logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

De subsicivis - A maradványföldek sorsa a Római Birodalomban

A római földmérési szakírók a földek felmérése és felosztása során az ún. centuriatiót tekintették a legtökéletesebb rendszernek. Az egymásra merőleges tengelyekre és az általuk közrezárt négyzet alakú földdarabokra épülő rendszert a rómaiak sok területen alkalmazták. A derékszögeken és egyenes vonalakon alapuló földmérési mód azonban önmagában hordozta annak veszélyét, hogy adott földrajzi tájra nem lehetett maradéktalanul rávetíteni.
A természetes vagy már korábban a helyszínen lévő mesterséges tájelemek korlátozhatták a centuriatio négyzetrácsos hálójának tökéletes kialakítását. Ennek az ellentmondásnak maguk a római földmérők is tudatában voltak, s változatos módon próbálták feloldani. Mindazonáltal gyakran előfordult, hogy a felosztandó területet nem lehetett teljesen kitölteni a négyzet alakú földdarabokkal (centuria) és az őket elválasztó mezsgyékkel, aminek következtében a rendelkezésre álló terület szélein szabálytalan alakú és különböző méretű földterületek maradtak. Ezeket illette a római földmérési szakirodalom a subsicivum vagy loca subsiciva elnevezéssel.

A római földmérési szakírók a földdarabok fajtáiról és (jogi) minőségéről értekezve számos kategóriát, típust alakítanak ki. Az egyes szerzőknél alkalmazott terminusok nem feltétlenül jól körülírt definíciók, gyakran összemosódnak: excepta, relicta, extraclusa stb. Ide sorolható a subsiciva is, amelynek jelentése valamivel összetettebb, mint az a bevezető sorokból talán kivehető.
A subsiciva neve Frontinus szerint onnan származik, hogy vonalak határolják le („subsecante linea nomen accepit). A szakírók alapvetően két fajtájával számolnak. Az egyik a felosztandó terület szélein helyezkedik el, és azokat a földdarabokat tartalmazza, amelyeket a centuriatio nem tudott kitölteni.

A másik típusa a centuriák között helyezkedik el. Frontinus tipológiája merőben formális szempontokat vesz figyelembe, és nem mond semmit például a második kategória létrejöttének okáról, módjáról stb. Hyginus a második típus kapcsán megemlíti, hogy ezek meg nem művelt területek voltak („aliqua inculta loca”).
A centuriatio négyzetrácsos hálóján vagy egyenesen a centuriákon belül minden bizonnyal csak olyan területeket hagytak ki a felosztásból, amelyek művelésbe vonása csak nagyobb munkabefektetés árán vagy egyáltalán nem volt lehetséges. Megerősíti ezt a VI-VII. században alkotó sevillai Isidorus, aki az ismeretlen szerzőségű, de a Corpus Agrimensorum Romanorumban hagyományozódott de agris szövegét követve a subsiciva második típusába a terméketlen vagy mocsaras területeket sorolja („steriles vel palustres”), továbbá azokat a földdarabokat, amelyek nem teszik ki egy szabályos centuria 200 iugerumnyi méretét. Nem véletlen, hogy e gyengébb minőségű földdarabokat nem vették figyelembe a centuriatio kialakításakor, hiszen a földosztás címzettjei a kiszolgált katonák voltak, akik esetleges elégedetlenségüknek hangot is adtak, mint tették azt Augustus halála után.

Az uralomváltás bizonytalan időszakában a katonák egyik hangoztatott sérelme éppen az volt, hogy leszerelésük után mocsaras, műveletlen, hegyvidéki területeket kapnak. A szó irodalmi forrásokban is előfordul Cicerótól Senecán és a két Pliniuson át Apuleiusig. Többnyire a tempus szóhoz kapcsolódik, de a res, opera, studium szavakkal is alkothat jelzős szerkezetet.
Mindegyik esetben a fennmaradó vagy mellékes szavakkal lehetne visszaadni a jelentését. Cicero De legibusának elején Atticus arra biztatja Cicerót, hogy írjon egy történeti munkát, aki azzal próbálja elhárítani barátja kérését, hogy nem rendelkezik elég szabad idővel. Erre Atticus rákérdez, hogy többi munkája megírásakor, ugyan mennyi szabad ideje volt.
A szövegben ezen a helyen a tempus vacuum kifejezés fordul elő, míg Cicero a kérdésre adott válaszában a subsiciva tempora kifejezést alkalmazza, amelyet a magyar fordító a megtakarított idő fordulattal ad vissza. A két melléknév (vacuum, subsiciva) itt egymással azonos értelműnek tekinthetők. Senecánál az ordinarius (lényeges) melléknév ellentéte, Gelliusnál pedig a subsecundaria szinonimája.
Az idősebb Pliniusnál a hivatali kötelezettségek elvégzése után fennmaradó időt jelenti. Földrajzi kontextusban mindössze Apuleius használja. Pythagorasszal kapcsolatos megjegyzésében, miszerint a filozófus Itáliát második Görögországgá tette, a második szó kifejezésére él a subsiciva szóval.

Az irodalmi forrásokban fellelhető jelentés gondolati tartalmát tekintve megfeleltethető a földmérési szakírók subsiciva fogalmának. Valami fontosabb, előbbre való, szervezett mellett jelenti az abból kimaradó, azon kívül álló részeket. A földmérők által használt jelentésben egy ízben található meg a szó irodalmi forrásban. Domitianus császárról írt életrajzában Suetonius számol be a császár egyik intézkedéséről, amely szerint a subsiciva alá sorolható területeket átengedte régebbi birtokosaiknak, mintha azokat elbirtoklás útján megszerezték volna.
Domitianus intézkedése egy éveken át húzódó vitás helyzet lezárását jelentette, amiben mint Suetonius rövid közléséből is jól kitűnik a subsiciva sorsa kiemelt szerepet játszott. Erről a folyamatról a földmérési szakírókon túl az irodalmi és feliratos források is tudósítanak. A subsiciva meghatározásából két körülmény világosan kiderül.

Egyfelől az ebbe a kategóriába sorolható területekkel csak azon városok territóriumán kell számolni, amelyek földjeit a centuriatio elvei szerint osztották fel. Másfelől a centuriatio kialakítása során szabad földterületek maradtak a városok közelebbi vagy távolabbi környékén, amelyek olykor jelentős méretűek is lehettek, mint pl. a lusitaniai Augusta Emerita esetében. Mi lett ezek sorsa?

A földmérési szakírók tudósítanak arról, hogy a subsiciva vagy a földosztók (auctor divisionis) rendelkezése alatt maradt, vagy átengedték azt a coloniáknak (esetleg magánszemélyeknek). Előbbi aktust a szerzők a remaneo vagy reservo igékkel, utóbbit a concedo ige felhasználásával fejezik ki.
A földosztást minden esetben olyan személy végezte, akit erre az állam felhatalmazott: a köztársaság korában a triumvirek, a császárság idején az uralkodó megbízottjai. A fennmaradó földek tehát a felhatalmazó rendelkezése alatt maradtak, vagyis az ager publicus mennyiségét gyarapították, amellyel a földmérési szakírók korában elvileg a császár rendelkezett.
Az átadott földeket pedig az adott település hasznosíthatta. Világosan mutatja ezt Hyginus egyik szöveghelye, ahol a maradványföldek jogi helyzetéről így számol be: „quae [...] velut communis iuris aut publici essent.”

A városoknak átengedett területek további sorsáról Hyginus és Siculus Flaccus nagyjából egybehangzóan tudósít. A települések ezeket a földeket jövedelmeik gyarapítására használták fel: adásvétel vagy bérbeadás útján hasznosították őket. A bérleti szerződéseket ötévente („per singula lustra”) kötötték meg, de előfordulhatott hosszabb időtartam („in plures annos”) is. A két szakíró alapján mindenesetre úgy tűnik, hogy határozott idejű (certo tempore) szerződésekről volt szó.
A földdarabok jogi sorsa is követhető volt, hiszen azokról feljegyzések készültek, legalábbis erre utalhatnak Siculus Flaccusnak a hasznosítási lehetőségek ismertetéséhez fűzött szavai: „quae ex monumentis publicis cognosci possunt.”

A szakíróknál rögzítettek megfelelnek a (többnyire töredékes formában) fennmaradt városi törvényekben olvasható szabályoknak, eljárásoknak. A településeknek is érdekükben állt az átengedett területek hasznosítása, s ehhez kapcsolódó nyilvántartása, ezért a városi törvények is tartalmaztak ezzel kapcsolatos szabályokat. Irni municipiumának törvénye a LXXVI. rubricában a duumvirek kötelességévé teszi, hogy tegyenek előterjesztést a városi tanácsnak a város határainak, földjeinek és adóbevételt biztosító területeinek a megvizsgálására.
A területek bejárásával végrehajtott vizsgálat célja a visszaélések leleplezése volt. Urso városának Caesar korában keletkezett törvénye a közös földek, erdők és épületek tekintetében eladási tilalmat fogalmaz meg, s a bérbeadást is legfeljebb öt évre teszi lehetővé. Más volt a helyzet azokkal a területekkel, amelyeket a város telepítője, voltaképpen tehát a császár fenntartott magának.

Az I-II. századi császári adminisztráció még korántsem volt olyan nagy létszámú bürokratikus apparátus, amelynek struktúrája az egész birodalmat átfogta volna, így a városok területén megmaradó földdarabok nyilvántartása, közvetlen hasznosítása nehezen megoldható feladat volt. Ez a körülmény természetesen a helyi földhasználók figyelmét sem kerülte el. Árulkodó, milyen kifejezésekkel írják le a szakírók a subsiciva sorsát.
A Liber Coloniarum megemlíti, hogy, amennyiben megegyezés születik a birtokosok között, akkor birtokba veszik ezeket a területeket, ha viszont nem, akkor a telepítő hatalmában maradnak. Arról, hogy milyen birtokosokról lehet itt szó, Frontinus és Agennius οπό Urbicus ad felvilágosítást. A birtokbavétel leírásakor mindkét szerző szomszédos birtokosokról (possessor proximus, attigui possessores) beszél.
Urbicus igen szemléletesen az invaserunt igealakot használja, amikor leírja, hogy a hosszú időn át üresen álló területeket a szomszédos birtokosok mintegy megszállták és hosszú időn át büntetlenül használták, birtokolták. Urbicus ezzel nem árul el sokat a birtokba vétel jogalapját illetően, pedig ő maga is utal arra az intézkedésre, amely Vespasianus nevéhez kapcsolhatóan széles körben érintette a subsiciva fizikai és jogi helyzetét.

Az imént idézett mondatai után Urbicus azzal folytatja szövegét, hogy Vespasianus pénzt követelt a coloniáktól az olyan területek után, amelyeket senkinek sem osztottak ki („quod nemini erat adsignatum”), mert értelmezése szerint ezek az ő rendelkezése alatt maradtak. Urbicus közlése szerint a subsiciva eladásával Vespasianus jelentős összeget szerzett a császári kincstárnak.
Az intézkedés széleskörű társadalmi elégedetlenséget váltott ki, ráadásul a birtoklási viszonyok nagymértékben bizonytalanná váltak, de ennek ellenére mind Vespasianus, mind fia és utóda, Titus hatályban tartotta az intézkedést. Később Domitianus volt az, aki eltörölte Vespasianus rendelkezését.

Urbicus közlése csupán Itáliára korlátozza a subsiciva visszaigénylését, holott tudomásunk van róla, hogy szerte a birodalomban léteztek ilyen földdarabok. Ez nemcsak a centuriatio alkalmazásának elterjedt voltából következik, hanem maguk a földmérési szakírók is több ízben utalnak rá. Itálián belül Etruria, Spoletium (Spoleto) és Cremona esetében említik, de egy feliratból ismerjük Firmum és Falerio vitáját a subsicivát illetően. A tartományokból a szakíróknál Dalmatia, Pannonia és Lusitania fordul elő.
Az intézkedéssel kapcsolatos zűrzavar úgy tűnik csupán Itáliát érintette. Ennek magyarázatát talán a földdarabok eltérő jogi minőségében lelhetjük fel. A tartományi telken annak birtokosa nem szerezhetett tulajdont, mert az egyértelműen állami tulajdonnak számított, amiért adót kellett fizetni.

A császárok számára a tartományi földön lévő subsiciva jövedelemforrás volt, ami akkor hajtott hasznot az államkincstárnak, ha azt a földhasználók birtokolták. Indokolatlan lett volna megbolygatni a birtokviszonyokat, hiszen az semmilyen többlethaszonnal nem járt volna. Legfeljebb arra volt szükség, hogy a használt területeket pontosan nyilvántartsák. Vespasianus e tekintetben is hozott lépéseket, legalábbis erre látszik utalni az egyik legismertebb „kataszteri térkép”, az arausioi felirat.

Arausio városát a tricastinus törzs területén Caesar vagy Augustus idején hozták létre a legio II. Gallica veteránjainak. A colonia neve valószínűleg colonia Iulia Secundanorum volt, amit a helyi színház külső falán többször előforduló CIS rövidítés is megerősít. Egy 1961-ben előkerült felirat colonia Flavia Tricastinorum néven említi. A névváltozás talán arra az intézkedésre reflektál, amely Vespasianus parancsára változásokat hozott a földterületek birtoklását és adózását illetően.
Vespasianus 77-ben elrendelte, hogy hajtsanak végre felmérést, s készítsenek térképet azokról az állami földekről, amelyeket a colonia területén Augustus óta magánszemélyek vettek használatba. A rendelkezést végrehajtották, s egy hatalmas feliraton örökítették meg, amelynek jelentős részét a centuriatio koordináta rendszerét is ábrázoló kataszteri térkép teszi ki.

Az arausioi kataszteren több más adat mellet rövidítve megadták a terület státuszát. Az R.P. rövidítés feloldása pl. a rei publicae volt, vagyis az állami földet jelölte. A TRIC RED csupán a B kataszteren fordul elő, s annyit jelentett, hogy földet visszajuttatták a tricastinusoknak (Tricastinis reddita).
Több fejtörésre adott okot az EXTR jelzés. A lehetséges feloldások ex tributario (MOMMSEN), exempti tributo (SCHULTEN) közül bármelyiket is részesítjük előnyben, mindenképpen a földadóval, a tributummal kapcsolatos bejegyzésről van szó. A másik fontos adat a földhasználók nevének feltüntetése volt, a harmadik pedig az államnak járó bérleti díj.

Az arausioi felirat tanúsága szerint a tartományokban a birtoklási viszonyok felmérése és a hozzá kapcsolódó adózási kérdések rendezése nem járt különösebb felfordulással. Ezzel szemben Itáliában a földmérési szakírók széleskörű elégedetlenségről számolnak be. A félszigeten több körülmény játszott a subsiciva elfoglalói kezére. Egyfelől a polgárháborúk erőszakos, gyorsan végrehajtott földosztásai meglehetősen kuszává tehették egyes területek birtokviszonyait.
A földmérési szakírók által a subsiciva kapcsán említett cremonát például közvetlenül és súlyosan érintette a polgárháború. Vergiliusnál a földjéről kiebrudalt egyik pásztor Moeris siratja az „árva Cremona” („miserae [...] Cremonae”) sorsát, de ugyancsak megsínylette a polgárháborúkat Spoletium vidéke is.
A Sulla-féle polgárháborúban egy csata színterét adta, majd támaszpontul szolgált a perusiai háború egyik epizódjában. Másfelől itáliai földön elbirtoklással civiljogi tulajdon volt szerezhető. A látszólag gazdátlan földdarabok elfoglalása és hosszú időn át többnyire zavartalan birtoklása bizonyára felerősítette a tulajdonosi érzetet a földhasználókban.

A földterületek feletti császári rendelkezési jog visszaállítása nem csupán a régtől fogva zavartalanul élvezett és emiatt sajátjuknak érzett földektől fosztotta volna meg a subsicivát birtokukban tartókat, hanem megélhetésük egy jó részétől is.
A mediterrán mezőgazdasági struktúra igényelte az olyan területeket, amelyek használatával (pl. legelőnek) elkerülhetőek voltak az éghajlatból, a víz korlátozott voltából stb. fakadó kockázatok. Ezt az igényt elégítette ki az ager publicus. Vespasianus azonban nem a helyi termelők, a vidéki lakosság szükségleteinek a kielégítését tartotta szem előtt, hanem a tőlük többnyire földrajzilag is távol lévő politikai hatalomét, jelen esetben a sajátjáét. Intézkedésével az állam számára akart viszonylag rövid idő alatt jelentős bevételt szerezni. Ezért igényelte vissza és próbálta eladatni a subsicivát, ami viszont az addigi használók elégedetlenségét vonta maga után.

Milyen jogi alapra támaszkodhatott? Láttuk, hogy Urbicus szóhasználata (invaserunt) nem fedett fel sokat a birtokba vétel jogalapját illetően, sőt erőteljes voltával éppen a jogalap nélküliséget sugallja. A kulcsot minden bizonnyal Frontinus adja a kezünkbe, aki a detinebit igealakkal fejezi ki a birtokban tartás magatartását. Eszerint a földhasználók jogilag csupán bírlalatban tartották a területeket, emiatt azok könnyen visszakövetelhetők voltak.

Suetonius fentebb idézett mondatával ellentétben Urbicus nem informál arról, milyen jogtechnikai megoldással oldotta meg Domitianus a helyzetet, csupán azt írja, hogy ezt egy edictumban tette közzé. A források a szóba jöhető jogi megoldások közül háromra látszanak utalni.

(1) Suetonius szövege szerint a subsiciva területén birtokban tartott földterületeket elbirtokoltnak tekintette a császár. Hyginus egymás mellett egyidejűleg két lehetőséget is említ.

(2) A császár feloldva az ager limitatuson a telkeket határoló vonalak merev voltát úgy tekintette a területet, mintha az ager arcifinius kategóriájába tartozna, amivel lehetővé tett egyfajta dologegyesítéssel létrejövő tulajdonszerzést. A Hyginus által említett másik megoldás az volt, hogy

(3) a császár megengedte az occupatiót, ami eredetileg nem keletkeztethetett volna jogszerűen tulajdont, hiszen elvileg nem uratlan dolgot érintett. Ez esetben a tulajdon felhagyásának egy sajátos esetével állunk szemben. A Hyginus által felhozott megoldási módoknál nagyobb védelmet biztosított a földhasználók számára, ha az elbirtoklásra hivatkozhattak.

Adott földdarab több telekkel is szomszédos lehetett, ami az accessiós jellegű vagy foglaláson alapuló megszerzést vitássá tehette. Domitianus célja nyilvánvalóan nem az amúgy is meglévő feszültség fokozása, hanem annak mérséklése lehetett, ezért vélhetően az elbirtoklás fikcióját választotta, aminek pontosan meghatározott feltételei voltak. Erről tanúskodik egy azóta elveszett felirat, amelyet 1595-ben találtak meg az itáliai Fallerone mellett. E szerint Domitianus 82-ben levelet intéz a picenumi Falerio város tisztségviselőihez.
A császár megpróbál lezárni egy vitát, amely két szomszédos város, Firmum és Falerio között régtől fogva, már Augustus uralkodásától húzódik a subsicivát illetően. Domitianus megemlíti, hogy a birtokosok biztonságához jóval kevesebb év is elég lenne („possessorum securitati vel minus multi anni sufficere possint”), mégis kénytelen megerősíteni a birtokosok jogait („possessorum ius confirmo”). Az időmúlásra történő utalás alátámasztja, hogy Domitianus a jogi megoldást az elbirtoklásban látta.

Domitianus egy fikciót alkalmazva edictumában a subsicivát elbirtoklásra alkalmasnak nyilváníthatta, aminek révén az akkori birtokosok (akik többnyire a szomszéd parcella tulajdonosai voltak), elbirtoklással tulajdonosi helyzetbe kerültek, s a centuriatio során megkapott telkükhöz hozzánőtt a subsiciva. Az intézkedés értelemszerűen magával vonta a tisztázás igényét, hiszen változás állt be a tulajdoni viszonyokban. Talán ennek köszönhető, hogy a gromaticus melléknévvel illetett Hyginus nemcsak a tartományokra vonatkoztatva, hanem általános érvénnyel jelentheti ki: számon kell tartani a subsicivát, hogy a császár tudja, mennyi földterület áll rendelkezésére a jövőbeli telepítésekhez.

HINRICHS a valamikor 115 és 117 között, Észak-Afrikában felállított feliratot, amely a Villa Magna területén élő colonusok törvényét tartalmazta egy márvány határkőre felvésve, szintén összefüggésbe hozta Vespasianus intézkedéseivel. A felirat elején a colonusok engedélyt kapnak arra, hogy a mérésnél kimaradt földeket, amennyiben megművelik őket, saját céljaikra használhatják. A kapcsolatot talán abban láthatjuk, hogy Vespasianus intézkedését követően már nem csak a városoknak átengedett területek esetében gondoskodtak előre e földdarabok sorsáról, hanem a császári birtokokon is. Ennyiben Vespasianus maradandó hatást ért el.



Takács Levente