logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az egyenes útszakaszok kitűzése

A római utak már említett, általánosan elfogadott ismérvei közül is talán a legismertebb az egyenes vonalvezetésü útkiképzés, amelyet pld. légifelvételek is igazolnak. Számos példát ismerünk az egykori provinciák területéről, amelyek a hosszú egyenes mentén kitűzött egykori útszakaszokat, vagy egykorinak vélt útszakaszokat mutatnak be.
A kutatásban talán legismertebbek a hosszú egyenes szakaszokkal rendelkező itáliai via Aemilia, via Appia, amelyek akár 150 km hosszú egyenes vonal-vezetéssel rendelkeznek. De máshonnan is ismerünk hosszabb egyenes – feltehetően- római utakat.

Az egyenes útvonalvezetést – különösen a meghódított területeken- egy toposzként keringő, de igazából nehezen azonosítható vélemény szerint az tette lehetővé, hogy az útvonal és a hozzá tartozó terület kisajátítása nem okozott különösebb gondot, nem kellett a birtokviszonyokat figyelembe venni.
Azt, hogy az utak kiépítéséhez szükséges terület-kisajátítást milyen mértékben gyakorolták a provinciák területein, sajnos nem ismerjük, azt csak feltételezhetjük, hogy a meghódított őslakosság tulajdonviszonyainak megváltoztatása során számolhatunk a földek abszolút kisajátításával. Ugyanakkor pld. Itáliában a közösség és a birtokos szabad megegyezését látjuk kisajátítási vita esetében, amely akár a tulajdonos vétójával is végződhetett.

A már római tulajdonjogban lévő provinciabeli földbirtokok esetében azonban nem rendelkezünk semmiféle adattal, amely segítségünkre lenne ebben a kérdésben. E kérdés kapcsán felmerül, hogy vajon a provincia útjainak kiépülése a terület pacifikálásával együtt történt-e meg akkor, amikor még a római tulajdonban lévő birtokok nem alakultak ki, ill. az utak kiépüléséből következtethetünk-e a római uralom terjeszkedésének menetére? A kérdésre valószínűleg csak a teljes úthálózat feltérképezése és régészeti kutatása után lehet majd választ adni.

Az egyenes vonalvezetésű utak kiépítésének lehetőségeivel többen foglalkoztak, jelentőségével kevesebben. Számos elképzelés látott napvilágot arra nézve, hogyan tartották a mérföldeken át a közel nyílegyenes irányt. A postagalambok repülési irányának megfigyelésétől a éjszakai jelzőtüzek segítségével történő kitűzésig sok érdekes ötlet született a megoldásra.
A komolyabb vélemények között Margary véleménye már inkább alapszik földmérési eljárások ismeretén, szerinte különböző összelátható magassági pontokon elhelyezett jelzők közé könnyen beállíthatók voltak a kitűző karók, amellyel az egyenes irányt ki lehetett jelölni. Az egyes szakaszok kezdő- és végpontjainak elhelyezése az egyes magaslatokra magyarázná, hogy az útvonalvezetésben előforduló törések, mindig egy terepi kiemelkedés közelében vannak.

A legújabb elképzelések pedig a mérnökök geometriai tudására alapozott háromszögelési és bizonyos – eddig, viszonylag háttérben kezelt- római térképkészítési eljárásokat sejtenek. Ez utóbbiak a miatt is figyelmet érdemelnek, mert megkísérlik annak magyarázatát is, hogy miért épültek egyenesre az utak. Davies szerint az utak kiépítését minden esetben megelőzte a terület részletes topográfiai megismerése, felmérése, sőt feltérképezése is!
Elképzelése Margary véleményéhez annyiban hasonló, hogy a felmérés kiindulása különböző összelátható magassági pontokból történt volna. Az egyes magassági pontok egymástól való távolsága és szintkülönbsége derékszögű háromszögszámítással meghatározható. Az eljáráshoz a korábban tárgyalt eszközök alkalmasak voltak, akár egy groma segítségével kitűzött derékszögek mentén mért szakaszok összegével kiszámítható a két pont távolsága.

Egyszerű libra aquaria, vagy libella, ill. perpendiculum és decempeda (vagy pertica) alkalmazásával végrehajtott cultellatio segítségével a relatív szintkülönbség is kiszámítható volt. Ezen adatok segítségével kiszerkeszthetők a magassági pontokat összekötő vonalak, amelyek immár elsődleges felmérési vonalak lettek. Ezek alkalmazásával határozták volna meg a kijelölendő út vonalvezetését, méghozzá az elsődleges felmérési vonalakra állított merőleges, ún. „offset” vonalak alkalmazásával.
Az elmélet két dolgot von maga után. Az egyik, hogy groma segítségével meghatározott derékszögek mentén mért szakaszok összegének számításával gyakorlatilag egy derékszögű koordinátarendszer jön létre egy vonatkoztatási rendszerként, amelyben a pontok - relatív- helyzete koordinátapárt eredményezne.

A cultellatio során mért adatokból pedig a derékszögű koordináta rendszer háromdimenziós rendszerré állítható össze. Ennek megfelelően, ha ezeket a pontokat összemérték, akkor az egyes mérési fázisok adatai az egész területről koordinátákat tudtak szolgáltatni, aminek segítségével akár modellezni is lehet a területet. Így vélekedik Davies is, aki feltételezi a napi mérési munkák összesítését és ábrázolását is a táborban. Szerinte valószínűleg a táborba visszatérő földmérők, akik előzőleg a feladatul kiadott területről – esetleg viasztáblán - térképet készítettek, összesítették a rajzokat.
Az összeállított térképen történt a legoptimálisabb útvonal megtervezése, amelyet a térképi adatok alapján ismét visszatűztek a területre. Egy másik elmélet szerint, amely ugyancsak az antik földmérő mérnökök nagyszerű geometriai jártasságára alapoz, az egyenes vonalú útszakaszok kijelölésére egyfajta háromszögelési eljárást alkalmaztak. Gallo szerint a precízen hosszú egyenes szakaszok, mint amilyen pld. az utak nyomvonalai, vagy a centuriatio tengelyei, nem lehettek kivitelezhetők csupán a groma és a kitűző karók segítségével. Ehhez szükséges volt olyan eljárás, amely segítségével a kezdő és végpontok helyzetét meg lehetett határozni.
A kezdő és végpontok így meghatározható irányvektorának egy főirányhoz képest bezárt szögét tartva, a kitűzés menete során az egyenes vonal könnyen tartható. A kijelölendő útvonalakat úgy tervezték meg, hogy a legmegfelelőbb terepen haladjon, viszonylag költségkímélő megoldásokat kelljen alkalmazni, ugyanakkor ne is térjen el a nyomvonal túlságosan az eredeti egyenes iránytól. Pierre de Nimal a via Agrippa Lyon és Saintes közötti szakaszának vizsgálatánál – Margary véleményéhez hasonlóan- azt feltételezi, hogy a kitűzést végző római mérnökök összelátható magas pontokból füst- és fényjelek segítségével hajtották végre a nyomvonal kijelölését.

Azt azonban még nem tudjuk, hogy mi határozhatta meg az egyenes vonalvezetés irányát. A legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldási javaslat a két település közötti legrövidebb út megválasztása lenne, az a módszer, amelyet pld. Gallo is javasol. Pontosabban fogalmazva nem a legrövidebb út, hanem két település egymáshoz képesti „irényvektora”, amelyet egy meghatározott irányhoz képest –pld. az égtájak bármelyike- irányérték alkalmazásával irányszögként is meg lehet határozni.
A kiindulópont és a végcél közötti polárvektort ma a földrajzi koordináták segítségével könnyen kiszámít-hatjuk, ugyanakkor ez a feladat a megfelelő fokhálózat hiányában az ókorban nehezen kivitelezhetőnek tűnik, azonban két település relatív távolságának és egy diszkrét lineáris vonalhálózat kialakításának segítségével kiszerkeszthető lehetne.

A meghatározott időpontokban (napfordulókor) a szemlélő hely szélességi foka viszonylag egyszerű módon meghatározható, Viruvius részletes leírást ad a szélességi helyzet kiszámításáról. Ezt a meghatározást meglehetősen pontosan végre tudták hajtani az ókorban a gnomon segítségével. A relatív távolság meghatározás már sokkal nehezebb feladat lehetett.

Ugyancsak Vitruvius leírásából ismerjük a hodometert, melynek segítségével a felszínen megtett út hosszát mérni lehetett, ugyanakkor ez a viszonylag bonyolult szerkezet nem valószínű, hogy széles körben elterjedt eszköz lett volna. Elképzelhető, hogy a megtett idő alapján számolták vissza valamilyen norma szerint, de az sem zárható ki teljesen, hogy egyszerűen lelépték a távolságot.
A ptolemaioszi hosszúságadatok számításának egyik pontatlansága abból adódott az óraszerkezet feltalálásáig, hogy nem tudták mérni pontosan az egységnyi idő alatt, K-Ny-i irányú napjárást, ennek megfelelően pontos fokhálózatot készíteni. A távolságok hosszát valószínűleg az utazáshoz megtett idő alapján számították ki, ezért az ókori utazási adatok hosszúságadatai valószínűleg nem vonatkoztathatók el lényegesen az utazáshoz szükséges idő megadásától.
Az így megbecsült idő-távolság adatok alapján meghatározott hosszúsági adatok természetszerűleg torzultak, de minél kisebb területre alkalmazták, annál kisebb volt az eltérés is. Ennek megfelelően, ha feltételezzük, hogy ilyen hozzávetőleges módszerrel a kiinduló és a végcél helyzete ismert volt, úgy a két érték ismeretében egy irányszög is meghatározható volt, amelyet aztán a kitűzés során – valószínűleg folyamatos korrekció mellett- tartani lehetett.

Ezzel az eljárással azonban újabb problémák merülnek fel. E feltételezés mellett ismernünk kellene a kiinduló állomást és a végcélt abban az időintervallumban, amikor az útépítést elhatározták, és a nyomvonalat kijelölték. Ez az útvonal indirekt datálását is jelentené. Ugyan kevés olyan útszakaszt ismerünk, ahol ezek az információk pontosan ismertek, de az ismert példák alapján korántsem zárható ki ez a megközelítés.

A már említett Kr.e. 312-ben elkezdett via Appia végcélja Terracina volt. Rómát elhagyva a via Appia két hosszabb, egy 24 és egy 59 km szakaszon át tartja az egyenes irányt. Chevallier szerint ez az eredeti iránytól való eltérés és az azt követő korrekció következménye lehetett, amely a kitűzést végrehajtók hibájából, vagy a topográfiai akadályok leküzdéséből adódhatott. Az út az egyenes vonalvezetést csaknem teljes egészében tartja.
A via Appia kapcsán joggal feltételezhetjük, hogy a legtöbb közbeeső település később jött létre, az útvonal irányát a kiinduló és végcél határozhatta meg. Hasonló egyenes vonalú szakaszokat lehet megfigyelni a via Aemilia mentén is: 155, 85, 70, 50 és 60 km hosszú egyenes szakaszok alkotják a teljes nyomvonalat, amely Arminiumtól Placentiaig tart, és ahol a via Postumiával találkozik.

Az egyenes vonalvezetésű távolsági útszakaszok egy másik aspektusát jelentik azok az útszakaszok, amelyek egyben egy település körül – vagy közelében- kialakított centuriatios, vagy limitációs hálózat cardo vagy decumanus maximusát jelölik ki egyben. A Corpus Agrimensorum néha idealizált környezetet mutató miniatúráin gyakorta találkozunk olyan ábrázolásokkal, ahol a település főútjainak folytatását jelentő nagyobb útra van a centuriatios hálózat kitűzve.
Természetesen ez esetben is joggal felvetődhet, hogy a távolsági út létezett-e előbb, vagy a hálózat kialakítása után változtatták meg a nyomvonalát, és építették meg esetleg jobb minőségĬre, hogy egyaránt szolgálja kettős célját.
A limitáció vagy centuriatio kialakításakor a via publica helyét, ill. nyomvonalát „loca excepta”-nak minősítették, és nem számolták a területét a birtokok területébe, nem úgy az egyes limitesekét, ebből azonban nem tudhatjuk meg, hogy hogyan történt pontosan a kialakításuk. Valószínűleg a tervezés során, a területen haladó távolsági út nyomvonalát a kialakítandó derékszögű hálózatnak megfelelően alakították át. Abban az esetben, ha az út iránya megfelelt a kialakítandó hálózatnak, esetleg a centuriarendszert igazították az úthoz.

A Corpus Agrimensorum ábrázolásai között találkozunk olyan településeket összekötő utak rajzaival, amelyek az ábrázolás szerint semmiféle kapcsolatban sincsenek a centuria rendszerrel, míg mások azt hangsúlyozzák, hogy a település kivezető útjai egyben a centuria tengelyek.
Elképzelhető, hogy a tervezett utak egyenes irányvonala eleve meghatározó volt a földparcellák kialakításánál, míg a korábbi ősibb, vagy őskori utak nyomvonalát érintetlenül hagyták, esetleg feljavították.


Forrás: Részlet Bödöcs András - A római kori úthálózat térinformatikai vizsgálata (Doktori disszertáció. Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar)