logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Rabszolgák a római földmérésben

A római földmérési szakírók írásait a Corpus Agrimensorum Romanorum címen ismert gyűjtemény foglalja magába, amelynek első fennmaradt kézirata a Kr.u. 6. századból származó Codex Arcerianus, amely ma Wolfenbüttelben található. A gyűjtemény több eltérő terjedelmű és tartalmú munkát foglal magába, köztük pl. Hyginus vagy Siculus Flaccus hosszabb értekezéseit, töredékeket a lex Mamiliából vagy éppen késő császárkori hivatalnokok beszámolóit a határkövekről.
A szerzők kilétéről meglehetősen keveset tudunk, de több közlésük arra mutat, hogy elméleti munkásságuk hátteréül gyakorlati tapasztalatok is szolgáltak. Olyan személyekkel van tehát dolgunk, akik maguk is végeztek földmérési munkákat. Ennek fényében meglepőnek tűnhetik, hogy nem szólnak arról, milyen eszközöket, milyen segédszemélyzetet alkalmaztak.

Az ókori technológia fejlett eszközöket állított elő a szintezés, a horizontális szögmérés és a távolságmérés megoldására. A dioptra nevű műszer egyaránt alkalmas volt szintezésre és szögmérésre; a hodometer pedig a megtett utat, a távolságot mérte. Ezeket és más eszközöket, bár az épületek felhúzásánál vagy a vízvezetékek kivitelezésénél a modern technológia vívmányait alkalmazó szakemberek elismerését is kiváltó eredményességgel alkalmazták, a földmérési szakírók még csak nem is említik. Ennek egyik oka talán az lehetett, hogy a felparcellázás és a telekhatár megállapítása nem igényelt bonyolult és drága műszaki eszközöket, amelyek helyszínre szállítása és alkalmazása amúgy is körülményes és költséges lett volna.
A római földmérők alapeszköze, amelyre név szerint is hivatkoznak, a groma volt, amit derékszögek és egyenes vonalak kitűzésére használtak. Ezen kívül a mérőrúd, valamint a mérőlánc vagy kötél és néhány segéd igénybevétele elegendő volt a földmérőkkel szemben támasztott igények kielégítésére.

Távoli analógiaként kellő óvatosság mellett megemlíthetjük a Magyarországon II. József 1786-os rendeletére végrehajtott kataszteri felmérést. Az ellenőrzést, összesítést és a megyei szintű felmérést egy három tagból álló bizottság intézte, amelynek egyik tagja mérnök volt. Ehhez hét munkást rendeltek. A köztük szereplő egy írnokot leszámítva két ember a póznák, két ember a mérőláncok, két ember a szegek kezeléséhez kellett.
Megyénként tehát 8-10 ember elegendő volt a földmérési, kataszterizációs feladatok elvégzésére, jóllehet a legkisebb megyék mérete is meghaladta az 1000 km2-t (vagyis római mértékegységgel a 400 000 iugerumot). A felmérést három év alatt hajtották végre az ország egészét illetően.

Az ókorban a szükséges munkaerő biztosítására rendelkezésre állt egy koronként változó költségű, de viszonylag könnyen hozzáférhető megoldás: a rabszolgák alkalmazása. A földmérési szakírók azonban rabszolgákról sem tesznek említést.
A rabszolgák alkalmazását a földmérésben mégis számon tartja a szakirodalom. Dilke a Kr.u. 1. században 14 civil földmérőd ismer a feliratokon, akik közül nyolc volt felszabadított, három császári felszabadított, egy rabszolga, kettő pedig a felirat alapján meghatározhatatlan státuszú. Campbell a császárkorból 41 olyan feliratot regisztrál, amelyeken nem katonai földmérők jelennek meg. Ebből tizenegy felszabadított és kilenc rabszolga. Ha csupán a fenti két adatot vesszük figyelembe, a rabszolga állapotú vagy múltú földmérők aránya igen magas: eléri vagy jócskán meghaladja az 50%-ot.
A feliratokat általában előszeretettel állították olyan személyek, akik saját erőfeszítéseik eredményeként társadalmi státuszuk emelkedését érték el. Ebből következően a felszabadítottak (és rabszolgák) valódi számarányukhoz képest valószínűleg felülreprezentáltak a feliratokon. Talán nem véletlen, hogy egy, Baetica tartományban működő földmérő igen akkurátusan megadja teljes nevét és foglalkozását: Q. Iulius P.f. Gal. Rufus agrimensor (CIL 2.1598). Ebben - az elszámoltathatóság mellett - minden bizonnyal szerepet játszott, hogy megkülönböztesse magát rabszolga vagy felszabadított jogállású kollégáitól.

A rabszolgák közreműködését illusztráló feliratok közül - tárgyukat tekintve - két markáns csoport emelkedik ki: a sírfeliratoké és a határokat rögzítőké. A határvitákról tudósító feliratok vagy magánfelek vagy közösségek közötti (esetleg ezek kombinációjából létrejövő) viták lezárását, rendezését rögzítették.
A magánjogi jellegű telekhatár-vitákkal szemben a feliratos anyagban inkább a közjogi, vagyis általában városok közötti határviták emlékei lelhetők fel. A földvitákról szóló feliratos anyag nagyon sok példát hoz arra, hogy két szomszédos város határvitába keveredik egymással, s a megoldáshoz a tartomány helytartója - mint a közhatalom birtokosa - földmérő szakértőt vesz igénybe.

A helytartók ezeket az adminisztratív és igazságszolgáltatási feladataikat a tartományokban állomásozó hadsereg személyi állományának igénybevételével oldották meg. Különösen sok példánk van erre vonatkozóan az illyricumi-dalmáciai térségből. A hadsereggel kevésbé ellátott tartományokban más módon kellett elintézni a határviták rendezését vagy a határok rögzítését.
Az eljárás ezekben az esetekben is a helytartó fennhatósága alá tartozott, de császári rabszolgákat, felszabadítottakat használt szakértőként. Numidiában egy Peregrinus nevű császári rabszolga helyezi vissza a határköveket két település közé. A felirat tartalmából, s abból, hogy Peregrinus mensorként szerepel rajta, egyértelmű, hogy földmérő volt, akárcsak az a Tiberinus, aki a császár felszabadítottjaként állítja fel egy africai település határjelölőit.
A határokat megállapító feliratos anyagban domináns a katonák, valamint a császári rabszolgák és felszabadítottak szereplése. A földmérők azonosítása ezekben az esetekben jobbára egyértelmű, hiszen határok megállapításáról van szó.

A sírfeliratok esete valamivel bonyolultabb. A sírfeliratot, amelyen megörökíthették az elhunyt nevét, foglalkozását, társadalmi állását, maga az elhunyt, vagy annak rokonai, barátai, kollégái állították. Az elhunyt társadalmi helyzete általában megállapítható a sírfeliratról, a foglalkozás azonosítása, legalábbis a földmérők esetében azonban terminológiai nehézségbe ütközik.
A többnyire használt mensor megjelölés ugyanis nem utal egyértelműen az illető földmérő voltára. Ismeretesek a mensor frumenti vagy frumentariorum illetve a mensor aedificiorum stb. foglalkozás-megjelölések is. Jelen tanulmányban az egyszerűség kedvéért minden olyan személyt, akit csupán mensorként jelöl a felirat, földmérőnek tekintünk, hacsak valamilyen egyéb körülmény nem teszi ezt kétségessé.

A sírfeliratok jellegzetes csoportját alkotják a császári adminisztrációhoz kapcsolódó felszabadítottak vagy császári rabszolgák feliratai. T. Flavius Dapnus felesége által állított sírkövéről megtudjuk, hogy Dapnus agrimensor volt, a császár felszabadította, továbbá azt is, hogy 90 évet élt. Africa területéről több hasonló felirat került elő: Felix, Victor, Didymus és Romanus császári rabszolgák, s mindegyikük mensor agrarius.

Különös eset Diadumenusé, aki a császárné felszabadította volt, s mensorként jelenik meg azon a feliraton, amit feleségének állított. Felesége szintén Livia háztartásához tartozott, mint ruhafoltozó (sarcinatrix). Hasonlóan Livia felszabadította volt a szintén mensor Ti. Iulius Pelagius, akit Tiberiusszal együtt birtokolt, talán örökségképpen Augustustól. Bár Diadumenus és Pelagius is a császárné városi háztartásához tartozott, mégsem vethető el egyértelműen, hogy foglalkoztak földmérési feladatokkal.
Tudjuk, hogy Livia háztartásában sokféle, specializált foglalkozású rabszolga és felszabadított dolgozott. A kutatók olykor nehézségekkel küzdenek a tekintetben, hogy ezek folyamatos foglalkoztatása hogyan volt megoldható. A földmérők esetében ez talán magyarázható azzal, hogy Livia kiterjedt birtokokkal rendelkezett Itáliában, Kis-Ázsiában, Egyiptomban és még más tartományokban is, amelyek ráadásul nem egyszerre, hanem fokozatosan és különféle jogi aktusok révén jutottak birtokába. Ezek igényelhették, hogy a földméréshez értő rabszolgákkal is rendelkezzék.

Luceria városában állítottak sírfeliratot Felixnek, aki mensor volt, s mindemellett servus publicus. Az apuliai Sipontum városában került elő egy sírfelirat, melyet Liberalis állított fiának Augurinusnak, akit servus rei publicaeként jelöl, foglalkozását pedig mensorként adja meg. Liberalis, aki a városban a servus arkarius feladatát látta el, korábban pedig az alimentatiok ügyeit intézte, minden bizonnyal a pénzügyi igazgatásban tevékenykedett.
A városi pénzügyek és a földterületek felmérése, nyilvántartása - különösen pl. az alimentatio kapcsán - összefüggtek egymással. Esetleg ez magyarázhatja Augurinus foglalkozását. Mindemellett a töredékesen fennmaradt városi törvényekben is találunk adatokat arra vonatkozóan, hogy a helyi adminisztrációnak szüksége volt földméréshez értó szakemberekre.
A városoknak adott törvények természetszerűleg kitértek a birtokviszonyokkal kapcsolatos kérdésekre. Urso városának Caesar korában keletkezett törvénye a közös földek, erdők és épületek tekintetében eladási tilalmat fogalmaz meg, s a bérbeadást is legfeljebb öt évre teszi lehetővé.
Irni municipiumának törvénye a LXXVI. rubricában a duumvirek kötelességévé teszi, hogy tegyenek előterjesztést a városi tanácsnak a város határainak, földjeinek és adóbevételt biztosító területeinek a megvizsgálására. A területek bejárásával végrehajtott vizsgálat célja a visszaélések leleplezése volt.

A feliratok között kevés az, amit az államtól független földmérőnek lehet tulajdonítani. Zömük ráadásul alacsony társadalmi státuszra utal. Messius Stichus vagy Aristo neve önmagában mutatja ezt. Mások meg is jelölik felszabadított vagy rabszolga státuszukat. A neve ugyan töredékesen maradt fenn egy rómavárosi mensornak, de megtudjuk, hogy egy bizonyos Volusius rabszolgája volt.

A rabszolga-munkaerő felhasználását a földmérésben a feliratok mellett a jogszabályok is tanúsítják. A Digesta 11. könyvének 6. titulusa a si mensor falsum modum dixerit címet viseli. Ez először a földmérő felelősségét tárgyalja, amennyiben az adásvétel tárgyaként szereplő földterület valóságos mérete nem egyezik meg a földmérő által megadottal. Miután a földmérő felelősségét a különböző tényállásokra vonatkozóan meghatározza, a jogszabály érvényességét kiterjeszti mindazon foglalkozások űződre, akik valamilyen méréssel foglalkoznak. A jogszabály azonban számol azzal az esettel, ha a földmérő nem saját maga járt el, hanem teljesítési segédet vett igénybe.
A Digesta kitér arra, hogy a teljesítési segéd igénybevétele milyen felelősségi alakzatot keletkeztet. Ha a teljesítési segéd rosszhiszeműen (dolo malo) járt el, akkor a földmérőd terheli a felelősség, mivel a kiválasztáskor nem tanúsított kellő elővigyázatosságot. A titulus egy ízben említést tesz rabszolgáról is, amelynek értelmezése azonban a töredéken belüli elhelyezés miatt kissé bizonytalan.
Rabszolga esetében az elszámoltatás lehetőségeként Pomponius a noxalis és a de peculio kereseteket említi, de az előbbi mellett teszi le a voksát, amihez Ulpianus némi kétkedéssel fűzi hozzá: quamvis civilis actio de peculio competat. Mindkét esetben a hatalomalattiak által kötött szerződésekből fakadó hatalomgyakorlói felelősség, illetve annak mértéke a jogvita tárgya. Számunkra itt az a lényeges, hogy a jogtudósuk számoltak a rabszolgák jelenlétével a római földmérés világában.

A földmérés jövedelmező foglalkozás lehetett. L. Aebutius Faustus Észak-Itáliában előkerült sírkövéről kiderül, hogy mind ő, mind felesége felszabadítottak voltak, Faustus maga pedig mensor. A feliratos mező alatt foglalkozásának eszközei láthatók ábrázolva, többek között egy groma.
A földmérő eszköz két oldalán két vesszőnyaláb látható a beletűzött bárdokkal, ami alapján feltételezhető, hogy Faustus sevir volt, a helyi társadalom megbecsült tagja. A Kr.u. első századból származó sírkőről kiderül még, hogy Aebutius és felesége legalább egy rabszolganő tulajdonosa volt, akit felszabadítottak.

A fentiek mellett a kő mérete, kidolgozottsága is arra utal, hogy Aebutius viszonylag tehetős ember volt, ennek alapját minden bizonnyal a földmérői tevékenység teremtette meg. A mensorok anyagi lehetőségeiről ad képet Receptus és fia felirata. Eszerint saját költségükön felújították és kibővítették Bona Dea Felicula Agrestis régóta elhagyott és romokban heverő római szentélyét. Mindezt pro salute Caesaris tették, ami azért sem meglepő, mert Receptus Augusti libertus volt.Bona Dea istennő kultusza és évenként tartott éjszakai ünnepe, melyen csak nők vehettek részt, jól ismert a P. Clodius Pulcher okozta botrány miatt.
Az istennőre vonatkozó feliratos anyag kevésbé exkluzív kultuszra mutat, rabszolgák és felszabadítottak is gyakran szerepelnek a felajánlók között. Ráadásul a feliratok és domborművek alapján kirajzolódik, hogy az istennőt a földműveléssel összefüggésben is tisztelték. Talán Receptus, akit munkája is a földhöz kapcsolt, éppen ezen aspektus miatt választotta az istennőnek a szentélyét arra, hogy helyreállítsa. Bizonyára szerényebb mértékű volt az az adomány, amelyet más rabszolgák és felszabadítottak társaságában Antiochus tett Mercurius Felixnek.

Az anyagi gyarapodás lehetősége ellentmondásban áll azzal, hogy sok felszabadítottat és rabszolgát ismerünk, akik mensorként tevékenykedtek. A megoldás minden bizonnyal a szakember-utánpótlás kérdésében kereshető. A képzett munkaerő hiányára mind a köztársaság, mind a császárkor idejéből vannak adataink. Plinius egyik levelében arra kéri a császárt, hogy küldjön számára egy mensort, mert ennek szakértelmével pénzt lehetne visszaszerezni a curatoribus operum. A császár megtagadja a kérés teljesítését, arra hivatkozva, hogy nem nélkülözheti a mensorokat a Rómában és környékén folyó munkálatoknál (iis operibus).
A mensor pontos jelentése ebben az esetben nem egyértelmű. Lehet szó építészről és földmérőről. Plinius akár építészt, akár földmérőt kért Traianustól, vélhetően megbízható helyi szakemberek hiánya miatt tette ezt. A képzett munkaerő hiánya magyarázhatja a kedvező jövedelmi helyzetet, de homályban hagyja azt a körülményt, hogy miért nem találkozunk több szabad jogállású földmérővel. A feliratállítás már említett sajátosságai részben magyarázatot nyújthatnak erre, de más tényezővel is számolhatunk.
A szakember utánpótlás megteremtésének legegyszerűbb módja az volt, ha családon belül generációról generációra adták át az ismereteket. Amennyiben családon belül nem akadt alkalmas személy, rabszolgák kiképzésével lehetett orvosolni a hiányt.

A rabszolgák kiképzése és munkával való ellátása más célokat is szolgálhatott. A kitanított rabszolga magasabb bevételt termelt, önálló munkavégzése esetén hasznot hajthatott urának. Képzett munkaerő birtokában a földmérő több munkát tudott elvállalni, ami az imént idézett néhány adatból kitetszően anyagilag is megérte neki.
Ha tulajdonosa a munka jövedelméből részeltette, a rabszolga peculiumra is szert tehetett, aminek segítségével később elnyerhette szabadságát. Ez ösztönzően hatott munkamoráljára is. További előnyt jelentett, hogy a szaktudással rendelkező rabszolga értékesebb volt társainál. A jogtudós Paulus (Dig. 25.1.6) a hozomány dolgaira eszközölt beruházások között tartja számon a rabszolgák kitanítását (si servos artes docuerit), amelyet értéknövelőnek tekint.

A szabad jogállású munkaerő alkalmazásával szemben volt még egy előnye a rabszolgák kiképzésének. Felszabadításuk esetén nem feltétlenül jelentettek szakmai konkurenciát egykori gazdájuk számára, hiszen a ius patronatus széleskörű lehetőségeket biztosított az egykori rabszolga munkaerejének további kiaknázására. Az sem volt ritka, hogy a tulajdonos rabszolgáival vagy felszabadítottaival együtt fogjon gazdasági vállalkozásba, mint ezt szemrehányóan Cicero is leírja.
Egyiptomból több szerződés maradt fenn, amelyet rabszolga kitanítására kötöttek a felek. Orvos, zenész, gyorsíró és textilkészítő szerepel a foglalkozások között. A tanulóidő általában 2-4 év volt, s a szerződés fajtájától függően ellentételezték a tanítást. Az egyik szerződéstípus szerint a tanuló dolgozott a mester mellett, aki ennek a munkának a hasznával gyarapodott.

A rabszolgákból ilyen módon már az idősebb Cato jövedelmet húzott. A vásárolt fiatal rabszolgákat kiképeztette, majd idővel (általában egy év) eladta őket magasabb áron. Ismeri ezt a fajta haszonszerzést a Digesta is. Paulus egy ács (faber) példáját hozza fel, aki kitanítás céljára rabszolgát vásárol, majd drágábban adja tovább. Paulus példája azért is állítható párhuzamba a földméréssel, mert a jogtudós ezt a gyakorlatot éppen a megbízás jogintézményének tárgyalásába illeszti bele. Az ács mandatu amici folytatja a fent nevezett tevékenységet.
A földmérő tevékenységét ugyanis nem a bérleti szerződés (locatio-conductio) alá sorolták a római jogászok, hanem bizalmi jellegű feladatnak (beneficium) tekintették, amiért tiszteletdíjat (honorarium) lehetett fizetni. Ez a jellemzője viszont a megbízási szerződéssel (mandatum) rokonította.A rabszolgák kitanítása általános gyakorlat lehetett. Számol vele Ulpianus és Venuleius Saturninus is. Utóbbi, aki a Kr.u. 3. század híres jogtudósa volt, a rabszolgákat két kategóriába csoportosítja: veterator (gyakorlott ember) vagy novicius (új rabszolga). Ezt nem a szolgaságban eltöltött időtartamtól teszi függővé, hanem egyéb jellemzőktől, hiszen például aki rendelkezik valamilyen szakismerettel, az veterator (ob id veteratorem esse, si liberalibus studiis eruditus sit).

Az alkalmazott technika és eljárások viszonylag egyszerű volta magyarázhatja az olyan feliratokat, amelyeken egészen fiatal földmérők tűnnek fel. A római földmérők előtt álló feladatok bonyolultabb eszközök nélkül is kezelhetők voltak, ezért a kiképzés sem vehetett igénybe túl sok időt, s a megszerzett tudás a gyakorlat során folyamatosan bővült. Laches, aki 17 évet élt, sírfeliratán már mensorként szerepel.
Az africai T. Flavius Apsens, aki mesor agrorumként jelenítette meg magát, szintén nem élt hosszú életet, 26 éves korában halt meg. A már említett sipontumi Augurinus sem élte meg 24. születésnapját. Egy Pontosban előkerült sírfelirat szerint az elhunyt mindössze 22 évet élt, mégis a földmérésben és a jog ismeretében is kiválónak tünteti fel magát.

A rövid idő alatt, fiatalon kiképzett rabszolgák hosszú évekig termelhettek bevételt gazdájuknak, egyúttal előmozdítva saját felszabadításukat is. A kitanítás a rabszolga etetésével és ruházatának biztosításával ellentétben nem volt a gazda kötelessége (praestare servo debeat), hanem egy lehetőség, beneficium, amivel a tulajdonosa élhetett.
A rabszolgatartók - úgy tűnik - rendszeresen éltek ezzel a lehetőséggel, s talán nemcsak az orvosok, gyorsírók vagy textilkészítők, hanem a földmérők esetében is.



Takács Levente