logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az aranykor

Hésziodosztól kezdve az ókori irodalomban számtalanszor felidézték és újraírták az emberiség boldog, gondtalan korszakának, az aranykornak a mítoszát. Az aranykor-leírások olyan motívumokból épülnek fel, amelyek zöme már Hésziodosz munkájában is megtalálható. A későbbi költők ezeket rendezik és értelmezik át műveikben.
Az aranykorban nem voltak háborúk, az emberek nem viszálykodtak, nem gyötörte őket betegség. Hiányzott az aranykorból a kereskedelmi célú tengeri hajózás. Erre azért sem volt szükség, mert a föld mindent megtermett magától (vagy más elképzelések szerint egy évben többszőr is bőven termett). Egyes leírások szerint az aranykorban még az Igazság is a Földön lakott. Ebben az időben Kronosz vagy Saturnus uralkodott. Az aranykor-leírásokat éppen e motívumok felhasználása alapján lehet csoportosítani.

A hészíodoszi világképben a folyamatos hanyatlás képzete jelenik meg, vagyis az aranykor egy ideális állapot, a kővetkező korszakok pedig egyre rosszabbak. Más megközelítésben viszont az emberiség első korszaka primitív, fejletlen és őskori volt, amiből a munka révén emelkedett ki. Az erkölcsi hanyatlás csupán e kiemelkedés után következett be. Mindenesetre elmondható, hogy az egyes motívumok kiválasztása, elhelyezése a szövegben az adott szerző választása volt. Éppen ezért feltűnő, hogy az aranykor-leírásokban egy motívum - tudomásunk szerint - csak a római irodalom fénykorának szerzőitől kezdve található meg.

Tibullus betegsége miatt Messallától és kíséretétől elszakadva egyedül marad Corcyra szigetén, miközben társai útra kelnek. Az aranykor témájának felhívásához éppen ez a körülmény adja a kiindulópontot: az aranykor egyik jellemzője, hogy akkoriban nem keltek hosszú tengeri utakra. Tibullus is ezzel kezdi: Sorturnus uralma alatt az ember nem vállalkozott hosszú tengeri utakra. A folytatásban többek közöst megemlíti, hogy akkoriban a földeket sem szabdalták határkövekkel jelzett mezsgyék.
Tibullus a fel nem mért és fel nem osztott föld motívumát valamilyen ősi, időben a saját életétől távol eső korba helyezi. Nem így tesz Horatius, aki egyik ódájában a fösvények életének boldogtalanságát hasonlítja össze a messzi tájakat lakó szkíták és geták boldogságával.
A geták körében ismeretlen a földek felmérése: immetata quibus iugera. A megjegyzés akkor nyer értelmet, ha szűkebb szövegkörnyezetét is megnézzük. A fel nem osztott földeken maguktól teremnek a gyümölcsök és a gabonafélék, ami az aranykor-leírások egyik tipikus mοtivuma. Tibullus időben, Horatius térben távolítja el a korabeli Rómától a fel nem osztott földek gondolatát, de mindkettejük nél a gondtalanság és a boldog élet velejárójaként tűnik fel.

Vergilius műveiben többszőr felidézi az aranykort. A sokszor értelmezett és újraértelmezett 4. eclogában szinte tobzódnak az aranykorhoz tartozó tοpοszok. A kronológiailag olykor zavarosnak tűnő motívumáradat oka minden bizonnyal az, hogy ez esetben Vergilius nem a távoli múltba, a távoli jövőbe vagy valamely nagyon távoli helyre akarja helyezni az aranykort, hanem éppen saját korának eseményeit, a közeljövő várakozásalt próbálja ebbe a keretbe illeszteni. Az aranykor letűnésének egyes jelei, mint pl. a hajózás, a városfalak, a földművelés, szerepelnek az eklogában, de a földmérést nem említi a költő.

Az Aeneis 6. könyvének abban a részében szerepel az aurea saecula kifejezés, ahol Anchises bemutatja Aeneasnak Róma történetét a királyoktól Augustusig. Ezt Anchises elbeszélése alapján Augustus Caesar teremti meg Rómának, de sem a jól ismert motívumok, sem a földmérés nem szerepel eme boldog kor leírásában. Sokkal inkább a birodalom kiterjesztéséről, hódításokról van szó.
Az eposz 8. könyvében egy ennél szabályosabb aranykor-leírással találkozunk. Euandrus mesél Aeneasnak a régi Itáliáról, ami Sorturnus uralma előtt és alatt valódi aranykort (szintén aurea saecula) élt meg. A szokásos jellemzők fordulnak elő ezekben a sorokban is: nem volt földművelés, nem fogták igába a bikákat, békében éltek. Lassanként azonban a háború dühöngése és a birtoklásvágy tönkretették ezt az idilli állapotot.
Ennél konkrétabban nem fogalmaz a költő, mindenesetre érdekes, hogy egyszer a hódítás és a vele szükségszerűen együtt járó háborúk megteremtik az aranykort, másszor pedig éppen a háború dühöngése az egyre rosszabb korok beköszöntének oka. A földmérésről viszont az Aeneis e két helyén szó sem esik.

Szerepel viszont a föld határsávokkal (limite) történő felparcellázása a Georgicában, ami egyáltalán nem meglepő egy mezőgazdasági tankölteményben. luppiter uralmának idején parcellázzák fel a földeket, ami egyértelműen a hanyatlás jele. Ovidius, akinek szövege az említettek közül időben a legkésőbb keletkezett, szintén az egyre rosszabbodó későbbi korok tüneteként írja le, hogy a földmérők felmérik a földeket. Ő az első szerző, aki foglalkozásuk nevével megnevezi a cselekvő személyeket. A korábbi esetekben csupán a folyamat, a föld felmérése, felparcellázása szerepel a szövegekben.
Tibullus, Horatius, Vergilius és Ovidius különböző kontextusba helyezve ugyan, de egyaránt a földmérők tevékenységétől nem érintett, felosztatlan földet tartják ideálisnak. Bömer, abból kiindulva, hogy Hésziodοsz még nem ismeri ezt a toposzt, hellenisztikus fejleménynek tartja a megjelenését az aranykor jellemzői között. Az érdemes Ovidius-kommentátor szavaiban kételkednünk kell. Forrásokkal egyáltalán nem támasztja alá állítását, Igy érdemes szemrevételezni néhány leírást Hészíodosz és a római irodalom aranykora között eltelt időszakból.

Platón Kratüloszában (397e-398a) Szókratész és Hermogenész a démonokról beszélgetve megemlítik Hésziodosz nevét, valamint azt, hogy szerinte az első az aranynemzedék volt. Szókratész interpretációja szerint ez azt jelenti, hogy az akkor élt emberek derekak és becsületesek voltak.
Az Államban ismét visszatér a fémek értéket, rangsort kifejező felhasználása, igaz nem az időbeli egymásutániság, hanem a sinkronitás dimenziójában. Az egyenlők és egyenlőbbek gondolatának igazolására Szókratész használja fel a fémek adta lehetőséget. A vezetésre alkalmasokat az arany, az őröket az ezüst, a földműveseket és kézműveseket a vas és a bronz jellemzi. Utópisztikus jellege ellenére Platónnál nem találhatunk a többihez hasonló aranykor-leírást, s a földmérésről sem esik szó.

A fennmaradtak közül talán a legterjedelmesebb aranykor-leírást Aratosz Phainomena c. költeményében olvashatjuk, ahol a többi leíráshoz hasonló aranykort találunk. Az emberek egyszerű életet éltek, nem hajóztak a tengeren, nem háborúskodtak, s az Igazság maga is köztük élt.
Az ezüst-és a bronzkor emberei egyre silányabbak és gonoszabbak lettek, s végül az Igazság is távozott a Földről. A mezőgazdasági munka bemutatása szempontjából Aratos leírása valamelyest elüt az eddigiektől, de földmérésről szó sem esik. (Aratos Phain. 110-137.)
Theokrítosz 12. idillje szerelmi kontextusban említi az aranykort (15-16. sor) mint olyan időszakot, amikor nem gördült semmilyen akadály az egymást szeretők elé. Ebben a szövegben, bár természetesen a vers elején a szerelmes örömét bukolikus hasonlatokkal írja körül a költő, meglepő lenne, ha éppen a földméréssel találkoznánk.

Az alkotások keletkezésének tágabb, külső kontextusát is vizsgálva azonban, egyáltalán nem lenne különös, ha valamelyik versben mégis előfordulna a felmért föld, a földmérés motívuma. Az ókorban létezett egy olyan hagyomány, amely sok más tudományhoz hasonlóan a földmérést is Egyiptomból származtatta. Hérodotosz (2.109) leírása szerint Szeszósztrisz egyiptomi király az ország egész területét felosztotta úgy, hogy mindenkinek egyforma nagyságú, négyszög alakú területet juttatott.

A földmérés abból a kényszerhelyzetből alakult ki, hogy a Nílus áradása minden évben bizonytalanná, felismerhetetlenné tette a telekhatárokat, elmosott egy-egy részt a földbirtokokból. Ez a körülmény, mármint az évenként visszatérő árvíz, nyilvánvalóan a Kr.e. 3. századi Egyiptom életét is meghatározta.
Theokritosz ismerhette akár Hérodotosz kapcsolódó leírását is; a Nílus évenkénti áradása pedig költészetében is megjelenik. Ptolemaioszt magasztaló 17. idilljében (77-80.) Egyiptomot olyan földként dicséri, amely minden másnál jobbat és többet terem, éppen Nílus áradásainak köszönhetően.

Az egyforma, négyzet alakú területrészek kialakítása nem csupán Hérodotosz leírásából ismerős. A rómaiak földmérési és földosztási gyakorlata, az un. centuriatio (amit limitationak is neveztek) a négyzet alakú parcellákat tekintette tökéletes alapegységnek. A centuriatio ugyanis egymást derékszögben metsző, meghatározott szélességű tengelyekre és az általuk közrezárt, sarkain (feliratos) határkövekkel megjelölt négyzet alakú parcellákra (centuria) tagolta a felosztandó földterületet. A görög világban létezett egy hasonló területrendezés, amely sakktábla-szerű varosokat eredményezett. Ez volt a milétoszi Hippodamosz nevéhez kapcsolt városépítészet.
A Kr.e. 5. századi építészről elnevezett rendszert Milétosz, Οlünthosz újabb negyedei, Szelinusz déli része, Thurioi stb. kivitelezésénél használták fel. Különösen egyes dél-itáliai görög városok négyzethálós elrendezése csábította a kutatókat arra a nézetré, hogy a római centuriatiót is görög eredetűnek tartsák.

Mindezek figyelembevételével úgy tűnik, hogy a hellenisztikus költészet az aranykor vonatkozásában nem törődött a földméréssel. Bömer nézete a felsorolt példák alapján nem igazolható. Baldry véleménye szerint (1952, 90) Augustus korától kezdve az aranykor közhelynek számít a latín irodalomban. Ennek megfelelően azt várnánk, hogy az aranykori szerzők által bevezetett és gyakran felhívott motívum: a földosztás, a földmérés feltűnik a későbbi művekben. Különösen azután, hogy a földmérési szakirodalom kibontakozik Rómában, s Augustus korától megkezdődik a földmérők társadalmi státuszának és elismertségének emelkedése is.
A császárkori irodalom néhány aranykor-ábrázolását áttekintve azonban nem találjuk nyomát annak, hogy ez a motívum elterjedt volna. Calpurníus Siculus 1. eclogájában az aranykor békével születik meg újra, s a pásztoroknak nem kell aggódniuk nyájaik biztonsága miatt. Az Octavia szerzője - a hésziodoszi fejlődéselmélethez hasonlóan - meglehetősen terjedelmesen tárgyalja az egymást kővető korszakokat.
A hanyatlás tüneteként itt is megjelenik pl. a háború vagy a bányászat, sőt még a földművelés is, de a szerző nem szól a földmérésről. Seneca viszont a Phaedrában (528529) egy prima aetas leírásban, méghozzá terminus technicusok alkalmazásával, említést tesz a felosztott földről (divisit agros arbiter populis lapis).

A modern kommentár írói szerint Seneca a kezdeti időszak leírásának struktúráját egészében Ovidiustól veszi át. A határkövek hiányának motívumát pedig Ovidius Amοreséből származtatják, bár teljes joggal utalhattak volna a Metamorphoses már idézett helyére is. Seneca szintén az aranykori irodalomra utal vissza, amikor Vergiliust idézi egyik levelében, ahol a földbirtokok halmozását a gazdagság és a kapzsiság példájaként említi (ep. 90.37). Mindkét alkalommal, amikor Seneca a földmérést és az ideális vagy aranykori állapotot összefüggésbe hozza egymással, visszanyúl az aranykori szerzőkhöz, idézi őket, Igy valójában nem tekinthető tanúnak a motívum elterjedésére.

Összességében tehát elmondható, hogy a felosztott, fel-mért föld motívuma az aranykorleírásokban csak egy meghatározott időszakban tűnik fel. A már idézett római költemények nagyjából a Kr.e. 30-as évektől a Kr.u. első évtizedig terjedő periódusban keletkeztek, vagyis a római polgárháborúk záró szakasza és az augustusi egyeduralom megszilárdulása idején. Ez a turbulens kor minden szerző életében - közismerten - mély nyomot hagyott.
A veteránok letelepítése rengeteg földet vett igénybe, s ez a kérdés már a triumvirátus időszakában súlyos konfliktusokhoz vezetett. Suetonius beszámol arról, hogy a telepítések mind a veteránok, mind a földművesek körében elégedetlenséget szültek. Utóbbiak nézőpontjáról, s ezáltal magáról a problémáról, Vergilius első eclogája tudósít.

A földosztások korábban is a római politika eszköztárába tartoztak, Augustus kora azonban e tekintetben is kiemelkedő lehetett. Hyginus Gromatícus, amikor Constitutio limitum című munkájában történeti áttekintést nyújt a rómaiak cοlοnia-alapításairól, Augustus ilyen irányú tevékenységét ugyanakkora terjedelemben tárgyalja, mint a köztársaság teljes időszakát. Augustus maga nagyra tartotta telepítéseit, a res gestae-ben büszkén említi azokat a hatalmas összegeket, amelyeket kifizetett a katonák letelepítéséhez szükséges földért. Suetonius pedig arról tudósít, hogy az első princeps csak Itáliában 28 coloniát telepített.

A korabeli pénzeken is megjelenítik a földosztást. Augustus egyik denariusa pontifexként mutatja a császárt, amint egy ökrök által vont ekével szánt. A nagyjából Kr.e. 29-27 közötti időszakra datálható veret időszerűségét az adhatja, hogy Actium után sok katonát kellett letelepíteni. Ilyen eseményre utal Cassius Dio, akinek szövegéből akár magának Octavíanusnak a személyes szerepvállalására is következtethetnénk.
Az ábrázolás könnyen párhuzamba állítható annak a törvénynek a szövegével, amelyből Hygínus Gromatícus a következő fordulatot idézi: qua falx et arater ierit. Augustus a földmérés technikaínak nevezhető részletkérdéseit is megpróbálta szabályozni.

A korszellemet mutatja, hogy más vezető politikusok is szívesen hivatkoztak saját telepítéseikre. Munatius Plancus a sírfeliratán, viselt tisztségei és diadalmenete mellett, nem mulasztotta el megemlíteni, hogy Itáliában földet osztott, Galliában pedig két coloniát is telepített: Lugdunumot és Rauricát.

A telepítések minden bizonnyal (agri)mensorok tömegét foglalkoztatták. Tevékenységük korántsem volt konfliktusmentes. Octavius Musáról, az Augustus-kor egyik történetírójáról két anekdota is fennmaradt a Mantua és Cremona környéki földosztásokkal kapcsolatban. Az egyikben Alfenus Varusszal keveredik konfliktusba Varus állatainak lefoglalása és azok éhenhalása miatt. Varus a telepítéseknél bosszút áll a mantuaiakon.
A másik szerint éppen Octavius Musa állatainak okoznak kellemetlenséget a mantuaiak, s ezért ő jár el a földosztásoknál a mantuaiak kárára. Ez utóbbi változatban Musa hajtotta végre a földosztást (perticam militarem), mint az Augustus által kijelölt földmérő (limitator ab Augusto datus).

A két változatban az a közös, hogy a földosztások valamilyen konfliktussal állnak összefüggésben. A korabeli társadalmi nyugtalanságot mutatja, hogy elterjednek a világ, a római állam sorsát homályosan taglaló jóslatok. A Sibyllának, Vegοiának stb. tulajdonított jövendölések és a feltűnő különös égi jelenségek élénken foglalkoztatták az emberek képzeletét.
A jóslatok gyakran a világkorszakok, köztük az aranykor motívumát felhasználva tárják olvasóik elé a jövőt a világ fejlődéséről. Sőt, a Heurgon által éppen a polgárháborúk időszakára datált Vegoia-prófécia még a földek felméréséről, a telekhatárok megjelöléséről és az ezeket megsértők büntetéséről is szól.

A társadalomban jelentkező konfliktusok egyik része tehát szorosan kapcsolódott a földmérők tevékenységéhez. Octavius Musa idősebb kortársa, a politikában magasabbra jutó Decidius Saxa is támadásoknak volt kitéve. Cicero gúnyosan csak castrorum antea metatοr-ként emlegeti az egyébként a praefectus castrorum tisztségének megfelelő pozíciót betöltő Saxát, sőt a földmérők egyik munkaeszközét, a iecempedát is említi vele kapcsolatban. Saxa nyílván a katonai táborok felmérésében szerzett tapasztalatai miatt, főként Antonius híveként szerepet kapott a Kr.e. 44-ben elfogadott földtörvények végrehajtásában. Ez utóbbi tevékenysége válthatta ki Cicero heves támadását. A földosztást nem csak Cicero, hanem valamivel később az aranykori költők szintén keserű szájízzel emlegették, mintegy a hanyatlás, a viszonyok rosszabbá válása jeleként.

Az idézett költeményeknél mintegy száz évvel később bontakozik ki az agrimensorok szakirodalmi tevékenysége. Közülük időben minden bizonnyal az a Frontinus a legkorábbi, aki háromszor viselte a consuli méltóságot. A földmérők írásainak elején - egy kívétellel - nem található előszó, praefatio. A munkák célja, a földmérők hivatástudatának írásbeli megfogalmazása így nem nyer számunkra könnyen megragadható kifejezést. A szövegekben található utalásokból azonban kirajzolódik, hogy a szakma művelői miben látták tevékenységük társadalmi hasznosságát.
Maga a centuriatio rendszere is az állandóságot, a megbízhatóságot sugallja egyenlőre kimért és feliratos vagy jelekkel ellátott határkövekkel biztosított parcelláival. Ezt erősítik meg azok az elszórt közlések, amelyeket az egyes munkákban találhatunk. Hyginus de condicionibus agrorum című írásában előadja, hogy egy katonai múlttal rendelkező földmérő Pannóniában olyan gondosan végezte a tevékenységét, különösen a térképi ábrázolás tekintetében, hogy a letelepített katonák között nem keletkezhetett sem per, sem vita. Hyginus Gromaticus ismerteti a centuriatio helyes megvalósítása mellett a szokásos hibákat is. Ezek közé tartozik például, hogy a javasolttól eltérően számozzák a tengelyeket. Az ilyen hibák egy konfliktus rendezése során akár további pereket is eredményezhetnek.
A földmérés szabályaitól való eltérés tehát perek forrása lehet, vagyis a helyes kivitelezés egyik fontos erénye, hogy így elkerülhetőek a vitás helyzetek. Ugyanez a szerző számol azzal a lehetőséggel is, ha a földmérőnek valamilyen külső kényszer, pl. a terepadottságok miatt, el kell térni a centuriatio szabálykövető megvalósításától. Bizonyos eltérések megengedhetők, de a rendszer lényegét: az egymást derékszögben metsző mezsgyéket meg kell őrizni. Ha a földmérő ezt szem előtt tartva jár el, akkor sem a település, sem a birtokosok részéről nem keletkezik panasz.

A Kr.e. első századi irodalmi leírásokban a földmérés, a szántófőid határkövekkel történő felosztása negatív színben tűnik fel. Zavar, elégedetlenség, konfliktus kíséri a földosztásokat. Alig száz évvel később a földmérési szakírók magukat úgy állítják be, mint akiknek a tevékenysége megelőzi a pereket, rendezi a vitákat. Az ellentmondás nem a földmérői hívatás (vagy éppen hivatástudat) megváltozásának tudható be, hanem a politikai változásoknak.

Augustus földosztásai korántsem zajlottak olyan sikeresen, mint ahogy a princeps maga azt beállítani igyekezett. Erre reflektáltak a kortárs költők. Az aranykori állapot megszűnésének motívumkincsébe új elemet illesztettek: a felosztott földét. A földek határokkal történő tagolását, kijelölését a korabeli mezőgazdasági gyakorlat nem tartotta elvetendőnek.
Varro részletesen ír a telekhatárok kerítéssel, árokkal, sánccal, fasorral történő biztosításáról, s elemzésének végén kiemeli, hogy erre a békés birtoklás miatt van szükség (ne familiae rixent cum vicinis ac limites ex litibus iudicem quaerant). Varro nézete a telekhatárok funkciójáról egyezést mutat a földmérők nézeteivel.

A költők újítása nem a korabeli mezőgazdasági vagy földmérési gyakorlatból vett elem, hanem politikai eredetű. Talán az sem véletlen, hogy azokban a leírásokban, ahol csupán leírják az ideális állapotot, s nem a változás, az egymásra következő korszakok állnak a középpontban, hiányzik is a felosztott föld, a földmérés motívuma.



Forrás: Takács Levente - A római földmérés Lektorálta: Bödöcs András