logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A római topográfiai térképkészítés

A topográfiai térképkészítés szerepét a római útépítésben egyre inkább előtérébe helyezi a kutatás. Bár Brodersen és Lewis is szkeptikusak a tervezés során alkalmazott topográfiai térképek létezésében, egyes kutatók, mint pld. Gallo, Davies ilyen jellegű térképek megléte mellett érvelnek és hangsúlyozzák gyakorlati jelentőségét az úttervezés és építés során. Davies véleménye szerint a kitűzést megelőzte a terepi helyszínelés, a kedvező adottságú területek felmérése, sőt térképi ábrázolása is.
Gallo különböző háromszögelési eljárások használatát helyezi előtérbe a nagyméretű vonalas kitűzések - mint pld. a centuriatios kimérések - végrehajtásánál, a szerinte csak lokális mérésekre alkalmas eszközök, mint pld a groma alkalmazása helyett, amely szükségszerűen feltételezi a tájékozódási pontok egyfajta tréképi ábrázolását. Ugyanakkor a konkrét topográfiai térképek létezéséről keveset tudunk.

A világ földrajzi megismerése, a többi tudományághoz hasonlóan, a rómaiak számára elsősorban gyakorlati haszonnal járó tudomány volt, amely a mindennapi életvitelhez szükséges ismeret meg-szerzését jelentette. Az ókori geográfusok között elsősorban görög származású tudósokat ismerünk, akik Miletoszon, Alexandriában, Rhodoszon tevékenykedtek. Tudjuk, hogy némelyik tudós szoros barátságot tartott fent a római arisztokráciával, amely természetesen nem bizonyítja, hogy a római földmérésben a kor legújabb földrajzi vívmányai közvetlenül azonnal megjelentek volna.

A Föld, ill. a lakott világ az oikumene ábrázolása régóta foglalkoztatta a tudósokat. Csillagászati mérések, az égitestek, köztük a Nap megfigyelésével bebizonyították a Föld gömb alakját és mérték a kerületét, valamint helyzet meghatározásokat is végeztek. A megfigyelési módszerek fejlődésének következményeként a Kr.u. 1-2. században már olyan településjegyzék készült, amelyben a településeknek földrajzi azonosítójuk is volt.
A Kr.u. 2. században elkészült Ptolemaios sokat vitatott világtérképe, amelynek egyik újszerűségét a modern vetületi rendszerek alapját képező vetületek alkalmazása jelentette. Marinosz és Eratosthenes koordináta-módszerét feldolgozva és továbbfejlesztve mintegy 8100 földrajzi hely szélesség és hosszúság adatát tartalmazta.

A környező világ ábrázolása a rómaiaktól sem állt távol, bár a római térképkészítési célok és hagyományok alapvetően különböztek egymástól. A Kr.e. II. százaból (174) tudomásunk van egy Szardínia szigetét ábrázoló – piktografikus elemeket tartalmazó - térképről.
Varro megemlíti a Tellus Terra Mater temlomában látható festett Italia –„pictam Italiam”- térképet. Hasonló, nagy felületű térképet az ún. porticus Vipsania-n a via Lata mellett (ma via del Corso) felállított Agrippa-térképet ismerünk, amelynek előzményeként a még Julius Caesar által kezdeményezett felmérést tartja a kutatás. Agrippa Kr.e.12-ben bekövetkezett halála miatt Augustus fejeztette be a térkép elkészültét.
A római és görög térképkészítés mozgatórugója alapjában véve teljesen különbözött egymástól. A görög tudósok elsődleges feladatnak a földrajztudománynak és a Földről, mint égitestről szerzett tudás gyarapítását tekintették.

A római térképkészítés fő szempontja ugyanakkor a föld, pontosabban a földterületek, mint a természeti javak összeírása volt. Ez volt a célja a Caesar, ill. később Augustus által kezdeményezett és Agrippa által kivitelezett birodalmi felmérésnek is. Ez a feladat alapvető volt ahhoz, hogy egy jól szervezett államgépezet számára - ahogy ez az újkori államok, ill. birodalmak területén lezajlott későbbi kateszteri munkák során is az egyik elsődleges szempont volt- megfelelő tájékozódási forrást hozzanak létre.
Ez a „forrás” a birodalom területének összeírását, az egyes – provincia- területek nagyságának felmérését, a stratégiai utak feltérképezését jelentette, és gyakorlatilag „csupán” egy mellékterméknek tekinthető az a hatalmas térkép, amely teljes egészében csak Agrippa halála után készült el.

Hasonló gyakorlatias szemlélet hozhatta létre a fennmaradt képes és szöveges „térképeket”, amelyek inkább útleírások, mint valódi térképek voltak. Ilyen képes itinerárium a Tabula Peutingeriana, amelynek előképeként sokan Agrippa térképét tekintik. A közel 6 m hosszú és 30 cm széles térkép készítője egyáltalán nem alkalmazta azokat a térképezési eljárásokat, vetületi rendszereket vagy a települések valamilyen koordináta rendszerben történő ábrázolást, amelyek már ismertek voltak ekkor. Az ábrázolt információ elsősorban a települések relatív helyzetét – egymástól való távolságát- és az azokat összekötő úthálózatot mutatja be a szöveges itineráriumok – lsd. Itinerarium Antonini- hasonló összeírásához hasonlóan, sem mint térképként kezelendő alkotás.

A „gyakorlatias” térképezés egy másik kategóriáját jelentik a valóban térképként, elsősorban nagy méretarányú kataszteri térképként kezelendő város és területfelmérések, amelyek mérnöki felméréssel készültek, és amelyeket rendszerint a coloniák forumán állítottak ki. Ezek a térképek a települések körül kiosztott parcellarendszert ábrázolták, mint amilyen az ún. Orange-i táblák, amelyeken a környező területeken kialakított centuria rendszert és a kialakított parcellák birtokosainak nevét jelölték, ugyanakkor a jellemző földrajzi helyeket jelenségeket, mint pld. folyó, hegy ill. mesterségesen kialakított műtárgyakat pld. utakat is tartalmaztak.
Ezek a kataszteri táblák általában a fennmaradt orangei kataszteri tábláktól eltérően bronzból készültek, és valószínűleg a késő-római időszak nyersanyaghiányának estek áldozatául. Egy másolatuk –minden bizonnyal valamilyen szerves anyagra papyrusra, vagy pergamenre átrajzolt változatuk- Rómába, a Tabulariumba került.

A katonai vagy civil térképezési munkálatokat vélhetően a chorographiarusok végezték, akik talán magasabb szintű térképezési ismeretekkel rendelkeztek. A feliratról is ismert caelator chorographiarus valószínűleg az a térképkészítő volt, aki a szóban forgó bronz kataszteri táblákat kivéste.
A térkép elkészítését a már kész vonatkoztatási rendszer segíthette, amely maga a centuria rendszer volt. A két fő tengelyére – cardo és decumanus maximus - felfűzött, kb. egyforma egységek, a centuriák matematikai koordinátarendszert alkottak. Erre utal a parcellák elnevezésében is megtalálható, a főtengelyekből származtatott viszonyszám. Ennek alapján könnyen elkészíthető volt a méretarányos térkép.
A módszer, a derékszögű koordinátamérés, az ortogonális rendszert amúgy is kedvelő római mérnöki gyakorlatban bevett eljárás lehetett. A területek - még a legszabálytalanabb formájú parcellák is - pontos felmérésének különböző módszereit a Corpus Agrimensorum ismerteti. Ebből kitűnik, hogy ahol lehetett, a területeket olyan kisebb egységekre bontották, amelyben már egy derékszög segítségével könnyen számoltak, ill. olyan vonatkoztatási rendszert hoztak létre, amelyben derékszögű koordinátatengelyt alkalmazhattak.

A kataszteri térképezés megléte egyúttal a topográfiai térképek elkészítésének lehetőségét is megadja. A fennmaradt írásos források középkori másolatai között szerepelnek olyan miniatúrák, ill. ábrázolások – pld. Anxurnas, Minturnae, Mons Massicus térképi ábrázolásai - amelyek ilyen jellegű topográfiai térképként is értelmezhetők, bár oktató – és ennek megfelelően - sematikus voltuk miatt ez persze megkérdőjelezhető.

A területfelmérések kapcsán már említésre került, hogy a katonai földmérők végezték a legtöbb kataszteri munkát. A topográfiai térképek meglétére lehet közvetett bizonyíték két forráshely és egy a fennmaradt térképábrázolások közé sorolható illusztráció is.
Vegetius szerint a hadba induló parancsnokoknak szükségszerűen rendelkezniük kellett a területet megfelelő módon ábrázoló térképpel, amelyek az itinerariumokhoz hasonlóan információt adtak pld. a lóváltó helyekről Ennek kapcsán a Tabula Peutingerianához hasonló ábrázolások elterjedt használatát sejthetjük, ugyanakkor maga a Tabula minden bizonnyal nem katonai célokat szolgált. Hiányzik róla a terület részletessége, az egyes lényeges folyók, átkelők ábrázolása.
Vegetius említése alapján tehát részletesebb itinerariumoknak is létezniük kellett. Ovidius megemlíti, hogy a katonák körében elterjedt szokás volt, hogy a pajzsukat térképpel díszítsék. Ilyen ábrázolást ismerünk az ún. Dura Europos-pajzs ábrázolásáról. Amennyiben nem megannyi térképkészítő legionarius szokásáról van szó, feltételezhető, hogy valamilyen térképi előzménye volt ennek a szokásnak, talán a táborban ki volt függesztve a környező terület valamilyen térképi ábrázolása, olyan képes „itinerariuma”, mint amilyenről Vegetius számol be. Kétségtelen azonban, hogy csak találgatásokra vagyunk utalva ennek vizsgálatában.

Amennyiben feltételezzük, hogy az utak tervezése és kivitelezése mérnöki módszerekkel történt, a relatív helyzet-meghatározó képességnek, és a térképezésnek kulcsszerep jutott az előkészítés során. A módszer, ezen belül is az északi szélesség meghatározása régóta ismert metódus volt, utazása során már Kr.e. 4. században végzett ilyen jellegű méréseket gnomon segítségével a massiliai Pytheas.
A Ptolemaios által megadott települések földrajzi koordinátáinak kiszámolásához is alkalmazni kellett ezt az eljárást. Az adott földrajzi hely napfordulókor mért delelési ideje alapján kiszámítható szélességi adatok azonban csak bizonyos esetekben vethetők össze maradéktalanul a tényleges szélességi adatokkal.
A hosszúsági adatok kiszámítása a pontos időmérés, ill. időmérő szerkezet feltalálása előtt lehetetlen volt, ezért általában a relatív távolságadatok függvényében – pld. útadatok felhasználásával - kerültek meghatározásra. Ennek során valószínűleg nem került kiegyenlítésre a tényleges, az út görbületén és a domborzati viszonyoknak megfelelően mért távolság, valamint a levetített térképi, projektált távolság. Szükségszerűen az így készített térképnek pontatlannak kellett lennie.

Aquincum kiemelt szerepe azonban arra mutat rá, hogy itt történt pontos szélesség meghatározás, amelyet alátámaszt az 1990-ben előkerült helyzet meghatározásra alkalmas gnomon alaptáblája is. A relatív helyzet meghatározás pannoniai alkalmazására tehát ismerünk olyan eszközt és olyan forrást, amely alátámasztja, hogy képesek voltak mérni és alkalmazni a települések egymáshoz való relatív helyzetét, ezzel elképzelni azokat egy vonatkoztatási rendszerben, valamint a ptolemaioszi (és a Marinosz-féle) településjegyzék földrajzi koordináta-listája alapján joggal feltételezhetjük, hogy rendelkezésre állt ilyen információ a tervezéshez.

A mai és a ptolemaioszi koordináták összehasonlítása során figyelembe kell venni azt a tényt, hogy bár a mai földrajzi helyzet-meghatározás ugyan hasonló alapokon nyugszik, mint az ókori, azonban a ma használt világméretű vetületi rendszerek általában a Föld forgástengelyeinek megfelelően kialakított ellipszoidok alapján történik. Ez Ptolemaiosz rendszeréből hiányzik, bár a három alkalmazott vetülete mutatja azt a törekvést, hogy a gömbön mérhető adatokat, valamely transzformáció segítségével vetítse síkkoordinátákká.
Ennek megfelelően az általa származott földrajzi koordináták nem vethetők össze maradéktalanul a mai földrajzi koordinátákkal. További problémát jelent az általa adott településjegyzék adatainak vizsgálatában, hogy milyen adatokat tudott felhasználni.

A Caesar, ill. Augustus által elrendelt birodalmi összeírás során természetesen megvolt az a hatalmi háttér, amely lehetővé tett egy kiterjedt felmérést, míg ezt Ptolemaiosz esetében nem feltételezhetjük. Miután az év adott napján végezhető csak el pontosan a mérés, nehéz elképzelni, hogy az általa szerkesztett térképhez ezt maradéktalanul végre is hajtották volna. Az sem valószínű, hogy ha történtek is mérések, azt mindenhol megfelelő képzettségű szakemberek végezték, vagy legalábbis irányították, akik tisztában voltak az időzítés jelentőségével.
A Vitruvius által említett földrajzi példák arra is felhívják a figyelmet, hogy valószínűleg több esetben kerekítettek a mért értékeken, holott ez jelentős tévedésekre is okot ad. A mérések során is viszonylag könnyen lehet pontatlanul értékeket leolvasni, amely jelentősen befolyásolja a földrajzi hely meghatározásának pontosságát. Figyelemre méltó a Brigetio és Aquincum szélességi adatának viszonylag pontos megadása; mindkét helyről ismert a földmérő mérnökök jelenléte.

Ha Pannonia földrajzát szeretnénk rekonstruálni a Ptolemaiosz által megadott koordináták ábrázolásával, az egy mai vonatkoztatási rendszerben nem vezetne pontos eredményre. A Vegetius által leírt térképek formájáról ugyan nincs sok elképzelésünk, de nem kizárt, hogy tartalmaztak mérnöki mód-szerrel mérhető adatokat, és ennek megfelelően ábrázoltak bizonyos területeket.
Abban ugyan egyet kell értenünk Brodersennel, hogy a földrajzi koordináták elvi alkalmazási lehetősége még nem biztosítja, hogy a rajzi ábrázolásuk megtörtént, azt azonban nem lehet kizárni, hogy tervezéshez ne használták volna fel ezt a tudást.

A vízvezetékek megtervezésekor például szinte kizárt, hogy bizonyos terepi felmérések ne előzték volna meg a tervezés fázisát. Hasonló a helyzet az útépítés során felhasznált technikákkal. Ha a római és a korábbi utak legnagyobb különbségének a mérnöki módon történő tervezést és kivitelezést tekintjük, akkor fontos adat a kiinduló és végállomás helyének ismerete.
Gallo a hosszabb egyenes szakaszok, mint pld a via Aemilia 150 km-es, vagy 80 km-es szakaszainak kitűzését nem fogadja el csak kitűző rudak és groma használatával. Szerinte: sem az ilyen hosszú kilométereken át tartó, egyenes vonalat nem lehetett volna tartani ezen eszközök segítségével, sem a nagy területű centuriatios kitűzések fő tengelyeit nem lehetett volna meghatározni. Véleménye szerint háromszögelési eljárást alkalmaztak erre a célra, amihez távolabb eső, de összelátható felmérési pontokat és hasonló háromszögek alkalmazásának elvét használtak fel.

A hasonló háromszögek tulajdonságainak kihasználását a földmérésben valóban ismerjük az antik szerzők leírásaiból. Nipsus ismertet egy olyan módszert, amely a hasonló derékszögű háromszögek elvét kihasználva nehezen hozzáférhető területek - mint pld a folyó - szélessége, mérhetővé válik. Bonyolultabb alakzatú területek felmérésénél is az egyik alkalmazandó irányelvnek tekintik az egyszerűbb alapformákra, mint pld. a háromszögre való bontást, amelyek területe könnyen kiszámítható.
A dioptra használatával és hasonló háromszögek alkalmazásával nagyobb szintkülönbségek és nehezen hozzáférhető helyek magasságának kiszámítása is elvégezhető volt, bár kisebb szintkülönbségek esetén magasságmérést egyszerű eszközökkel és módszerekkel, mint pld. a cultellatio segítségével is el lehetett végezni.

Az elmondottak alapján felmerülhet a kérdés, hogy a pontos területfelmérés ismeretének birtokában és a megfelelő műszerek alkalmazásával megoldandó feladat vajon valóban csak sematikusnak tekinthető eredményeket szült, mint amilyen a maga nemében amúgy tetszetős megoldású Tabula Peutingeriana?
A topográfiai térképezéshez évszázadokon keresztül használt mérnökasztal eredete régóta vitatott. Római eredete nem bizonyított, de a fennmaradt eszközök és a rekonstruálható elemeik nem zárják ki, hogy létezett a római korban is előzménye, mint azt a 17. században Kaspar Schotto is feltételezte. A Corpus Agrimensorum ábrázolásai egyértelműen térképi gondolkodásmódra utalnak. A katonák pajzsait díszítő térképek, pedig a katonákat közvetlenül érintő térképi mintakép létezésére utalnak.

Ha Davies feltételezéséhez hasonló eljárásokat feltételezünk, akkor valószínű, hogy e térképek inkább az utak kialakítása során felmért területek adatainak ábrázolásával készültek, sem mint a térképek felhasználásával jelölték ki az utakat. Ennek megfelelően nem annyira a térképi tervezés, mint inkább a csillagászati alapú helymeghatározás, ill. iránymeghatározás, valamint a különböző geometriai elméletek alkalmazása kellett, hogy szerepet játsszanak a tervezés és kiépítés menetében, és indokolja elvben, hogy miért bonthatók fel sok esetben a római útvonalak egyenes szakaszokra.


Forrás: Részlet Bödöcs András - A római kori úthálózat térinformatikai vizsgálata (Doktori disszertáció. Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar)