flaccus irt, de iure Papiriano a köztársaság vége felé. Annyi bizonyos, hogy eredeti alakjában mi sem maradt ránk ezen törvényekből, s amit mai nap leges regiae név alatt egybegyűjtve ismerünk, az mind későbbi, részben igen bizonytalan és ingadozó idézeteken alapszik.

V. A consulok alatt is léteztek ugyan már törvények, néptörvények, a populus és a plebs határozatai, melyek már ezen korszakba valók. Minthogy azonban teljes kifejlődésük és fontosságuk csak a következő korszakba esik, ennélfogva helyesebben ott fogjuk azokat tárgyalni.

Legfontosabb törvény ezen időből a tizenkét táblás törvény, mely minden tekintetben ezen első korszak zárpontját képezi.