logo

XXVIII Junius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Bérházak

A város, amely a kezdeti időkben még kényelmes otthont adott a nem nagyszámú,, nagyrészt földművelésből élő római családoknak, időszámításunk kezdetére már milliós világvárossá nőtt, s egyre nehezebben tudta a hatalmas embertömegeket tető alá juttatni. S kétezer évvel ezelőtt megjelentek Rómában az emeletes házak, amelyeket a római nép insula-nak nevezett, mert négy utca vette körül őket, s valóban „sziget”-szerűen magasodtak fölébük.

Az előkelők továbbra is kényelmes magánházakban, a város előkelő negyedekben, kertvárosaiban laktak, vagy pompás vidéki villáikban töltötték az időt, a nagy tömegek viszont a többemeletes bérházakban zsúfolódtak össze. Ezek a nagyvárosi lakóházak megoldottak a sokszázezres tömegek elhelyezésének gondját, de korántse gondoljuk, hogy a mai sokemeletes lakóházakhoz hasonló kényelmet nyújtottak volna a bennük élőknek.

Az emeletes házakat magánvállalkozók építették, akiknek elsősorban a minél nagyobb haszon szerzése volt a céljuk, s nem a lakók kényelme. Amikor Vitruvius az emeletes házak szükségességéről ír munkájában, lelkesedik az új építkezési formáért :
„Ily módon a Várós területe az emeletek révén függőleges térnyeréssel szinte megsokszorozódik; s római nép nehézség nélkül jut kitűnő lakásokhoz.”

Vitruvius: De architeetura. II. (Maróti Egon ford.

romaikor_kep



De ő maga is említi, hogy a törvények megszabták a falak vastagságát, s a megengedett falvastagság csak egy emeletet bír el - a korabeli bérház pedig többemeletesek voltak. Így aztán nem csoda; ha gyakran össze is dőltek, ,, maguk alá temetve lakóikat.

Később - különböző császári rendelkezések hatására - javult az emeletes házak állaga, de a lakások nem lettek kényelmesebbek. A tűz gyakran pusztított az insulákban, hiszen itt is nyitott tűzhelyeket használtak (a rómaiak nem ismerték a kéményt).
S e tűzveszélyt még fokozta, hogy a házak tartószerkezete fából, fagerendából állt! Ráadásul az insulabeli lakások, ha egyáltalán hát alig-alig nyújtottak valami kényelmet. Mindennek ellenére a nagy volt kereslet, meglehetősen magas volt a lakbér, s bizony gyakran megesett, hogy a legfelső emeletek szegény lakói ,csak nehezen tudták az esedékes lakbért leszurkolni a háztulajdonosnak: Ha pedig adósok maradtak, kilakoltatták őket, s mehettek még olcsó még nyomorúságosabb odút keresni.

A lakásokban konyha nem volt; a szobában állt az egyszerű, nyitott tűzhely, így a füst befeketítette a falakat és a mennyezetet, s a levegőt is szennyezte. Némi könnyebbséget jelentett viszont, hogy - eltérően a kívülről többnyire zárt, levegővel, világossággal belülről, az udvar felől ellátott magánházaktól - a bérházak oldalfalaiba ablakot vágtak. Ablaküveget azonban, á magánházakat is beleértve, csak kevés házra szereltek fel: az ablaknyílást - fatáblák zártak.
Igaz, a mindössze néhány hétig tartó hideg miatt Itáliában az ablaküveg egyáltalán nem tartozott a nélkülözhetetlen berendezési tárgyak közé. Legfeljebb a mi vidékünkön lett volna ugyan már akkor is elképzelhetetlen.

Bizonyára, hogy az aquincumi ásatások során számos ablaktábla maradványai és nyomok kerültek elő. Persze azért telet (ha süllyedt is a hőmérséklet olyan alacsonyra, mint a mi éghajlatunk alatt) nehezen viselték az insulák bérlői.

Még az előkelő domusok lakói is gyakran dideregtek hidegebb évszakban, hiszen a központi fűtést – a hypocaustumot – amelyet az i. e. I. sz.-ban talált fel egy római lovag, egyelőre inkább csak a közfürdőben és a paloták fürdőiben alkalmazták. A magánházakban és a bérházakban a lakók többsége bronzból, illetve vasból készült tartályokban faszenet izzított, úgy melengette gémberedett tagjait.

A nagyvárosi bérházak földszintjeit üzletek és műhelyek foglalták el. A boltokban az árusítás széles ajtónyíláshoz hasonló portálon át történt. A bolthelyiség mögött raktár és műhely húzódott meg.
A bérházak földszinti helyiségei aránylag magasabbak voltak, mint az emeletiek, ezt a helyiséget a tulajdonosok deszkafödémmel kettéválasztották, s a felső helyiséget használták lakásként. Nem nehéz elképzelni, hogy ezekben az apró, szűkös szobácskákban milyen lehetett a család élete. A levegőtlen és homályos helyiségek lakói igyekeztek is a nap java részét a házon kívül tölteni, az utcákon, köztereken lézengtek, s többnyire kocsmákban ebédeltek.

romaikor_kep



A köztársaság államférfiai és a császárok is tisztában voltak a szűkös lakásviszonyokkal, s pompás középületek, közterek létesítésével igyekeztek kárpótolni a népet szűkös lakásaikért. Szegényes otthonaikba a bérházak lakói jóformán csak éjszakára tértek haza, jobban érezték magukat a parkokban, a fórumokon, vagy éppen a pompás közfürdőkben, amelyek nemegyszer ingyenesen álltak a római nép rendelkezésére.

A császárkori Róma képéhez tehát a nagyszerű középületek, a templomok, fürdőóriások, az előkelő lakónegyedek mellett hozzátartoztak a bérházakkal, üzletekkel, kocsmákkal és műhelyekkel zsúfolt zegzugos utcák, sikátorok, ahol hajnaltól napestig pezsgett a hamisítatlan római élet. Cipészek, borbélyok, kovácsok, gyapjúkészítők, lenszövők, kereskedők, kikiáltók laktak és dolgoztak itt, kiáltozásuktól, munkájuk zajától visszhangzott az utca naphosszat.

De éjszaka sem volt teljes a nyugalom, a csendet minduntalan felverték a kocsmákból, lakomázásokról kitóduló duhaj hangoskodók. Békésen hazatérő polgárokba is belekötöttek, s az örülhetett, ha csak erszényét vették el, és ép bőrrel megúszta a nem kívánt éjszakai találkozót. Az sem volt ritkaság, hogy az emeleti ablakokból szennyvízzel öntötték nyakán a gyanútlan járókelőket.

Az éjszakai dorbézolásokat Nero császár is nagyon kedvelte, s ilyenkor hazatérőben gyakran megtámadta a járókelőket, igaz, egy ízben csúnyán pórul járt, a kiszemelt áldozata a sötétben alaposan elagyabugyálta.
Legalábbis ezt olvassuk a történetíró Dio CaSsius (i. sz. III. század) művében:
„Éjszaka titkon garázdálkodott szerte a Városban, megtámadta a nőket, szemérmetlenkedett az ifjakkal, levetkőztette a járókelőket, verekedett, sebeket osztott, ölt. Valamiképp azt képzelte, nem ismerik fel, ha minden alkalommal más ruhát és parókát visel. Elárulták azonban kísérete és tettei, hisz senki sem mert volna ily vakmerően ennyi és ily becstelen merényletet elkövetni. De még otthonában sem lehetett nyugodt senki: betört a műhelyekbe és lakásokba is.

Egy senator, Iulius Montanus, felbőszülve a feleségét ért sérelmen, nekiesett és jól helybenhagyta, úgyhogy az arcán levő ütésnyomok miatt napokig el kellett rejtőznie. Ezért még nem is lett volna Montanusnak semmi baja, ha levélben nem kér tőle bocsánatot. Nero ugyanis azt hitte, hogy ismeretlenül verte össze, s egyáltalán nem haragudott rá. De amikor elolvasta a levelét, így szólt: Tudta hát, hogy Neróra emeli kezét ! -, s kivégeztette.”
Dio Cassius, 61. 9, 2-4. (Kapitánffy István ford.)

Az éjszakai Róma közbiztonsága tehát nem volt valami megnyugtató. A közvilágítást még csak középületekre és a fogadókra kifüggesztett lámpás jelentette, ezért az éjszakai járókelőknek ajánlatos volt lámpát vinniük magukkal.
Valószínűleg az éj leple alatt születtek a római utca képéhez hozzátartozó falfeliratok is, amelyeket a, plakátok, hirdetmények „őseinek” tekinthetünk. A választási feliratoktól kezdve a legszemélyesebb (vagy személyeskedőbb) hangúakig mindenfélével találkozhatott az utca embere.



Forrás:
Móritz Miklósné: Az antik Róma Napjai
Tankönyvkiadó - Budapest