logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az állami beavatkozás egy példája (De Subsicivis)

A római földmérési szakírók ugyan a centuriatiót tekintették a legtökéletesebb rendszernek, de a derékszögeke és egyenes vonalakon alapuló földmérési mód magában hordozta annak veszélyét, hogy adott földrajzi tájra nem lehetett maradéktalanul rávetíteni. Gyakran előfordult, hogy felosztandó területet nem lehetett teljesen kitölteni a négyzet alakú földdarabokkal és az őket elválasztó mezsgyékkel, aminek következtében a rendelkezésre álló terület szélein szabálytalan alakú és különböző méretű földterülete maradtak. Ezeket illette a római földmérési szakirodalom a subsicivum vagy loca subsiciva elnevezéssel.

A római földmérési szakírók a földdarabok fajtáiról és (jogi) minőségéről értekezve számos kategóriát, típust alakítanak ki. Az egyes szerzőknél alkalmazott terminusok nem feltétlenül jól körülírt definíciók, gyakran összemosódnak: excepta, relicta, extraclusa stb. Ide sorolható a subsiciva is, amelynek jelentése valamivel összetettebb, mint az a bevezető sorokból talán kivehető.

A subsiciva neve Frontínus szerint onnan származik, hogy vonalak határolják le (subsecante linea nomen acce pit). A szakírók alapvetően két fajtájával számolnak. Az egyik a felosztandó terület szélein helyezkedik el, és azokat a földdarabokat tartalmazza, amelyeket a centuriatio nem tudott kitölteni.
A másik típusa a centuriák kőzött helyezkedik el. Frontinus tipológiája merőben formális szempontokat vesz figyelembe, és nem mond semmit például a második kategória létrejöttének okáról, módjáról stb. Hyginus a második típus kapcsán megemlíti, hogy ezek meg nem műlelt területek voltak (aliqua inculta loca).
A centuriatio négyzetrácsos hálóján vagy egyenesen a centuriákon belül minden bizonnyal csak olyan területeket hagytak ki a felosztásbó, amelyek művelésbe vonása csak nagyobb munkabefektetés árán vagy egyáltalán nem volt lehetséges.

Megerősíti ezt a 6-7. században alkotó sevillai Isidorus, aki az ismeretlen szerzőségű, de a Corpus Agrimensorum Romanorumban hagyományozódott de agris szövegét követve a subsiciva második típusába a terméketlen vagy mocsaras területeket sorolja (steriles velpalustres), továbbá azokat a földdarabokat, amelyek nem teszik ki egy szabályos centura 200 iugerum-nyi méretét.
Nem véletlen, hogy e gyengébb minőségű földdarabokat nem vették figyelembe a centuriatio kialakításakor, hiszen a földosztás címzettjei a kiszolgált katonák voltak, akik esetleges elégedetlenségüknek hangot is adtak, mint tették azt Augustus halála után. Az uralomváltás bizonytalan időszakában a katonák egyik hangoztatott sérelme éppen az volt, hogy leszerelésük után mocsaras, vagy műveletlen hegyvidéki területeket kapnak.

A subsiciva szó irodalmi forrásokban is előfordul Cicerótól Senecán és a két Pliniuson át Apuleíusíg. Többnyire a tempus szóhoz kapcsolódik, de a res, opera, studium szavakkal is alkothat jelzős szerkezetet. Mindegyik esetben a fennmaradó vagy mellékes szavakkal lehetne visszaadni a jelentését. Cicero de legibusának elején Atticus arra biztatja Cicerót, hogy írjon egy történeti munkát, aki azzal próbálja elhárítani barátja kérését, hogy nem rendelkezik elég szabad idővel. Erre Atticus rákérdez, hogy többi munkája megírásakor ugyan mennyi szabad ideje volt.
A szövegben ezen a helyen a tempus vacuum kifejezés fordul elő, míg Cicero a kérdésre adott válaszában a subsiciva tempora kifejezést alkalmazza, amelyet a magyar fordítóa megtakarított idő fordulattal ad vissza. A két melléknév (vacuum, subsiciva) itt egymással azonos értelműnek tekinthetők.

Senecánál az ordinarius (lényeges) melléknév ellentéte Gelliusnál pedig a subsecundaria szinonimája. Az idősebb Plíniusnál a hivatali kötelezettségek elvégzése után fennmaradó időt jelenti. Földrajzi kontextusban mindössze Apuleius használja. Pythagorasszal kapcsolatos megjegyzésében, miszerint a filozófus Itáliát második Görögországgá; tette, a „második„ szó kifejezésére él a subsiciva szóva1.
Az irodalmi forrásokban fellelhető jelentés gondolati tar-; tatmát tekintve megfeleltethető a földmérési szakírók subsiciva fogalmának. Valami fontosabb, előbbre való, szervezett mellett jelenti az abból kimaradó, azon kívül álló részeket. A földmérők által használt jelentésben egyízben talál ható meg a szó irodalmi forrásban. Domitianus császárról írt életrajzában Suetonius számol be a császár egyik intézkedéséről, amely szerint a subsiciva alá sorolható területekez átengedte régebbi birtokosaiknak, mintha azokat elbírtoklás útján megszerezték volna.

Domitianus intézkedése egy éveken át húzódó vitás helyzet lezárását jelentette, amiben - mint Suetoníus rövid köz léséből is jól kitűnik - a subsiciva sorsa kiemelt szerepet játszott. Erről a folyamatról a földmérési szakírókon túl az irodalmi és feliratos források is tudósítanak.
A subsiciva meghatározásából két körülmény világosan kiderül. Egyfelől az ebbe a kategóriába sorolható területek kel csak azon városok territóriumán kell számolni, amelyek földjeit a centuriatio elvei szerint osztották fel. Másfelől a centuriatio kialakítása során szabad földterületek maradtak a városok közelebbi vagy távolabbi környékén, amelyek olykor jelentős méretűek is lehettek, mint pl. a Lusitaniai Augusta Emerita esetében. Mi lett ezek sorsa?
A földmérési szakírók tudósítanak arról, hogy a subsiciva vagy a földosztók (auctor divisionis) rendelkezése alatt maradt, vagy átengedték azt a cοlοniáknak (esetleg magánszemélyeknek). Előbbi aktust a szerzők a remaneo vagy reservo igékkel, utóbbit a concedo ige felhasználását fejezik ki. A földosztást minden esetben olyan személy végezte, akit erre az állam felhatalmazott: a köztársaság korában triumvirek, a császárság idején az uralkodó megbízottjai.
A fennmaradó földek tehát a felhatalmazó rendelkenése alatt maradtak, vagyis az ager publicus mennyiségét gyarapították, amellyel a földmérési szakírók korában elvileg a császár rendelkezett. Az átadott földeket pedig az adott település hasznosíthatta. Világosan mutatja ezt Hyginus egyik szöveghelye, ahol a maradványföldek jogi helyzetéről így számol be: quae... velut communis iuris aut publici essent.

A városoknak átengedett területek további sorsáról Hyginus és Siculus Flaccus nagyjából egybehangzóan tudósít. A települések ezeket a földeket jövedelmeik gyarapítására használták fel: adásvétel vagy bérbeadás útján hasznosították őket. A bérleti szerződéseket ötévente (per singula lustra) kötötték meg, de előfordulhatott hosszabb időtartam (in plures annos) is. A két szakíró alapján mindenesetre úgy tűnik, hogy határozott idejű (certo tempore) szerződésekről volt szó. A földdarabok jogi sorsa is követhető volt, hiszen azokról feljegyzések készültek, legalábbis erre utalhatnak Siculus Flaccusnak a hasznosítási lehetőségek ismertetéséhez fűzött szavai: quae ex monumentis publicis cog-nosci possunt.

A szakíróknál rögzítettek megfelelnek a (többnyire töredékes formában) fennmaradt városi törvényekben olvas-ható szabályoknak, eljárásoknak. A településeknek is érdekükben állt az átengedett területek hasznosítása, s ehhez kapcsolódó nyilvántartása, ezért a városi törvények tartalmaztak ezzel kapcsolatos szabályokat. Irni municipiumának törvénye a már említett LXXVI. rubricában a városi tisztségviselők kötelességévé teszi, hogy gondoskodjanak a város határainak, földjeinek és adóbevételt biztosító területeinek a megvizsgálásáról. A területek bejárásával végrehajtott vizsgálat célja a visszaélések leleplezése volt.
Urso városának Caesar korában keletkezett törvénye a közös földek, erdők és épületek tekintetében eladási tilalmat fogalmaz meg, s a bérbeadást is legfeljebb öt évre teszi lehetővé. Más volt a helyzet azokkal a területekkel, amelyeket város telepítője, voltaképpen tehát a császár fenntartd magának.

Az 1-2. századi császári adminisztráció még korántsem volt olyan nagy létszámú bürokratikus apparátus amelynek struktúrája az egész birodalmat átfogta volna Igy a városok területén megmaradó földdarabok nyílvári, tartása, közvetlen hasznosítása nehezen megoldható feladat volt. Ez a körülmény természetesen a helyi földhasználók figyelmét sem kerülte el. Árulkodó, milyen kifejezése kel írják le a szakírók a subsiciva sorsát.
A Liber Colonirum megemlíti, hogy amennyiben megegyezés születik a birtokosok között, akkor birtokba veszik ezeket a területeket, ha viszont nem, akkor a telepítő hatalmában maradnak. Arról, hogy milyen birtokosokról lehet itt szó, Frontinus és Agennius Urbicus ad felvilágosítást.
A birtokbavétel leírósakor mindkét szerző szomszédos birtokosokról (possessor proximus, attigui possessores) beszél. Urbicus igen szemléletesen az invaserunt igealakot használja, amikor leírja, hogy a hosszú időn át üresen álló területeket a szomszédos birtokosok mintegy megszállták és hosszú időn át büntetlenül használták, birtokolták. Urbicus ezzel nem árul el sokat a birtokba vétel jogalapját illetően, pedig ő maga is utal arra az intézkedésre, amely Vespasianus nevéhez kapcsolhatóan széles körben érintette a subsiciva fizikai és jogi helyzetét.

Az imént idézett mondatai után Urbicus azzal folytatja szövegét, hogy Vespasianus pénzt követelt a cοlοniáktól az olyan területek után, amelyeket senkinek sem osztottak ki (quod nemini erat adsignatum), mert értelmezése szerint ezek az ő rendelkezése alatt maradtak. Urbicus közlése szerint a subsiciva eladásával Vespasianus jelentős összeget szerzett a császári kincstárnak.
Az intézkedés széleskörű társadalmi elégedetlenséget váltott ki, ráadásul a birtoklási viszonyok nagymértékben bizonytalanná váltak, de ennek ellenére mind Vespasianus, mind fia és utóda, Titus hatályban tartotta azt. Később Domitianus volt az, aki eltörölte Vespasianus rendelkezését.

Urbicus közlése csupán Itáliára korlátozza a subsiciva visszaigénylését, holott tudomásunk van róla, hogy szerte a birodalomban léteztek ilyen földdarabok. Ez nemcsak a centuriatio alkalmazásának elterjedt voltából következik, hanem maguk a földmérési szakírók is többízben utalnak rá. Itálián belül Etruria, Spoletium (Spoleto) és Cremona esetében említik, de egy feliratból ismerjük Firmum és Falerio vitáját a subsicivat illetően. A tartományokból a szakíróknál Dalmatia, Pannonia és Lusitania fordul elő.

Az intézkedéssel kapcsolatos zűrzavar - úgy tűnik - csupán Itáliát érintette. Ennek magyarázatát talán a földdarabok eltérő jogi minőségében lelhetjük fel. A tartományi telken annak birtokosa nem szerezhetett tulajdont, mert az egyértelműen állami tulajdonnak számított, amiért adót kellett fizetni. A császárok számára a tartományi földön lévő subsiciva jövedelemforrás volt, ami akkor hajtott hasznot az államkincstárnak, ha azt a földhasználók birtokolták.
Indokolatlan lett volna megbolygatni a birtokviszonyokat, hiszen az semmilyen többlethaszonnal nem járhatott. Legfeljebb arra volt szükség, hogy a használt területeket pontosan nyilvántartsák. Vespasianus e tekintetben is hozott lépéseket, legalábbis erre látszik utalni az egyik leg-ismertebb „kataszteri térkép„ a már szóba került arausioi felírat. Vespasianus rendeletére 77-ben felmérték a város területet, és térképet készítettek azokról az állami földekről, amelyeket a tolonc területén Augustus óta magánszemélyek vettek használatba. A felírat megmaradt darabjain a centuriatio hálóját megörökítő térkép látható, amelyen az egyes egységekbe bejegyzéseket tettek, rögzítve például a földrészlet jogi helyzetét, a földhasználók nevét és az államnak járó bérleti díjat.

Az arausioi felirat tanúsága szerint a tartományokban birtoklási viszonyok felmérése és a hozzá kapcsolódó adózási kérdések rendezése nem járt különösebb felfordulóssal. Itáliában a földmérési szakírók széleskörű elégedetlenségről számolnak be. A félszigeten több körülmény játszo a subsiciva elfoglalói kezére. Egyfelől a polgárháborúk erőszakos, gyorsan végrehajtott földosztásai meglehetősen szóvá tehették egyes területek birtokviszonyait.
A földmérési szakírók által a subsiciva kapcsán említett Cremoná-ban például közvetlenül és súlyosan érintette a polgárháború, Vergiliusnál a földjéről kiebrudalt egyik pásztor, Moeris siratja az „árva Cremona" (miserae... Cremonae) sorsát, de ugyancsak megsínylette a polgárháborúkat Spoletium vidéke is. A Sulla-féle polgárháborúban egy csata színterét; adta, majd támaszpontul szolgált a perusiai háború egyik, epizódjában. Másfelől itáliai földön elbirtoklással civil-jogi tulajdon volt szerezhető. A látszólag gazdátlan földdarabok elfoglalása és hosszú időn át többnyire zavartalti birtoklása bizonyára felerősítette a tulajdonosi érzetet á földhasználókban.

A földterületek feletti császári rendelkezési jog visszaállítása nem csupán a régtől fogva zavartalanul élvezett és emiatt sajátjuknak érzett földektől fosztotta volna meg a subsicivát birtokukban tartókat, hanem megélhetésük egy jó részétől is. A mediterrán mezőgazdasági struktúra igényelte az olyan területeket, amelyek használatával (p1. legelőnek) elkerülhetőek voltak az éghajlatból, a víz korlátozott voltából stb. fakadó kockázatok. Ezt az igényt elégítette ki az ager publicus.
Vespasianus azonban nem a helyi termelők, a vidéki lakosság szükségleteinek a kielégítését tartotta szem előtt, hanem a tőlük többnyire földrajzilag is távol lévő politikai hatalomét, jelen esetben a sajátjáét. Intézkedésével az állam számára akart viszonylag rövid idő alatt jelentős bevételt szerezni. Ezért igényelte vissza és próbálta eladatni a subsicivát, ami viszont az addigi használók elégedetlenségét vonta maga után.

Milyen jogi alapra támaszkodhatott? Láttuk, hogy Urbicus szóhasználata (invaserunt) nem fedett fel sokat a bír-tokba vétel jogalapját illetően, sőt erőteljes voltával éppen ii jogalap nélküliséget sugallja. A kulcsot minden bizonnyal Frontinus adja a kezünkbe, aki a detinebit igealakkal fejezi ki a birtokban tartás magatartását. Eszerint a földhasználók jogilag csupán bírlalatban tartották a területeket, emiatt azok könnyen visszakövetelhetők voltak.

Urbicus Suetoníus fentebb idézett mondatával ellentétben nem informál arról, milyen jogtechnikai megoldással oldotta meg Domitianus a helyzetet, csupán azt írja, hogy ezt egy edictumban tette közzé. A források a szóba jöhető jogi megoldások közül háromra látszanak utalni. Suetonius szövege szerint a subsiciva területén birtokban tartott földterületeket elbirtokoltnak tekintette a császár. Hyginus egymás mellett egyidejűleg két lehetőséget is említ.
A császár feloldva az ager limitatuson a telkeket határoló vonalak merev voltát, úgy tekintette a területet, mintha az ager arcifinius kategóriájába tartozna, amivel lehetővé tett egyfajta dologegyesítéssel létrejövő tulajdonszerzést. A Hyginus által említett másik megoldás az volt, hogy a császár megengedte az occupatiót, ami eredetileg nem keletkeztethetett volna jogszerűen tulajdont, hiszen elvileg nem uratlan dolgot érintett. Ez esetben a tulajdon felhagyásának egy sajátos esetével állunk szemben.

A Hyginus által felhozott megoldási módoknál nagyobb védelmet biztosított a földhasználók számára, ha az elbirtoklásra hivatkozhattak. Adott földdarab több telekkel is szomszédos lehetett, ami az accessiós jellegű vagy foglaláson alapuló megszerzést vitássá tehette. Domitianus célja nyilvánvalóan nem az amúgy is meglévő feszültség fokozása, hanem annak mérséklése lehetett, ezért vélhetően az elbirtoklás fikcióját választotta, aminek pontosan meghatározott feltételei voltak.
Erről tanúskodik egy azóta elveszett felírat, amelyet 1595-ben találtak meg az itáliai Fallerone mellett. E szerint Domitianus 82-ben levelet íntét a picenumi Falerio város tisztségviselőihez. A császár megpróbál lezárni egy vitát, amely két szomszédos város, Firmum és Falerio között régtől fogva, már Augustus uralkodásától húzódik a subsicivát illetően. Domitianus megemlíti, hogy a birtokosok biztonságához jóval kevesebb érv is elég lenne (possessorum securitati vet minum multi anni sufficere possint), mégis kénytelen megerősíteni a birtokosok jogalt (possessorum ius confirmo).

Az időmúlásra történő utalás alátámasztja, hogy Domitianus a jogi megoldást az elbirtoklásban látta. Domitianus egy fikciót alkalmazva edictumában a subsicivát elbirtoklásra alkalmasnak nyilvánította, aminek révén az akkori birtokosok (akik többnyire a szomszéd parcella tulajdonosai voltak), elbirtoklással tulajdonosi helyzetbe kerültek, s a centuriatio során megkapott telkükhöz hozzánőtt a subsiciva.
Az intézkedés értelemszerűen magával vonta a tisztázás igényét, hiszen változás állt be a tulajdoni viszonyokban. Talán ennek köszönhető, hogy a gromaticus melléknévvel illetett Hyginus nemcsak a tartományokra vonatkoztatva, hanem általános érvénnyel jelentheti ki: számon kell tartani a subsicivát, hogy a császár tudja, mennyi földterület áll rendelkezésére a jövőbeli telepítésekhez.

Hinrichs a valamikor 115 és 117 kőzött, Észak Afrikában felállított feliratot, amely a Villa Magna területén élő colonusok törvényét tartalmazta egy márvány határkőre felvésve, szintén összefüggésbe hozta Vespasianus íntézkedé-seíve1. A felírat elején a colonusok engedélyt kapnak arra, hogy a mérésnél kimaradt földeket, amennyiben megművelik őket, saját céljaikra használhatják.
A kapcsolatot talán abban láthatjuk, hogy Vespasianus intézkedését követően már nem csak a városoknak átengedett területek esetében gondoskodtak előre e földdarabok sorsáról, hanem a császári birtokokon is. Ennyiben Vespasianus maradandó hatóst ért el.


Forrás: Takács Levente - A római földmérés Lektorálta: Bödöcs András