logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Elvárások és változások a 4. századi földmérők hivatásában

A diocletianusi átrendeződés a római állam működésének sok szegmensét változtatta meg. Az államnak egyre nagyobb bevételekre volt szüksége, ami jórészt a hadsereg (és közvetve az állami adminisztráció) létszámnövekedéséből fakadt. Az eredményes feladatellátáshoz növelni kellett a bevételeket, s változtatni kellett az adminisztráció addigi gyakorlatán. A korábbi pénzügyi rendszer nem tudott megfelelni ezeknek a feladatoknak, így a 3. század végén és a 4. század első felében új adórendszer és új közigazgatás kialakítására volt szükség.

Az állam növekvő kiadásainak fedezetére már Diocletianus átalakította az adórendszert. Az adók a stabil pénzrendszer megteremtéséig zömmel természetben folytak be, de az új, értékálló pénz megteremtése sem változtatott az adóalapon. Ez pedig a vidéki népesség esetében a föld volt. Az adózó az államnak zömmel természetben rótta le tartozásait. A hadsereg ellátására szolgáló annona, az equorum collatio vagy a vestis militaris egyaránt természetbeni terhek voltak, bár a negyedik század elejétől elkezdődött az a folyamat, amely elvezetett pénzbeli lerovásukhoz.
Constantinus vezeti be a senatorokat sújtó collatio glebalis-t, amit birtokaik után kellett fizetniük. A capitatio meglehetősen bonyolult rendszerében, amely Diocletianus adóreformjaiig nyúlik vissza, szintén figyelembe vették az adózó rendelkezésére álló földterület mennyiségét és minőségét. Fennmaradt listák és kataszterek (Astypalaea, Tralles) mutatják a rendszer összetett voltát. A tulajdonosok szerint vezetett listákon szerepelnek a telkek, a méretük, a rabszolgák és a földművesek. Majd összesítik az adott településen található telkek területét és a személyek számát.

A településre kivetett adót ezek figyelembe vételével osztják le az egyes adózókra. A mennyiségi egységek szerinti adóztatást azonban a föld eltérő minőségéből és az eltérő művelési ágból fakadó különbségek bonyolították. Ennek érdekében kidolgoztak egy bizonyos megfeleltetési rendszert.
Lactantius, aki nagyon elítélően nyilatkozik erről a rendszerről, kiemelve a végrehajtás kegyetlen módját, fő vonalaiban mégis jó képet fest a rendszer működésének alapvető elemeiről, már mondanivalója elején kiemelve a földek felmérését: agri glebatim metiebantur.
Könnyen belátható, hogy az állami bevételek szempontjából nem volt elhanyagolható, hogy ellenőrizni tudják az adóalapot, vagyis a telkek méretét, a rajtuk megtermelt javak mennyiségét és minőségét. Az adó annyira fontos volt, hogy a szökött földművesek jogi sorsa is elsősorban ebből a szempontból foglalkoztatta az államot.

A kincstári bevételek részben azon múltak, hogy mennyire nyilvántartható a földvagyon, mennyire követhető a benne bekövetkező változás. A kormányzatnak megbízható s lehetőleg naprakész információkra volt (és van) szüksége.
Az információk gyors továbbításának lehetőségét a korabeli közlekedési viszonyok határozták meg. A megbízhatóság viszont a közigazgatáson múlt. Az adóztatásba a korábbinál több hivatalnokot vontak be, de továbbra is támaszkodtak a helyi tisztségviselőkre, akik a hiányért kollektív felelősséget viseltek. Erről is eltúlzott képet fest Lactantius, amikor azt írja, hogy: nulla area sine exactore, nulla vindemia sine custode.

A nyilvántartás a helyi censusokra épült. A helyi census során felvételeket készítettek, amelyet az ún. forma censualisban rögzítettek. Ez tartalmazta a telek, a tulajdonosa és két közvetlen szomszédja nevét, elhelyezkedését a város közigazgatási egységein belül, méretét és a művelési ágra vonatkozó adatokat. Az ellenőrzéséhez már a helyi szervektől független szakemberek bevonására volt szükség. Egy olyan állam, amely adórendszerének jelentős részét a földtulajdonra építi fel, nem nélkülözhette a földmérők és más hivatalnokok szakértelmét.

A földmérés az állami tevékenység más szféráiban is szerepet kapott. Constantinus 320. október 13-án kelt rendelete szerint: veterani iuxta nostrum praeceptum vacantes terras accipiant easque perpetuo habeant immunes, vagyis a veteránokat az üresen álló földekre telepítették. Még négy évtized múltán is élt ez a gyakorlat, amint az Valentinianus és Valens egyik rendeletéből (CTh 7.20.8) kiderül.
A földek kimérése, kiosztása nyilvánvalóan ekkor is igényelte a földmérők munkáját, akárcsak a császárkor korábbi szakaszában. Erről tanúskodik, hogy C. Gaius egy késő antik császári hivatalnok és földmérő a következőket írja: Per Tusciam urbicariam et annonariam veteranorum agri secundum modum iugerationes acceperunt.
MacMullen hívja fel a figyelmet arra, hogy a korabeli ítélkezési gyakorlatban sok bűncselekménynek vagyonelkobzás volt a büntetése. Ő inkább a városi házak esetét emeli ki, amiket általában a császári hivatalnokok szereztek meg, de a vidéki telkek sorsát is érintették az ilyen intézkedések. Ezek új tulajdonos(ok) kezébe kerülése parcellahatárokat változtathatott meg, hatással volt a városi adólistákra, sőt jogvitákat is generálhatott. Mindez ugyancsak igényelhette a földmérők bevonását.

A negyedik század közepéről maradt fenn két töredékes összeírás Egyiptomból, a hemopoliszi nomosból. Az összeírások regisztrálják a földbirtokosok nevét alfabetikus rendben, s mindegyikük mellé odaírják birtokuk méretét, elhelyezkedését és minősítését az adózás szempontjából. A két lista között 5-10 éves időbeli különbség van.
A regiszterek összevetéséből kitűnik, hogy a keletkezésük között eltelt viszonylag rövid időszakban nagyobb volt a tulajdoni mozgás, mint azt várni lehetett volna. Az egyik településen, Antinoopolisban, két beneficiarius adta el telkének kisebbnagyobb hányadát. Egyikük 150 aroura földjét 58,5 aroura méretűre csökkentette. Másikuk a 80-ból 5-öt adott el. Még ennél is nagyobb telekhányadtól vált meg Gerontius, akinek társadalmi helyzetét primipilaris volta jelzi: 466 arourányi földből csak 8-at tartott meg.

A föld tulajdonának változása nemcsak az adóztatásban volt jelentős, hanem természetszerűleg magával hozta a jogvitákat is. A principátus időszakában a császár vagy a helytartó küldött ki mensort, ha szükséges volt a felmerült vita eldöntéséhez. Constantinus 330-ban elrendelte, hogy erőszakos földfoglalás miatt benyújtott kereset esetén a földtulajdoni hovatartozásának tisztázása érdekében földmérőt (agrimensor) kell kiküldeni. A földmérőtől a császári rendelet az igazság kiderítését (patefacta veritate) gondos vizsgálat alapján (fidelis inspectio) várta el.
A korábbi gyakorlattól eltérően itt már nem a panaszosok kérésére vagy a helytartó beavatkozására került sor a földmérő kirendelésére, hanem a rendelkezés intézményesítette a gyakorlatot, beillesztette az eljárásrendbe. A rendeletet idézi a névtelen szerzőtől származó, a földmérők írásai között fennmaradt Commentum is, ami arra mutat, hogy a jogalkotási produktum nem holt betű maradt, hanem átkerült a földmérők gyakorlatába.

Ez a rendelet jól illeszkedik azoknak az intézkedéseknek a sorába, amelyek az eljárás egyszerűsítését célozták. A korábbi többféle peres eljárás helyébe egységesen a cognitio extra ordinem lép, amelyet császári hivatalnokok folytatnak le. A munkateher megkönnyítése érdekében rögzítik a bizonyítási eszközök sorrendjét és értékét.
Constantinus elrendelte, hogy a bíró türelmesen hallgassa meg a feleket, vizsgálja meg, mindent feltártak-e, ami az ügyre vonatkozik. A bírók eme tényfeltáró feladatához jól illeszkedett a földmérők kötelezővé tett kirendelése. A szakértő kötelező alkalmazásának előírása jól magyarázható abból a császári szándékból, amely csökkenteni próbálta a központi hivatalokra nehezedő terhet. Constantinus már 313-ban arra utasította egyik helytartóját, hogy csak néhány ügyben forduljon hozzá tanácsért ne occupationes nostras interrumpas.

Az állam már a bírósági eljárás előtt szemmel tartotta a „földmozgásokat”. A föld adásvételének feltételéül szabja a censust, kilátásba helyezve mind a telek, mind a vételár elvesztését, ha a felek a rendelkezést figyelmen kívül hagyják.
Weber rögzíti, hogy egy korábbi jogi gyakorlatot változtat meg a rendelkezés. Korábban ugyanis előbb meghatározott földmennyiség eladására került sor, s azután következett a kimérése, mostantól viszont előbb a felmérésnek kellett megtörténnie.

Attól eltekintve, hogy a Weber által feltételezett korábbi gyakorlat nem tűnik életszerűnek, a szerző nem hozza összefüggésbe ezt a 337-ben bevezetett intézkedést a hét évvel korábbival. Mindkét esetben a föld felmérése, szemrevételezése megelőzi a jogi aktust: a bíró ítéletét vagy az adásvételt. A funkció ugyanaz: a ténykérdés tisztázása. Intézkedéseivel Constantinus racionalizálta, egyszerűsítette a telkekre vonatkozó szabályozást.
Azzal, hogy mindenekelőtt a tényeket, jelen esetben a parcella határait kell tisztázni, biztosíthatta a megalapozott döntést, az eljárás gyors lezárását vagy éppen a későbbi jogvita megelőzését. Ebben a rendeletben is szerepel az inspectio szó, s éppen úgy a ténykérdések tisztázására irányuló cselekményt fejezi ki, mint a korábbiban. A jogi szaknyelv kötött kifejezéskészletével is számolhatunk, de az előbbiek alapján felmerülhet, hogy a szóválasztás nem volt véletlen.

A 4. századi adóztatás alapja a föld volt. A földpiac legalábbis Egyiptomban úgy tűnik elég élénk volt. A változások nyilvántartása, akár bírósági ítélet, akár egyszerű adásvétel útján történtek, igényelte szakértők közreműködését. A szakemberek kötelező bevonása az ügyintézésbe lehetővé tette az államnak, hogy valamiféle biztosítékot nyerjen az adókikerülés ellen vagy éppen egyszerűsítse a peres eljárást. Ehhez azonban a szakemberek felett is ellenőrzést kellett gyakorolnia.

A 4. századot az állami bürokrácia struktúrájának átés kialakítása, centralizálása jellemzi. Szabályozták a betölthető posztok számát, rögzítették az előmenetelt. Az első ilyen rendelkezést 315-ben Constantinus császár hozta a consularis aquarum hivatalát illetően (CTh 8.7.1). Bonyolult, hierarchizált hivatalszervezeteket hoztak létre. Mindemellett jelentősen emelkedett a közigazgatásban, különösen a császári adminisztrációban foglalkoztatottak száma.
A principatus időszakában az állam a rá háruló földmérési feladatokat a hadsereg és a császári rabszolgák, felszabadítottak révén oldotta meg. Emellett azonban jelentős szabadfoglalkozású földmérői réteggel is számolhatunk. Vannak adataink arra vonatkozóan, hogy a késő antikvitás közigazgatására jellemző általános folyamatok a földmérőket sem kerülték el.

Egy 405-ben kiadott rendelkezés említést tesz a primicerius mensorum tisztségéről, akit akárcsak a primicerius scriniorum-ot kétéves szolgálat után az agentes in rebus utolsó fokozatának megfelelően kellett besorolni (agentis in rebus ultimi militam sortiatur). A primicerius elnevezés akár egész magas hivatalra is utalhat, hiszen pl. a primicerius notariorum nagyon befolyásos személy volt. Dilke a rendelet szövegét másként értelmezve úgy véli, hogy a primicerius mensorum az agentes in rebus vezetőjének közvetlen alárendeltje lett volna.
A további adatok híján megalapozatlan következtetések helyett csak annak rögzítésére szorítkozhatunk, hogy a császári adminisztrációban létezett egy polgári hivatal, amely a mensorok feladatait koordinálta. Kérdéses azonban, hogy a mensor itt valóban földmérőt jelent-e. Két rendelet (393-ból és 398-ból) a mensorokat inkább valamiféle szállásmestereknek mutatja be. Ez persze még nem zárja ki, hogy a primicerius mensorum ne lehetett volna elöljárója a császári szolgálatban álló földmérőknek is.
A görög nyelvterületről ismerünk olyan feliratot, ahol minden bizonnyal földmérőről van szó, s titulusának megfogalmazása emlékeztet a primicerius mensorum elnevezésre. Egy smyrnai sírfelirat egy 22 éves korában meghalt férfiról, mint geometrón prótos-ról tesz említést, aki emellett kiváló jogász is volt.

A későcsászárkori földmérők írásokat is hagytak maguk után. Ezekben magukat auctoroknak, togati Augustorum-nak és vir perfectissimus-nak jelölik meg, vagyis a polgári közigazgatás magas rangú tisztviselőiről van szó.
Vitalis, Faustus, Valerius, Gaius, Innocentius, Latinus és Mysrontius kilétéről semmit sem lehet megtudni nevükön és a hivatali állásukra vonatkozó megjelölésen kívül. Munkáik inkább száraz feljegyzéseknek, jelentéseknek tűnnek, semmint irodalmi vagy oktatási céllal írt műveknek. Olykor lajstromok, listák benyomását keltik, mint Latinus munkái a határkövekről vagy Innocentius casa-listái.
Elszórt utalásaikból viszont kitűnik, hogy maguk is személyesen vettek részt a földmérési feladatokban. Faustus és Valerius pl. így fogalmaz: Dum per Africam assignaremus, circa Carthaginem. Gaius pedig ezt írja: reverti ad auctorum sublimitatem iubemus.

A földmérőknek is érdekük volt, hogy szerepet vállaljanak a császári adminisztrációban. Ez védettséggel és kiváltságokkal járt együtt. Gyermekeiket a többi tisztviselőhöz hasonlóan elindíthatták a társadalmi emelkedés útján. Ammianus Marcellinus leírja, hogy Maximinus, aki a vicarius urbis Romae posztját is betöltötte, alacsony sorból származott.
Apja tabularius praesidialis officii volt, vagyis egy tartományi helytartó hivatalában foglalkozott pénzügyekkel. Maximinus apja a császári közigazgatás nem éppen megbecsült hivatalában dolgozva meglehetősen jó neveltetést (post mediocre studium liberalium doctrinarum defensionemque causarum), s ezáltal rangemelkedést tudott biztosítani fiának.

A császári közigazgatásban szolgálni egy másik, nem elhanyagolható előnnyel is járt. Constantius és Constans 344-ben elrendelik, hogy a geometrák s más foglalkozások képviselői egyforma igyekezetet tanúsítsanak szakmájuk elsajátításában és tanításában. Ennek érdekében tanítványokat vehetnek maguk mellé, továbbá élvezhetik mentességeiket (immunitatibus gaudeant).

A szövegben használt geometra szó értelmezése nem egyértelmű. A rendelet első feléből gyakorlati tevékenységet végző földmérőre is gondolhatunk. (divisiones ... stringunt), míg a további sorok (studium ... sufficiunt) inkább a geometria elméleti művelőire, oktatóira engednek következtetni. Más jogszabályok is használják a geometra szót.
A Digesta egyértelműen a praeceptores studiorum liberalium körébe sorolja őket a rétorokkal és grammatikusokkal együtt. Valószínűleg ennek az ulpianusi helynek a gondolatát vitte tovább Diocletianus, amikor árrendeletében a görög és latin grammatikusokkal helyezte egy sorba a geometrákat, ugyanannyi fizetést rendelve nekik.

Cassiodorus egyértelműen a földméréshez köti a geometria tudományát, s művelőit mensoroknak nevezi. Seneca a geometres tevékenységét a latifundiumok felmérésével jellemzi, jóllehet szövege alapján a geometria tanárára, s nem annyira gyakorló földmérőre gondolhatunk, akárcsak a császári rendelet esetében.
A geometria elsajátításának hasznát a szónok számára Quintilianus azzal illusztrálja, hogy a földterületre vonatkozó adatokból egy felkészült szónoknak el kell tudni dönteni, hogy a terület nagyságára vonatkozó adat igaz vagy hamis. (Quint. Inst.or. 1.10.39-45.)

A latin nyelvű feliratokon csak ritkán fordul elő a szó, s többnyire tágabb kontextus nélkül, mint pl. a berytosi L. Varronius Rufinus feliratán (CIL 3.6041). Róla, részben a felirat töredékes volta miatt, semmi egyebet nem tudunk meg, mint azt, hogy geometra volt. Hasonló a helyzet Epaphroditus geometra feliratával is. Görög nyelvű feliraton viszont egyértelmű, hogy a geometrés határkijelölési feladatot lát el.

A 3. század közepén egy földmérő (Ailianos Earinos) jelenlétében mérik ki Phrygia és Caria határát. A császári rendeletben említett geometra lehetett gyakorló földmérő vagy a geometria tanára. Ez utóbbi esetben is, mint azt Quintilianus vagy Seneca szövegei mutatják, tisztában kellett lennie a földmérés részletkérdéseivel.
A rendeletet majd kétszáz évvel később Iustinianus is hatályban tartja (CJ 10.66.2), ami önmagában mutatja, hogy a földmérés művelése vagy legalábbis tudománya az állam számára nem volt figyelmen kívül hagyható. Az immunitas természetesen nem volt korlátlan.
A Fragmenta Vaticana fenntartott egy szabályt, miszerint sem a geometra, sem a civiljog oktatói nem mentesülnek a gyámság kötelezettsége alól. Nem annyira a töredék mentességet korlátozó volta a figyelemreméltó, hanem az, hogy a földmérés elméleti (s talán gyakorlati) művelőit egy szintre helyezi a jogot tanítókkal.

A késő antik közigazgatás centralizált és a korábbinál nagyobb szakértelmet igénylő volta megkívánta, hogy megfelelő szakembermennyiség álljon rendelkezésre. Ez magyarázhatja, hogy a kedvezmények szempontjából a jogszabályok nem a gyakorlati szakembereket helyezik előtérbe, hanem azokat, akik a szakemberek kiképzésével foglalkoztak.
A mentességek mintájául a katonáknak juttatott kiváltságok szolgálhattak. Constantinus és Licinius együttesen intézett levelet Dalmatius magister militumhoz 311-ben, amelyben a megfelelő szolgálati idővel rendelkező katonáknak adómentességet biztosítanak (iuxta statutum nostrum ex censu adque a praestationibus sollemnibus annonariae pensitationis excusent; eademque immunia habeant ...).
A kedvezményeket biztosító honesta missio-t ráadásul nem csoportosan kellett megkapniuk, ami később a jogosultság igazolását megnehezítette, hanem egyenként, hogy ezzel is megfelelő védettségre tegyenek szert. A veteránok kiváltságai természetesen jóval korábbi időre nyúlnak vissza.

A civileknek nyújtott kiváltságok abból származhattak, hogy a megfelelő foglalkozású katonák is mentességeket, kedvezményeket élveztek a szolgálatuk idején. A Digestában maradt fenn a második század végi jogász, Patemus egy töredéke, amelyben felsorolja azokat, akik szolgálati mentességeket (vacationem munerum) élveznek. A szerző az első helyre a mensorokat teszi, majd a többi mesterség hosszú felsorolása következik.
A felsorolás a következő mondattal zárul: hi igitur omnes immunes habentur Könnyen meglehet, hogy a katonai szolgálatban álló mensorok kiváltságos helyzete szolgáltatta a példát a civil geometráknak nyújtott kiváltságokhoz.

Az immunitas mellett egy hivatal más előnyökkel is kecsegtetett, igaz ezek nem voltak jogszerűek. A hivatallal járó hatalommal sokszor együtt járt a vele való visszaélés, általában anyagi haszonszerzés érdekében. A korrupció összefonódott a késő antik közigazgatással.
A visszaélések a legfelső szinttől az egyszerű tisztviselőkig áthatották az adminisztrációt. Az előbbire jó példát szolgáltat az Ammianus (30.5) által bemutatott Probus praefectus praetorio, aki Valentinianus császár idejében szinte Verres módjára zsigerelte ki a neki alárendelt területeket. Az alsóbb szinteken megjelenő korrupcióra is találunk példát. Honorius és Theodosius császárok intézkedtek arról, hogy megakadályozzák a kikötői mensorok lopásait (portuensium furta mensorum). Ellenőrt rendeltek melléjük, aki, ha jól végezte feladatát, a rendes fizetésen túl még jutalmat is kapott.
A jutalom funkcióját, vagyis azt, hogy a korrupciót megelőzze, jól mutatja, hogy rögvest büntetést is kilátásba helyeztek, amennyiben az ellenőr megszegné kötelességét: vagyona elvesztésével bűnhődik (deprehensus in fraude amisso patrimonio).

Az állam által elvárt és jutalmazott hűség, valamint az egyes tisztviselők jellemére leselkedő veszélyek fényében talán nem véletlen, hogy a késő antik Commentum szerzője így írt:
in iudicando autem mensor bonus vir et iustus agere debet, nulla ambitione aut sordibus moveri, servare opinionem et arte et moribus. omnis illi artificii veritas custodienda est, exclusis illis similitudinibus quae falsae pro veris subiciuntur. quidam enim per imperitiam, quidam per inprudentiam peccant. totum autem hoc iudicandi officium hominem bonum iustus sobrium castum modestum et artificem egregium exigit.




Takács Levente