logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Földmérés és földhasználók a Római Birodalomban

Az egyik római földmérési szakíró, Hyginus egy sokszor idézett részletben árulja el, mit tartott hivatása lényegének, miben látta a földmérés gyakorlati jelentőségét. Traianus császár egyik volt katonája (evocatus Augusti) a császár akaratából földet osztott a kiszolgált katonáknak Pannoniában. A feladatot példaadó alapossággal hajtotta végre, a felmérés és földosztás eredményét pedig precízen térképre rögzítette. Ennek következtében a veteránok között sem per, sem vita nem keletkezett.
Nem véletlen, hogy Hyginus már a szövegrész elején hivatása magaslatán állónak (professionis quoque nostrae capacissimus) minősíti az egyébként névtelen földmérőt. Abból azonban, hogy a szakíró kiemeli az ismeretlen földmérő tevékenységét, inverz módon az is következik, hogy a földmérés és földosztás nem mindig váltott ki teljes megelégedettséget.
Nem szükséges itt hosszan ecsetelni a római polgárháborúk zavaros viszonyai között, többnyire erőszakos úton megvalósuló földosztások történetét, amelyek széles tömegeket érintettek hátrányosan. A földjüktől megfosztottak panaszai az irodalomból, reakcióik pedig a történetíróktól jól ismertek. Ennek tulajdoníthatjuk, hogy az irodalmi aranykor költőinél a földosztás, sőt a földmérők hivatása is negatív kontextusban jelenik meg.

A polgárháborúk végével Augustus caesari mintákat is követve megpróbálta rendezni a kiszolgált katonák földhöz juttatásának kérdését. A szolgálati idő leteltével a veterán, hogy megélhetését biztosíthassa, bizonyos mennyiségű földet kapott. Ez volt az ún. honesta missio (tisztességes elbocsátás).
A császárkor konszolidált viszonyai közepette a volt katonák letelepítése kevésbé zavarta meg a társadalom működését, mint a köztársaság utolsó évszázadában. Problémák azonban így is adódtak. Nyomban az első princeps halála után katonái zúgolódni, lázadozni kezdtek.
Panaszaik között legalábbis Tacitus beállításában megtalálható a földkérdés: „ha valaki túléli a megpróbáltatásokat, még akkor is távoli vidékekre hurcolják, hogy ott nedves mocsarakat vagy művelhetetlen hegyoldalakat kapjon földek címén.” Nem csak a föld elhelyezkedése és minősége válthatott ki elégedetlenséget, hanem a telepítés mikéntje is. Ugyancsak Tacitus tudósít arról, hogy Nero uralkodása idején

„az öreg katonák, akiket Tarentumba és Antiumba osztottak be, mégsem segítettek az elnéptelenedő helységeken, mert a többség szerteszéledt azokba a tartományokba, amelyekben szolgálatukat letöltötték; nem szoktak hozzá sem a házasélet vállalásához, sem gyermekek neveléséhez, így utódok nélkül, árván hagyták házaikat. Mert nem egész legiókat telepítettek le tribunusaikkal és centurióikkal és kinek-kinek az egységébe tartozó katonákkal mint hajdanában hogy egyetértéssel és szeretettel községet alkossanak, hanem különböző egységekből, vezető nélkül, egymásnak ismeretlenül, kölcsönös megértés híján, szinte más emberfajtából hirtelen sereglettek össze, inkább tömeg, mint telepes község.”

Az elégedetlenség, a földmérők munkájára vagy a földosztásra adott társadalmi reakció többféle lehetett. Az érintettek fordulhattak a humor vagy gúny fegyveréhez, ami e konkrét vonatkozásban több évszázados előképre vezethető vissza. Aristophanés szerepelteti Kr.e. 414-ben előadott Madarak című komédiájában a beszédes nevű Metónt, aki földmérő, s ezekkel a szavakkal mutatkozik be: „felmérni jöttem néktek a leget / S dűlőkre osztani.”
A levegőben épített városba azonban nem csak Metón érkezik, hogy szolgálatait felajánlja, hanem jóslatfejtő, törvényíró és poéta is. Mindannyian szélhámosok vagy hivatásuk elvtelen művelői, ahogy kiderül ez Metón szavaiból is: „S megmérem az egyenes ruddal, hogy a / Kör négyszegű legyen ...”

Mintegy ötszáz évvel később a szatíraíró Iuvenalis hasonló jelenséget ír le a Rómába özönlő, a megélhetést számtalan módon kereső keletiek kapcsán: „Egy fickó miközénk valamennyit hozza magában: / grammatikus, szónok, mérnök, festő, csodadoktor, / kenni tudó, mágus, légtornász, jóspap akármit / ért éhes görögünk! Kívánd, s felröppen az égbe!” A magyar fordításban szereplő mérnök szó az eredeti szövegben: geometres, ami bizonyos óvatosság mellett földmérőnek is értelmezhető.

A két szöveg közötti kapcsolat a iuvenalisi „felröppen az égbe” fordulat révén valószínűsíthető, de ebből még nem következik szükségszerűen, hogy a római szatíraíró korában nem létezett a kifigurázott társadalmi jelenség. Mindazonáltal mindkét szöveg fikció, műfajából következően pedig általánosító. Vannak azonban konkrét adataink is arra, hogy a társadalom valóban a gúny fegyveréhez fordul a földosztások kapcsán.
Cicero, aki mindig nagy figyelmet szentelt a földkérdésnek, Caesar párthívét L. Decidius Saxát a peritus metator et callidus decempeda ironikus kifejezésekkel ócsárolja. Saxa és Cato, Antonius másik párthíve a korabeli, az ager Campanust érintő földosztásokban játszottak szerepet, amelyhez Decidius Saxa minden bizonnyal szakértelemmel is bírt. Cicero, akit egyaránt irritált Saxa személye és a földosztások ténye, minden szónoki tehetsége ellenére ekkor már keveset tehetett a caesariantoniusi földosztások ellen.

A gúnyolódás aligha oldotta meg a földhasználók reális gondjait, amelyek a földosztásból származtak. A földmérési szakírók tankönyvszerű értekezéseikben legfeljebb elvétve rögzítik a társadalmi reakciókat, a földhöz juttatottak panaszait. Néhány utalásuk mégis árulkodó. Agennius Urbicus tudósít arról, hogy a folyók mellett végrehajtott földosztásoknál nem veszik figyelembe a folyó szélességét, ami a térképen csak egy vonalként jelenik meg. A folyó mellett parcellához jutók területébe így értelemszerűen beleszámították a folyó által elfoglalt területet is. Ezáltal az érintett birtokosok parcellái kisebb méretűek lettek.
A szakíró ezt a rendelkezésre álló földmennyiség szűkös voltával, valamint a víz közelségének előnyeivel magyarázza. A szöveg folytatásában azonban kiderül, hogy a földhasználók nem mindig fogadták örömmel a folyó közelségét. Augusta Emerita territóriumán a földosztás a külső határoktól a terület központja felé haladt, ahogy azt a szakírók amúgy javasolták.
Az Ana folyó (ma: Guadiana) melléke így kimaradt a juttatásból, s ezt a területet a lakosság használatba vette (subsiciva formájában). Az ilyen maradványföldek visszakövetelésekor a birtokosoknak meg kellett váltani az elfoglalt területet, amibe azonban beletartozott a földmérési térképen a folyó medre is. A birtokosok a helytartóhoz fordultak, hogy a folyó szélességét állapítsák meg, majd ezt vonják le a visszaváltandó terület méretéből, ugyanis méltánytalannak gondolták, hogy a folyó által elfoglalt területet vegyék meg termőföld gyanánt. Kérésük meghallgatásra talált.

Augusta Emerita (a mai Mérida) máshol is előfordul a földmérési szakírók írásaiban. Ennek oka a földosztás különleges volta. A város neve tulajdonképpen alapítása történetének foglalatát adja. A települést az első császár, Augustus létesítette kiérdemesült katonái (emeriti) számára, akik részt vettek a cantabriai háborúban. A telepesek magját a háborúban szolgáló két legio veteránjai alkották, de úgy tűnik a lakosság helyi elemekkel is kiegészült.
A földmérőknél is említett földbőség mellett talán éppen Augustus személyes jelenléte és a katonák jutalmazásának szándéka volt az oka, hogy a felmérésnél a parcellák jóval meghaladták a szokásos méretet. Augusta Emerita területén 400 iugerumos centuriákat mértek ki a földmérők. A város territóriumán jó néhány kisebb település és telep is létezett.

A földmérés során felmerülő problémát (itt: a folyó szélességének kérdését) könnyen lehetne ebből a különleges helyzetből magyarázni. Problémákat azonban máshol is regisztráltak a földmérési szakírók. Földmérési és parcellázási rendszerüket (centuriatio vagy limitatio) ugyan tökéletesnek gondolták, sőt az világrend leképezésének tartották, mégis tudatában voltak annak, hogy a párhuzamos és egymást derékszögben metsző tengelyekre, négyzet alakú egységekre (centuria) épülő merev rendszer nem mindig felel meg a terepadottságoknak.
Két út kínálkozott előttük: vagy a tájelemeket próbáljak a rendszerhez igazítani, vagy a rendszert az adott terepviszonyokhoz. Első pillantásra az utóbbi lehetőség tűnik alkalmazhatóbbnak, mégis van adatunk arra, hogy az előbbi is kivitelezhető volt. Savaria (Szombathely) térségében a Gyöngyös, a Pinka és az Arany-patak folyásiránya bizonyos szakaszokon nem az adott területre jellemző lejtésirányú. A patakok több szakaszon, néha 1 km hosszan is, a centuria határokkal megegyező irányokba folynak.
A centuria határok irányítottságát követő mederszakaszok mesterségesek, vagyis a rómaiak hozták létre őket. Az akkori árkok, csatornák mára a patakok természetes medrévé váltak, így mutatva a centuriatio tájformáló hatásának nyomait.

Arra a lehetőségre (vagy kényszerre), hogy a centuriatio idomuljon a terephez, több példát lehetne felhozni, illusztrálásul azonban talán egy is elegendő. A centuriákat elválasztó tengelyek (limites) útként is szolgáltak, ezért meghatározott szélességgel bírtak.
A már idézett Agennius Urbicus írja le, hogy nehéz terepen olykor a mezsgyék futása olyan irányú, hogy nem tölthetik be az út funkcióját. Amennyiben a birtokosnak mégis érdeke, hogy megközelítse az adott helyet, akkor az út nyomvonalát megváltoztatják (iter commutant), s így az eltér a centuriatio hálójától. A táj sajátosságai és a gazdasági kényszer együtthatása folytán a földmérők és földhasználók eltérnek a centuriatio eszményi megvalósításától.

Más esetekben a birtokosok a centuriatio hálójának kialakítása után maguk hajtottak végre korrekciókat a határhasználatban. Hyginus Gromaticus a Liris folyó (ma: Garigliano) két partján végrehajtott földmérés kapcsán megjegyzi, hogy a folyótól Róma felé eső területén, jóllehet megvolt a felmérés és a határjelölő kövek kihelyezése, a birtokosok mégis a saját céljaiknak megfelelő határokat alakítottak ki csere révén (opportunarum finium commutatione).
A földet annak ellenére, hogy állnak a terminusok, mégis ager arcifiniusként használják, vagyis a területen a tényleges parcellahatárokat természetes és mesterséges elemek (fák, patakok, kőrakások, árkok stb.) jelzik.
A kérdéses terület Minturnae városához tartozott, és Campbell a várostól nyugatra lokalizálja. A város területét többször és többféleképpen mérték fel, amint Hyginus Gromaticus is leírja. Ennek ellenére a liber coloniarum arról tudósít, hogy a terület egy része felméretlenül maradt (in absoluto est relictum).

A Kr.e. 295-ben stratégiai okból létesített római coloniát később újraalapították vagy megerősítették. A területen több földmérés nyomait mutatta ki a régészet. A termékeny földjeiről és kedvező fekvéséről ismert Campania határán található város, amely folyó és főút (a Via Appia) találkozásánál feküdt, érthető módon kedvelt célpontja volt a telepítéseknek.

A birtokosok motivációját Hyginus Gromaticus az opportunarum szóval sejteti. A többször végrehajtott földmérés és földosztás a maga derékszögeivel és párhuzamos egyeneseivel vélhetően ismételten keresztülmetszette a régtől fogva használt, a helyiek számára megszokott parcellahatárokat. Ezért utólag figyelmen kívül hagyták a földmérés tényét, és földcserével alakítottak ki a maguk számára optimális viszonyokat. Más szakírók egyértelműbben fogalmaznak.

A földhasználók nem csupán a Hyginus Gromaticus által például felhozott Minturnae területén korrigálták csere útján a centuriatio „hibáit”. Egy másik szakíró, Siculus Flaccus is beszámol hasonlóról. Megállapítja, hogy a centuriált földeken is gyakran előfordulnak olyan határjelölési módok, amelyek egyébként az ún. ager occupatoriusra jellemzőek. Ennek okát pedig abban látja, hogy adásvétel vagy csere útján megváltoznak a birtoklási viszonyok (quoniam emendo vendendoque aut cambiando mut(u)andoque similia finitionum genera inveniri possunt).
A földhasználók ez esetben is változtatnak a centuriatio eredeti sémáján, felhagynak az ott alkalmazott határjelek alkalmazásával vagy figyelembe vételével, és maguk alakítják ki a terület birtoklási viszonyait.

Érdemes felfigyelni Siculus Flaccus szóhasználatára. Miközben a két Hyginus a commutatione és commutatur szavakat használja a csere aktusának jelölésére, Siculus Flaccus a cambiando mut(u)andoque fordulattal él. Brian Campbell kommentárjában bizonytalanságban hagyja az olvasót a mut(u>andoque szó szerepét illetően. A kéziratokban a mutando forma szerepel, ami így glosszának tekinthető.
Az emendatio Thulintól származik, aki feleslegesnek vélve a két egyforma jelentésű szót, inkább javította a szöveget. A mutuari ige (kölcsönöz, kölcsönvesz, kölcsönad) arra utalna, hogy a szóban forgó földterület azért cserélt gazdát, mert valamilyen kölcsönügylet biztosítéka volt. A kérdés véleményünk szerint nagy biztonsággal eldönthető. A cambio ige ritka szó az ókori szerzőknél, leginkább grammatikusok használják.
Siculus Flaccuson kívül csupán Apuleiusnál fordul még elő: Ego adeo servosne tu habeas ad agrum colendum an ipse mutuarias operas cum vicinis tuis cambies, neque scio neque laboro. Így akár az is elképzelhető lenne, hogy a szövegek másolói számára szükségesnek tűnt a jelentés megvilágítása egy rokon értelmű kifejezéssel (mutando), ami glosszaként talált utat a szövegbe. Gyengíti ezt a lehetőséget, hogy a cambio ige kiterjedt újlatin továbbéléssel rendelkezik, ráadásul az 5. század végén vagy a 6. század elején keletkezett és később többször átdolgozott lex Salica is használja (37 és 47) szerzési jogcímként az emo ige párjaként.

A kora-középkori másolók előtt tehát ismert lehetett a cambio jelentése. Siculus Flaccus használhatta volna azokat a szavakat, amelyeket szerzőtársai. Bár ugyanarra a valóságelemre utalt, mégis más szavakkal kísérletezett. Ennek oka nem feltétlenül az írói varietas lehetett. A commutare más kontextusban is előfordul a szakíróknál, s ez utóbbi használata terminus technicusnak tekinthető.
A földcsere egy sajátos változatáról van szó, amit rögzítettek a kataszteri térképen a commutatum pro suo fordulattal. Ezzel Siculus Flaccus is tisztában volt, talán ezért választott másik igét a csere előbbi fajtájának megnevezésére. Az új szó alkalmazása miatt fellépő bizonytalanság vagy éppen a cambio ritka volta késztethette őt magát arra, hogy szinonimával éljen, beillesztve a szövegbe a mutando alakot. Thulin javítása szükségtelen, vélhetően maga a szerző próbálkozott azzal, hogy más szóval helyettesítse a commutare, commutatio szavakat.

A cambio ige választásának egyik oka talán az lehetett, hogy a commutare és származékai nem csupán a fenti jelentésben fordulnak elő a földmérési szakíróknál. Az előbbi példák szerint a földhasználók a centuriatio rendszerének kialakítása és a földosztás után maguk között a saját céljaiknak, lehetőségeiknek megfelelően átalakították a határhasználatot, megváltoztatva eközben a határok és mezsgyék vonalát.
A commutare igét mint utaltunk rá egy másik aktus jelzésére is használták a szakírók. Hyginus leírja, hogy a földmérő által felmért területen (ager divisus et adsignatus) földhöz juthatnak a veteránok vagy más személyek, a meghatározott mennyiséget a centuriák területén kapják meg (per centurias certo modo). Ugyanez igaz azokra is, akik eredeti vagy korábbi birtokosként kapnak földet, illetve cserélik a sajátjukra. (redditi commutatique pro suis sunt.)1 Hyginus Gromaticus szerint ezeket a tényeket rögzíteni kell a kataszteri térképen (forma) a többi birtoklási jogcímmel együtt.
Ugyanerről tud Siculus Flaccus is (122, 5-10C), aki a két Hyginushoz képest kicsit részletesebb leírást ad. Amikor bemutatja, milyen feliratokkal kell ellátni a kataszteri térképet, ő is tudósít egy redditum commutatum pro suo bejegyzésről. A másik két szakírótól eltérően, ő az okot is megadja. Előfordulhat, írja, hogy két személy különböző területeken birtokol földdarabokat. Azért, hogy összefüggő birtoktestet alakítsanak ki (continuam possessionem haberent), felértékelés után elcserélik a földdarabokat, s ez az állapot kerül rögzítésre az említett felirattal a kataszteri térképen.

Az előbbiek fényében kissé meglepő Hyginus szakmai önhittsége, amikor így ír: „Figyelemmel kell lenni arra, hogy semmi ahhoz hasonló ne merüljön fel, amit bizonyos vidékeken tapasztalhatunk, hogy kisebb földdarabok mások földjének közepén helyezkednek el. Ez nem történhet meg a felmért és kiosztott földön, ugyanis ott összefüggő birtoktesteket juttatnak és osztanak ki; ha mégis megesne ilyen, egyik földdarabot egy másikra cserélve érik el, hogy összefüggő birtoktest jöjjön létre. Így tulajdonképpen, ahogy említettem, felmért földön ilyen nem fordulhat elő.”
Jóllehet a szakíró e rövid részleten belül kétszer is tagadja azt a lehetőséget, hogy a földosztás során valaki úgy jusson földhöz, hogy birtoka több tagban helyezkedjen el, esetleg más földje fogja azt közre, mégis tudósít arról, mi a teendő ilyen esetben. Cserével kell kialakítani az összefüggő birtoktestet (commutatur locus pro loco, ut continua sit possessio).

Az eddig szemlézett források alapján az a kép rajzolódhat ki, hogy a centuriatio során keletkeztek olyan földhasználati problémák, amelyeket az érintett birtokosok megpróbáltak megoldani. Olykor maguk a saját belátásuk szerint, olykor a földmérők közreműködésével. Mindkettő a földmérési és osztási rendszer tökéletlenségére vet fényt, szemben a szakírók által sugallt általános és némileg idealizáló képpel. A különbséget abban láthatjuk, hogy az előbbi példákban a földhasználók maguk korrigálták utólag a mezsgyéket, az utóbbi esetekben pedig egyfajta hivatalos eljárás során próbálták orvosolni a rendszer hibáit.
Nem véletlen, hogy Siculus Flaccus szóhasználatában is megkülönböztette a két eljárást, Hyginus pedig, aki a második lehetőség ismertetésekor hivatása presztízsét védi, amikor az imént idézett szövegrészben nem fogalmazza meg egyértelműen, miféle cseréről is van szó.
A problémák abból fakadtak, hogy a telepítéseket gyakran már lakott körzetekben hajtották végre, ahonnan nem űzték el a korábbi birtokosokat.

A centuriatio hálójának kialakítása viszont átrajzolta a földbirtokaik korábbi határait, ennek megfelelően meg kellett oldani az ő földjeik kérdését. Erre alakíthatták ki a földmérők a commutatum pro suo eljárást és megnevezést, aminek révén a korábbi birtokosok földjeit beilleszthették a centuratio négyzetrácsos rendszerébe. Azt, hogy a commutatum pro suo megjelölés mögött hivatalos eljárást sejtsünk, megerősíti egy magyarázat nélkül maradt kitétel a földmérési szakírók corpusában szereplő ún. nomina agrorum cím alatt, ahol ezt olvashatjuk: ager commutatus ex beneficio Augusti (242,31C).

Alföldy Géza egy 1958-ban Ephesosban talált felirat alapján kitért a beneficium értelmezésére, ugyanis a felirat első szava, legalábbis Alföldy kiegészítésében a beneficio volt. Az ephesosi Artemis-szentély a császár jóvoltából (beneficio) megkapott bizonyos földeket, s ennek jövedelmét kövezett utak kivitelezésére fordították.
Alföldy úgy véli, hogy a beneficium alapján a császár további jogi kötelezettség nélkül, ingyenesen átengedte valamely földdarab használati jogát a kedvezményezettnek. Ennek alátámasztására további példákat is hoz, megemlítve ezek között az ager commutatus ex beneficio Augusti kategóriáját is. Többi példái (CIL 10, 8038. AE 1909, 158) az általa adott beneficium fogalommal összhangban olyan eseteket írnak le, amikor egy közösség vagy magánszemélyek földjuttatásban részesülnek a császártól. Egyik feliraton sem esik szó arról, hogy bármiféle commutatio történt volna.

Az ager commutatus ex beneficio Augusti egy olyan listában fordul elő, amely a földmérők munkái között hagyományozódott. Összesen 19 földkategóriát említ, amelyek nem egységes szempont szerint kerültek a listába. Kimaradt például e felsorolásból a gyakorlati és jogi szempontból egyaránt kiemelkedő jelentőségű ager occupatorius vagy a köztársaság idején fontos ager quaestorius. Az összeállító személye és az általa követett kiválasztási elv nem deríthető ki, mindenesetre az ager commutatus felvétele a listába utalhat arra, hogy a földcsere jelensége nem lehetett ritka.
Az ex beneficio Augusti kiegészítés értelmét talán Hyginustól kaphatjuk meg, aki az előbbi részlet folytatásában azt írja, hogy az ilyen földekre vonatkozó szabályokat az állapítja meg, aki a telepítést végzi. A telepítő elvileg és általában a császár volt, még akkor is, ha a gyakorlati megvalósítást természetesen nem személyesen hajtotta végre. Ezek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a földméréssel és a veteránok letelepítésével kedvezőtlenül érintett korábbi birtokosok a császár beneficiuma révén megtarthatták földjeiket, ha nem is korábbi földrajzi helyükön, hanem méret vagy felértékelés alapján végrehajtott megfelelő cserével.
A beneficium tehát az állam által elismert aktussá emelte a földcserét, amit rögzítettek a kataszteri térképen a commutatum pro suo bejegyzés kíséretében. Más kérdés, hogy a csere bizonyos értelemben kényszerhelyzetben jött létre, amihez az eredeti birtokosok kénytelenek voltak alkalmazkodni. Arról már nem esik szó a szakíróknál, hogyan alakult ezt követően a határhasználat rendje.

A centuriatio a maga egyenes vonalaival és feliratos határköveivel elvileg jó átlátható tájképet eredményezett. A felmérést kataszteri térképeken rögzítették, a példányokat archiválták, vagyis a földmérők tevékenysége valamiféle jogbiztonságot teremtett. Mi motiválta mégis a földhasználókat arra, hogy megbolygassák a centuriatio hálóját?
A fentiekben idézett részletekből és más szövegekből lehet erre következtetni. Hyginus Gromaticus a Minturnae környéki viszonyokat ismertetve az opportunarum szót használja a csere révén létrejött határjelölés jellemzésére, közelebbi információt azonban nem nyújt. Annyi valószínű, hogy a határjelölés és határhasználat a birtokosok számára kényelmesebbé, világosabbá vált. Siculus Flaccus (118C) pedig annyit ír, hogy cserék és adásvételek révén az ager occupatoriusra jellemző határjelölési módok alakultak ki. Ezek közé tartoztak a kőrakások, utak, fasorok, patakok, árkok stb. Úgy tűnik, a földhasználók előnyben részesítették a saját maguk által kialakított vagy a természet által létrehozott elemeket; inkább azokhoz viszonyítottak, semmint a földmérők által kihelyezett adott esetben érthetetlen jeleket és rövidítéseket tartalmazó határkövekhez.
Hyginus egyik részlete megerősíti ezt. Személyes tapasztalatára hivatkozva leírja, hogy a Vespasianus idején a Samniumban felmért és kiosztott földeket a gazdáik adják veszik mégpedig úgy, hogy a földbirtokuk határát út, folyó vagy más hasonló jelezze. Ez olyan fontos szempont volt számukra, hogy az ügylet tárgyát képező területet sem valamilyen mértékegységgel határozták meg (nec ... certum modum taxaverunt), hanem a határjelölő elemek szerint.

A földet használó gazdák saját szempontjaik és érdekeik szerint eltértek a földmérési gyakorlattól, amely számukra idegen volt. Egyes modern szerzők némileg jogosan minősítik a centuriatio kialakítását egyenesen geographical violence-nek.
Számításba vehető még az a kérdés, vajon a használt tájban a határkövek kellően láthatóak voltak-e. A mezőgazdasági területeken gyakorlatilag lehetetlen régészeti módszerekkel választ adni e kérdésre.
Róma városa esetében viszont vannak számszerű adataink. A város szakrális határvonalát (pomerium) a császárkorban nagyméretű feliratos kövekkel (cippi) jelölték meg, amelyek közül többet megtaláltak. A kutatás jelen állása szerint két cippus nagyjából 71 méter távolságban állt egymástól, ami megfeleltethető egy iugerumnyi terület egyik oldalának, 240 római lábnak. Az egymás után sorakozó kövek (vagyis a határvonal) így nem vizualizálódtak, a szomszédos köveket nem lehetett látni. Ehhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy sűrűn beépített városi környezetben helyezték el őket.
A centuriatio során egy-egy centuria oldalszélessége 700-710 méter volt; a centuria négy sarkán felállított határkövek így jelentősen nagyobb távolságban álltak egymástól. Vizualizálásukat a távolságon túl a terep egyenetlenségei, természetes és mesterséges tájelemek egyaránt akadályozhatták, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy a földhasználók láthatóbb és kényelmesebb viszonyítási pontokat kerestek.

Önmagában a centuriatio erőszakolt vagy idegennek érzett volta még nem ad magyarázatot a társadalmi reakcióra. Más motivációra is gondolhatunk a földhasználók körében. Ilyen lehetett az, hogy összefüggő birtoktestek kialakítására törekedtek. Ez a törekvésük mint láttuk találkozott a földmérők elvárásaival is, s a két igény a commutatum pro suo eljárásában és térképi rögzítésében artikulálódott.
A földmérési szakírók írásain kívül is találunk olyan adatokat, amelyek alátámasztják, hogy a földhasználók körében létezett ilyen motiváció. Cicero a Rullus-féle földtörvény-tervezet ellen mondott harmadik beszédében azzal vádolja az előterjesztőt, hogy apósa több telket összefüggő birtokká egyesített azzal, hogy szomszédjait a proscriptio révén elűzte (angulo conformando ex multis praediis unam fundi regionem
normamque perfecerit.)

Hasonló szempont érvényesítésével találkozhatunk Cicero másik beszédében, amelyet M. Tullius érdekében mondott, aki a szomszédja P. Fabius jogtalan támadásaival szemben lépett fel. Fabius megvásárolván egy szomszédos földbirtokot, Tullius földjéből akarta kikerekíteni újonnan szerzett területét. A beszéd a tényállás leírásánál töredékes, de az alkalmazott kifejezések (cui fundo erat adfinis; calamitate vicinorum; ad fundum eius convenire) arra utalnak, hogy Fabius is egy saját földjével egybefüggő területet (centuria, quae Populiana nominatur) akart megszerezni.
Caecina érdekében előadott, Kr.e. 69-re datálható védőbeszédében Cicero leírja, hogy a vádlott néhai feleségének első férje megvett egy felesége telkével összefüggő területet (huic fundo uxoris continentia quaedam praedia atque adiuncta mercatur).

Az első férj, Fulcinius halála után a feleség, Caesennia árverésen megszerzi ezt a telket (fundum illum Fulcinianum, qui fundo eius antiquo continens esset), aminek a beszédben vázolt kontextus alapján az egyik oka a saját telke és a Fulcinius-féle telek egybefüggő volta. Egybefüggő földbirtokok létéről a földmérési szakírók is tudósítanak.
A mediterrán éghajlat sajátosságai miatt a mezőgazdasági termelés számtalan kockázatot rejtett magában, emiatt a szakirodalomban elterjedt nézetté vált, hogy a gazdasági szereplők egyik fő motivációja e kockázat elkerülése vagy minimalizálása volt. A kockázat csökkentésének egyik eszköze a szórt birtoktestek gyakorlata. Ennek a szerteágazó gazdaságtörténeti problémának még rövid ismertetésére sem elégségesek jelen tanulmány keretei. A fentiek alapján azonban úgy tűnik, hogy a kockázat csökkentése inkább a nagybirtokosok esetében történhetett szórt birtoktestekkel.

A kis és középbirtokos rétegek körében azonban volt rá igény, hogy a rendelkezésükre álló földterület egy tagban feküdjön. A kockázat kiküszöbölésére más módon, pl. polikultúrás termeléssel törekedtek. Azon túlmenően, hogy a földmérési szakíróknál található adatok alapján árnyalhatók azok a nézetek, amely a kockázat elkerülés eszközeit mutatják be, megállapítható, hogy a földmérésben érintett birtokosok, ha volt lehetőség, módosították a centuriatio által kijelölt határokat. Elégedetlenségüket nem a kritika vagy gúny írásbeli megfogalmazásával fejezték ki, hanem cselekvőleg: megváltoztatták és megjelölték a parcellák határát. A római földmérés ebből következően nem egy statikus rendszer volt, hanem dinamikusan változó.




Takács Levente