logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A római földmérők

Az állam, a természet, vagy éppen a földet művelők számos feladat és kihívás elé állították a római földmérőket. A coloniák alapítása, a centuriatio kivitelezése, a vitás ügyek eldöntésében történő közreműködés, a megbolygatott határok helyreállítása egyaránt követelte a szakértők közreműködését. Kik voltak a római földmérők, hogyan dolgoztak?
A fentebb már előforduló források, vagyis a földmérési szakírók munkál és a jogi szövegek mellett számukban mind a mai napig bővülő forrásbázist jelentenek a feliratok. A köztársaság korából lényegesen kevesebb felirattal rendelkezünk, mint a császárkorból. A mennyiségi különbségen túl egy minőségi jellemzővel is szegényebb a jelenleg - általunk - ismert feliratos anyag. A császárkori feliratoktól eltérően, a köztársaság korában a földmérők nevét nem örökítették meg, sőt általában arra sem történik utalás, hogy földmérőket vettek volna igénybe.

A Kr.e. 2. század végén Genua és Veiturii települések határvitáját M. és Q. Minucíus Rufus rendezik (ILS 5946). A két város közötti határvonalat a felírat részletesen leírja. A huszonhárom, pontosan meghatározott határkő használata mellett figyelemreméltó, hogy a határvonal részletes leírásánál nagyon hasonló kifejezéseket használ a feliratállító, mint amilyenek a földmérési szakíróknál megfigyelhetők. Hyginus De condicionibus agrorum című munkájának elején rögzíti, milyen formula használható egy határvita esetén a határvonal leírására in publicis instrumentis. (78C)
A szófordulatok egyezése és a részletező, szakszerű leírás miatt feltűnő, hogy a köztársaságkori feliraton említés se történik földmérőről. Ugyanezt tapasztalhatjuk a gracchusi törvények nyomán végrehajtott földosztások határkövénél. Ezeknek a parcella „koordinátáit" vagy éppen jogi helyzetét rögzítő kifejezései megfelelnek a földmérési szakír8 által leírtaknak. A decumanusok és kardók metszéspun jónak meghatározása mellett például a fundus veteris sessoris rövidített jelzése szintén párhuzamba állítható agrimensorok írásaiból ismert gyakorlattal.
Egy terület felmérése, felosztása után bizonyos parcellákat visszajutattak egykori gazdáiknak, amit a reddere veteri posses sori kifejezéssel jelöltek. A technikai jellegű információkon túl a felíratok csupán a földosztásokért felelős tisztségviselők (többnyire az ún. Illvirei agris iudicandis adsig nandis) nevét tartalmazzák, de földmérőről szó sem esik.

A Corinthos területét érintő centuriatio ismertetésénél.. említett földtörvény, amelyet 111-ben fogadtak el, néhány szóval - és persze töredékes formában - említést tesz a földosztási munkák kivitelezéséről. Egy két férfiból álló testületnek kellett gondoskodnia arról, hogy ezeket a munkálatokat bérbe adják, s határidőre elvégezzék. A locato (adja bérbe) igealak használata, valamint az elvégzendő munka jellege azt sugallja, hogy itt egyfajta vállalkozási szerződés jöhetett létre.
Hinrichs szerint egyetlen - tőkeerős, talán lovagrendű - vállalkozónak adták ki a földmérés lebonyolítását, amit a törvény a föld felmérése és a határjelölők kihelyezése szavakkal ír körül (omnem me[tiunjdum termi nosque statui). A konkrét munkákat talán egykori katonák végezhették. A törvény ezen a részen is hiányos fordulatai nem teszik lehetővé, hogy pontos képet alkossunk a folyamatról, a földmérők tevékenységére csak következtehetünk a meglévő szavakból.

A feliratok esetében tapasztalható hallgatást az irodalmi források bősége sem ellensúlyozza. Noha a centuriatio legkésőbb a Kr.e. 3. század második felétől elindult hódító útjára, s a köztársaság korábbi időszakában is számolhatunk földosztásokkal, a földméréssel foglalkozó szakemberekről csak szórványos adataink vannak. Az első említés Plautus Poenulus (A karthágói ifjú) című komédiájában fordul elő, ahol a bevezetőben a szerző magára vonatkoztatva használja a fintor szót.

Ad argumentum nunc vicissatim rob
remigrare, ut aeque mecum sitis gnarures.
eius nunc regiones, limites, confinia
determinabo: ei rei ego fintor factus sum.

A használt kifejezések (limites, determinabo stb.), a szöveg megfogalmazása és az a tény, hogy mintegy fél évezreddel később egy tudós magyarázó, Nonius Marcellus (p. 11, 22) a finitor szót az agrimensor szinonimájának tartja, arra mutat, hogy a fintorok valamilyen módon kapcsolatba hozhatók a földméréssel vagy földosztással, ám ennek a kapcsolatnak a természete közelebbről nem határozható meg. A száz évvel később alkotó Cicero sem segít eligazodni a szó pontosabb jelentésének meghatározásában.

Kr.e. 63-ban Cicero négy beszédet íntézett P. Servilius Rullus néptribunus törvényjavaslata ellen.350 A második beszédben többször előfordul a finitor szó. A törvényjavas-lat értelmében a földosztást egy tíz főből álló bizottság hajtotta volna végre, igen széleskörű felhatalmazással rendelkezve. A bizottságot a javaslat alapján többek között lictorok, pullariusοk és fintorok segítették volna.
Cicero nem ad egészen pontos felvilágosítást a finitorok kílétét és feladatát illetően. Megtudjuk, hogy közük volt a lovagrendhez (ex equestri loco), s fiatalemberek voltak. Nicolet elfogadott magyarázata szerint lovagok fiairól vagy unokáiról lehet szó, akiknek vélhetően a jogszolgáltatásban szánhatott szerepet a törvényjavaslat kezdeményezője. Funkciójuk egyrészt abban állt, hogy segítségére voltak a földosztó testületnek az ítélkezésben azzal, hogy a helyszínre kiküldve jelentést tesznek. Másrészt a bizottság tagjainak kíséretében részt vesznek a földek elárverezésén.
Egy helyen (2.13.32) az szerepel, hogy Rullus kétszáz fintort rendelt volna a földosztó bizottság segítségéül. A számszerű adatban a szónok aligha túlozhatott, hiszen a korabeli közönség tisztában volt az eredeti javaslat tartalmával. Ennyi professzionális földmérő egyetlen törvény végrehajtására a köztársaság viszonyai között nem állhatott az állam rendelkezésére, még a hadsereg felhasználásával sem.
Egyáltalán nem biztos, hogy Rullus javaslatának elfogadása esetén sikerült volna kitölteni a keretet. A javaslat (vagy akár Cicero) mindenesetre aligha számolhatott reálisan ilyen jelentős számú, földméréshez értő személy felhasználásával. A finitorok feladata és társadalmi helyzete mellett a cicerói bemutatás még egy eleme utal arra, hogy itt aligha kell hívatásos földmérőkre gondolnunk.

A már említett Nonius Marcellus a finitort afinis (határ, vég) szóból magyarázza. Cicero is gondolhatott erre a lehetőségre, ami nála egyfajta többletjelentést nyert. Azt akarta kifejezni, hogy a Rullus-féle javaslat elfogadása a római állam végét jelentené. A földosztó testület a finitorok (és mások) segítségével véget vetne a római állam addig féltve óvott rendjének. A szójáték lehetőségét megerősíti, hogy a finitorok bemutatása szándékoltan egy türannosz kíséretének a képét vetíti a közönség, az olvasó elé. A lovagrendhez kötődő fiatalemberek a bizottság tagjainak kísérőiként, testőreiként tűnnek fel.
Afinitorok lovagrendi származásuk, fiatal voltuk és nagy számuk miatt sokkal alkalmasabbak voltak céltáblának Cicero számára, mint a pusztán szakfeladatokat ellátó valódi földmérők. Szónoki szándékainak megvalósítása érdekében őket jellemezte néhány - a földmérésre vonatkozó - kifejezéssel, miközben inkább szervezési, igazságszolgáltatási feladatokat tulajdonított nekik. A hozzájuk kapcsolt türannosztoposzok mellett ezért választhatta a fintor szót igy, amiből a korabeli közönség a finis szóra gondolt, s a római állam végére asszociált.

A szó előfordulása ebben a beszédben azért is különös, inert Cicero a földosztásokba bekapcsolódó személyeket máshol máshogy nevezi meg. Nem használja a később elterjedt és hivatalosnak tekinthető (agri)mensor kifejezést, jóllehet már Lucilius egyik töredékében előfordul, igaz, a katonai tábor kimérésének kontextusában.
A Marcus Antonius ellen mondott beszédeiben többízben kirohan L. Decidius Saxa és Cato, Antonius párthívei ellen. A földoszlásokban játszhattak Cicero számára korántsem pozitív szerepet. Saxát külön is megemlíti, s gúnyosan a peritus metator et callidus decempeda kifejezésekkel becsmérli. Mindkét kifejezés a földméréssel kapcsolatos, utóbbi pl. a mérőrúd jelölésére szolgált.

A római szónok-politikusnak ezek az epés megjegyzései már a római polgárháborúk idejébe vezetnek át, amikor a hatalomért küzdő hadvezérek, államférfiak a katonaság támogatására voltak utalva. A kiszolgált katonák földdel való jutalmazása elterjedt gyakorlattá vált, ami olykor súlyosan érintette a vidéki népességet. A hadvezérekre nehezedő nyomást jól példázza Appianos közlése, miszerint Caesar meggyilkolása után egy nappal, Brutus és Cassius kénytelenek voltak kijelenteni, hogy nem bolygatják a dictator földosztásalt.

A letelepített veteránoknak juttatott földeket nem veszik vissza, hanem inkább kárpótolják azokat, akik elvesztették földjeiket. A földjüket vesztett parasztok sirámai tűnnek fel Vergilius eclogáiban. Az első eclogában beszélgető két pásztor, Tityrus és Meliboeus közül az utóbbi idézi fel keserű szavakkal birtoka elvesztését:

„Annyi sok év multán, ó hon, valahára határod s
csöpp hajlék te, füves fedeled meglátom-e vajon?
S hajdani birtokomon fogom-é bámulni a búzát?
Hát amit úgy gondoztam, a föld, ádáz katonáké?
barbáré a vetés? Íme, testvérharc, a gyümölcsöd!
S óh nyomorult polgárok, ezek számára vetettünk!"

(Verg. eel. 1,67-72. Lakatos István fordítása)

A letelepítések és a velük együtt zajló földosztások társadalmi nyugtalanságot idéztek fel, amelynek lecsillapító Augustusra várt. Az első princeps többé-kevésbé sikerrel oldotta meg a feladatot. Rendszeressé tette a veteránok föl del történő jutalmazását, ám a coloniákat a tartományokban hozta létre.

A kutatók becslései és számításai szerint mintegy 350.00 ember telepítése zajlott le Kr.e. 59 és Kr.u. 14 között.363 földmérési szakírók a colonia-alapítások folyamatának leírásakor azzal számoltak, hogy egy telepes egyharmad centuria földhöz, vagyis 66 iugerumhoz jut. Ha az iskolapéldát vesszük alapul, akkor a 350.000 embernek juttatott föld mennyisége hozzávetőleg 5.950.000 hektárra rúgott. Ez a számadat csupán illusztráció, de a történeti, irodalmi adatok mellett jól érzékelteti, mekkora változások álltak be mintegy 70 év alatt a telkek rendszerében.
A kiszolgált katonák jutalmazása (az ún. honesta missio) eleinte földadományozásra épült, amit a császárkor folyamán fokozatosan felvált a pénzbeli juttatás. Ennek ellenére még a késő császárkorból is vannak adataink arra nézve, hogy a veteránok földjuttatásban részesültek. Constantinus 320. október 13-án kelt rendelete szerint: veteran iuxta nostrum praeceptum vacantes terras accipiant easque perpetuo habeant immunes, vagyis a kiszolgált katonákat az üresen álló földekre telepítették, s a megkapott területen adómentességet élveztek. Még négy évtized múltán is élt a gyakorlat, amint az Valentinianus és Valens császárok egyik rendeletéből (CTh 7.20.8) kiderül.

A földosztások mellett a római állam feladatai közé tartozott még a városok, közösségek határainak kijelölése vagy éppen a köztük e téren felmerült konfliktusok rendezése. Genua és Veiturii határának rögzítése a Kr.e. 2. század végén vagy éppen a szardíniai községek vitája 69-ben (és azt megelőzőleg) egyaránt igényelte a római államhatalom fellépését. A két említett feliraton nincs szó földmérő alkalmazásáról, de a földvitákról szóló feliratos anyag nagyon sok példát hoz arra, hogy két szomszédos város határvitába keveredik egymással, s a megoldáshoz a tartomány helytartója - mint a közhatalom birtokosa - földmérő szakértőt vesz igénybe.
Az ilyen közjogi jellegű határviták érthető módon felülreprezentáltak a feliratos forrásanyagban. A magánfelek esetében a vitatott földterület általában nem képviselt akkora értéket, hogy a folyamatot költséges kőemléken örökítsék meg. A terület méretétől és értékétől függetlenül a közösségek számára fontos lehetett a területszerzési aktus feljegyzése. Knósszoszban egy mindössze 5 iugerum-nyi (1,25 ha) terület visszaszerzését is felírat állítása követte.

Az államnak e feladatai ellátásához, vagyis a katonák letelepítéséhez és az igazságszolgáltatás működtetéséhez megfelelő szakembergárdára volt szüksége. A földmérők esetében ez alapvetően három rétegből állt össze. Elsődleges - s a római történelmet és államszervezetet tekintve egyáltalán nem meglepő - forrása a hadsereg volt. A katonák vagy veteránok földmérési tevékenységéről mind a szakírók munkái, mind a felíratok nyújtanak információkat.
Hyginus a már idézett helyen (88, 10-16C) leírja, hogy Traianus idején egy evocatus Augusti mérte ki a földet a veteránoknak. Az evocatus a császárkorban a továbbszolgáló katonákat jelölte, akik többnyire a praetorianusok soraiból kerültek ki, s általában adminisztratív feladatokat láttak el. A földmérő jellemzéséből (vir militaris disciplinae, professionis quoque nostrae capacissimus) kiderül katonai múltja, s kiemelkedő földmérési szakértelme is.

Felíratok tanúsítják, hogy még a császári testőrséget alkotó praetorianus cohorsok állományában is találkozunk mensorokka1. Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy itt a városi környezet ellenére valóban földmérőkről van szó. A földmérési szakírók írásai igazolják a földmérők létét a praet rianusok soraiban.
Vettius Rufinus, a testőrség tisztje (tribunus) Picenum területén hajt végre földrendezést 141-ben. Kiderül, hogy ebben a szintén praetorianus katona, Marcus Nepos volt segítségére. Feltételezhetjük, hogy a technikai jellegű munkálatokat Mamilius Nepos végezte, vagyis ő volt a professzionális földmérő. Megerősíti ezt az is, hogy CAR néhány lappal később egy feliratot idéz, amely szerín Blesius Taurinos, a praetorianusok hatodik cohorsának katonája mensor agrariusként hajtott végre határrendezés Antoninus Pius uralkodása idején.

A határviták rendezése talán nem igényelt akkora munkaóra ráfordítást, mint egy-egy város területének felmérése és kiosztása, valószínűleg mégis gyakoribb elfoglaltságot jelentett a földmérők számára. Sok, ezzel kapcsolatos felirat maradt fenn a Kr.u. 1. századi Dalmatiából. A helytartó parancsára általában centuriók rendezik a területi kérdéseket, mint kijelölt bírák (iudices dati).
Az esetek többségében két centuriót küld ki a helytartó a vitás helyzet megoldására. A katonák alkalmazása ilyen jellegű ügyek rendezésére több indokból fakadhatott. A helytartó, aki egyúttal a tartomány katonai parancsnoka volt, ismerhette a kiküldött bírákat. A centuriók katona voltukból és rangjukból fakadóan sokkal erőteljesebben reprezentálták az államhatalmat, mint ha civil bírákat jelölt volna ki a helytartó. Adott esetben a katonák ismerhették is a környéket vagy a vitás feleket. Erre lehet következtetni abból a töredékes feliratból, ami Dalmatiában keletkezett Caligula uralkodása idején. Egy Laco nevű centuriót a felek megegyezése alapján (ex conventione) jelöl ki a helytartó bíróu1.

A megbízhatóság és az esetleges helyismeret mellett számításba kell venni, hogy a kijelölt katonák földmérési szakértelemmel bírhattak. A dalmáciai Nedita és Corinium települések között A. Resius Maximus és Q. Aebutius Liberalis centuriók rendezik a határt mensuris actis, vagyis földmérési feladatokat végrehajtva.

Az 1. század közepén L. Trebius Secundus szintén két dalmáciai település határát rögzíti (terminos posit) a helytartó parancsára. Nem annyira a megfogalmazásból következtethetünk arra, hogy Trebius Secundus hozzáértő volt, hanem abból, hogy a megbízatása idején a praefectus castrorum tisztségét töltötte be.
A praefectus castrorum a katonai tábor helyének kiválasztásáért, a tábor létrehozásáért és működtetéséért felelős katonatiszt volt. A katonai tábor kijelölése, felállítása a köztársaság időszakában is a tisztek, többnyire a centuriók feladata volt. A feladattal megbízott katonák jártasságot szerezhettek a földmérésben és egyéb mérnöki munkákban. Talán az sem véletlen, hogy a mensor szó egyik első előfordulása is a táborépítéssel kapcsolatos.

A római hadseregben rendelkezésre álló mérnöki kapacitást használták fel a császárkori helytartók adminisztratív, igazságszolgáltatási feladatok ellátására. A katonák alkalmazása még a tényleges szolgálati idő letelte után sem szűnt meg. Egy feliraton Iulíus Victor evocatus Augustiként szerepel. A feliratot Q. Gellius Sentius Augurinus helytartó állította, akinek Hadrianus császár parancsba adta, hogy földmérő alkalmazásával (adhibitis mensoribus) döntsön el egy vitát Lamia és Hypata települések között. A proconsul Iulius Victort rendeli ki mensorként. A felírat további részében a határ részletes leírása következik, aminek a vége töredékes.

A hadsereggel kevésbé ellátott tartományokban más módon kellett megoldani a határviták rendezését vagy a határok rögzítését. Az eljárás ezekben az esetekben is a helytartó fennhatósága alá tartozott, de császári rabszolgákat, fel-szabadítottakat használt szakértőként. Numidiában egy Peregrinus nevű császári rabszolga helyezi vissza a határköveket két település közé. A felírat tartalmából, s abból, hogy Peregrinus mensorként szerepel rajta, egyértelmű, hogy földmérő volt, akárcsak az a Tiberinus, aki a csősz felszabadítottjaként állítja fel egy africai település határjelölőit (CIL 8. 25988 2b).

A határokat megállapító feliratos anyagban dominánsnak tűnik a katonák szereplése. Mellettük számottevő szerepet játszottak a császár rabszolgái, felszabadítottjai, vagyis a császári közigazgatás tagjai. Egészen bizonyosan 1étezett azonban egy szabad jogállású, az államigazgatást független földmérő réteg, amelynek létezésére közvetett-közvetlen adatok egyaránt utalnak, bár ezek mennyisége gyér.
A határvitákról, határok rögzítéséről tudósító felíratok között akadnak olyanok, amelyekről nem derül ki, hogy a rajtuk szereplő földmérők milyen társadalmi státuszt élveztek. A lamiai határvitához hasonló esetet ír le egy Delpho és Ambryssos közötti per lefolyását bemutató felírat. A feliratról kiderül, hogy egy évtizedekkel korábban kezdődött határvita lezárását hívatott szolgálni. A korábbi hely, tartó, aki minden bizonnyal a neves jogtudóssal, C. Cassius Longinus-szal azonos (cos. 30), földmérőként Valerius Iustust rendeli ki a határ megállapítására. Valerius Iustusról nevén és foglalkozásán (mensor) kívül semmit sem tudunk meg. Jóllehet alkalmazásának körülményei hasonlítanak a már említett Iulius Victoréhoz, mégsem jelenthető ki bizonyosan, hogy katonai múlttal rendelkezett.

A Βaeticában működő egyik földmérő igen akkurátusan megadja teljes nevét és foglalkozását: Q. Iulius P.f. Gal. Rufus agrimensor. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott, hogy megkülönböztesse magát rabszolga vagy felszabadított jogállású kollégáitól. Másrészt tekintetbe kell venni, hogy Baetica senatusi provincia volt, ahol nem állomásozott katonai erő, s a tartomány nem a császári adminisztráció keretébe illeszkedett. A határ kijelölésére ezért is alkalmazhattak szabad jogállású földmérőt.

A szabad jogállású földmérőkről alig van adat. Jóllehet a szakirodalom alapvetően három kategóriába sorolja a mensorokat: császári vagy municipális hivatalnok, katonai szolgálatban álló, privát-független földmérő, mégis kevés figyelmet szentel ennek az utolsó csoportnak. A telekhatárok megjelölése, biztosítása, vita vagy adásvétel esetén megállapítása régi időkre nyúlt vissza.
A földmérők tevékenysége ilyen értelemben elterjedt és mindennapos feladat lehetett. Alkalmazásukra a feliratos és a jogi források is utalnak. Észak-Itáliában olyan határkövek kerültek elő, amelyek egyértelműen magánbirtokok határát jelölték. A „term priv" rövidítés vagy az „ad villam" felírat jól mutatja ezt.

A numidiai „limes fundi Sallustiani" szövegű kövek szintén ebbe a kategóriába tartozhatnak. Ezek helyének megállapítása, vagyis a telekhatár rögzítése szükségessé tehette földmérő bevonását. Az ilyen aktusok nem igényeltek állami beavatkozást, tehát minden bizonnyal ún. szabad földmérőkkel szerződtek a földhasználók. Megerősíti ezt a jogtudós Paulus, aki az actio finium regundorum nevű kereset tárgyalásakor azt mondja, hogy az egyik fél által felfogadott földmérő bérének arányos részére adott esetben marasztalni kell a másik felet. Itt minden bizonnyal szabad jogállású földmérőkről van szó, akik magánfelekkel szerződve jártak el. A földmérő a munkájáért fizetséget kap, s a szóhasználatból (mensor... conductus sit) is úgy tűnik, hogy vállalkozási szerződés, az ún. locatio-conductio keretében látja el feladatát.
A feliratok között kevés az, amit az államtól független földmérőnek lehet tulajdonítani. Zömük ráadásul alacsony társadalmi státuszra utal. Messius Stichus vagy Aristo neve önmagában mutatja ezt. Mások meg is jelölik felszabadított vagy rabszolga státuszukat. A neve ugyan töredékesen maradt fenn egy Róma városi mensornak, de megtudjuk, hogy egy bizonyos Volusius rabszolgája volt.

Dilke az 1. században 14 civil földmérőt tart számon feliratokon, akik kőzöl nyolc volt felszabadított, három császári felszabadított, 1 rabszolga, kettő pedig a felirat alapján meghatározhatatlan státuszú. Campbell a császárkőből 41 olyan feliratot ismer, amelyeken nem katonai föl mérők jelennek meg. Ebből tizenegy felszabadított és kílen rabszolga. Ha csupán a fenti két szakirodalmi adatot vesszük figyelembe, a rabszolga állapotú vagy múltú földmérők aránya igen magas: eléri vagy jócskán meghaladja a 50 %-ot. Ez egybevág a feliratállítás általános tendenciáival.
Kimutathatóan nagy a felszabadítottak aránya a róm. és ostiai feliratokon, továbbá azokon a feliratokon, ahol foglalkozást megnevezik. A felszabadítottak előszeretettel állítottak maguknak díszes síremlékeket, emlékműveket, amelyek megmutatták az általuk elért eredményt, biztosították helyűket a római társadalomban. A sikeres társadalmi felemelkedést dokumentálták ezekke1.

A felírat állítási gyakorlat sajátosságai mellett egy másik tényezővel is magyarázható a felszabadítottak és rabszolgák magas aránya a földmérők körében. Ez pedig a szakember utánpótlás kérdése. A hadsereggel kapcsolatban rendelkezünk olyan adatokkal, amelyek azt mutatják, hogy ott rendszeresített földmérő-képzés folyt.
A praetorianusok névjegyzékében (Laterculi praetorianorum) szerepel egy Nonius Proculus nevű katona, aki - a felirat kiadójának kiegészítése alapján - discens mensoris volt. A lajstromban Nonius Proculus neve a felírat elején található, közvetlenül a hadijelvény-hordozó (signifer) neve alatt, ami arra utal, hogy megbecsült pozíciót töltött be. Hasonló tisztséget betöltő katonával találkozhatunk Moesia Inferior tartományban. Aurelius Mucíanus szintén discens mensοrisként szolgált a legío I. Italicában. A fiatalon (26 évesen) elhunyt katona ezt sírkövén örökítette meg.
Más, szakszolgálatot ellátó katonák esetében is feltűnik a discens szó, s általában olyan újoncokat jelölt, akiket az adott feladatra képeztek ki. A hadijelvény-hordozó, a kürtös, az írnok, valamint a fegyverek karbantartója (aquilifer, signifer, bucinator, capsarius, polio) stb. azok a szakértelmet is igénylő szolgálati beosztások, amelyekhez kapcsolódóan feltűnik a discens/discentes kifejezés. A legióban szolgáló mensor mellé beosztott, tőle az ismereteket elsajátító katonát jelölhette a discens mensoris megjelölés.

A civil szférában a képzett munkaerő hiányára mind a köztársaság, mind a császárkor idejéből vannak adataink. Szakemberekre azonban szükség volt. Az utánpótlás meg-teremtésének legegyszerűbb módját az jelentette, ha családon belül generációról generációra adták át az ismereteket. Amennyiben családon belül nem akadt alkalmas személy, rabszolgák kiképzésével lehetett orvosolni a hiányt. A rabszolgák kiképzése és munkával való ellátása más célokat is szolgálhatott. A kitanított rabszolga magasabb bevételt termelt, önálló munkavégzése esetén hasznot hajthatott urának.
Ha tulajdonosa a munka jövedelméből részeltette, peculiumra (különvagyon) is szert tehetett, aminek segítségével később elnyerhette szabadságát. Ez ösztönzően hatott munkamoráljára is. További előnyt jelentett, hogy a szaktudással rendelkező rabszolga értékesebb volt társainál. Felszabadítása esetén sem feltétlenül jelentett szakmai konkurenciát egykori gazdája számára, hiszen a ius patronatus széles lehetőségeket biztosított az egykori rabszolga munkaerejének további kiaknázására. Az sem volt ritka, hogy a tulajdonos a rabszolgáival vagy felszabadítottaival együtt fogjon gazdasági vállalkozásba, mint ezt szemrehányóan Cicero is leírja.

A rabszolgákból ilyen módon már az idősebb Cato jövedelmet húzott. A vásárolt fiatal rabszolgákat kiképeztette, majd idővel eladta őket magasabb áron. Ismeri ezt a fajta haszonszerzést a Digesta is. Paulus egy ács (faber) példáját hozza fel, aki kitanítás céljára rabszolgát vásárol, majd drágábban adja tovább. Paulus példája azért is állítható párhuzamba a földmérővel, mert a jogtudós ezt a gyakorlat; éppen a megbízás jogintézményének tárgyalásába illesz bele. Az ács mandatu amici folytatja a fent nevezett tevékenységet.
A földmérési munkák végeztetésére, mint láttuk, a bérletre jellemző terminológiát (pl. locato, conductus) használták a felíratok és a jogi források. A földmérést viszont a rómaiak bizalmi jellegű feladatnak (beneficium) tekintették, amiért tiszteletdíjat (honorarium) lehetett fizetni. Ez a jellemzője viszont a megbízási szerződéssel (mandatum) rοkοnítοtta.

Korabeli szerződések híján a föld-mérők egyes feladatainak jogi hátteréről jelen keretek között ennél biztosabbat állítani túl kockázatos volna. A rabszolgák kitanítása, ha a problémát a jogszabályok is tárgyalják, elterjedt gyakorlat lehetett. A rabszolgák kiképzése nem csupán a szakemberhiányt pótolhatta, hanem gazdájuk számára is többletjövedelmet termelhetett. Képzett munkaerő birtokában a földmérő több munkát tudott elvállalni, ami néhány adatból kitetszően anyagilag is megérte neki. A földmérés ugyanis - legalábbis néhány földmérő számára - jövedelmező foglalkozás lehetett.
L. Aebutius Faustus Észak-Itáliában előkerült sírkövéről megtudjuk, hogy mind ő, mind a felesége felszabadítottak voltak, Faustus maga pedig mensor. A feliratos mező alatt foglalkozásának eszközei láthatók ábrázolva, többek között egy groma. A földmérő eszköz két oldalán két vesszőnyaláb látható a beletűzött bárdokkal, ami alapján feltételezhető, hogy Faustus sevir volt, a helyi társadalom elismert tagja.
A sevirek a császárkultuszért feleltek a vidéki városokban, ami megtisztelő funkciót és megbecsülést is je-lentett, különösen a felszabadítottaknak. Az első századból származó sírkőről kiderül még, hogy Aebutius és felesége legalább egy rabszolganő tulajdonosa volt, akit felszabadítottak. A fentiek mellett a kő mérete, kidolgozottsága is arra utal, hogy Aebutius viszonylag tehetős ember volt, ennek alapját vélhetően a földmérői tevékenység teremtette meg.

A mensorok anyagi lehetőségeiről ad képet Receptus és fia felirata. Eszerint saját költségükön felújították és kibővítették Bona Dea Felicula Agrestis régóta elhagyott és romokban heverő római szentélyét. Mindezt a császár tiszteletére, pro salute Caesaris tették, ami azért sem meglepő, mert Receptus császári felszabadított volt.
Bona Dea istennő kultusza és évenként tartott éjszakai ünnepe jól ismert a P. Clodius Pulcher okozta botrány miatt, aki férfi létére álruhában részt vett a csak (előkelő) nők számára látogatható szertartáson. Az istennőre vonatkozó feliratos anyag kevésbé exkluzív kultuszra mutat, rabszolgák és felszabadítottak is gyakran szerepelnek a felajánlók között. Ráadásul a feliratok és domborművek alapján kirajzolódik, hogy az istennőt a földműveléssel összefüggésben is tisztelték.
Talán Receptus, akit munkája is a földhöz kapcsolt, éppen ezen aspektus miatt választotta az istennőnek a szentélyét arra, hogy helyreállítsa. Bizonyára szerényebb mértékű volt az az adomány, amelyet más rabszolgák és felszabadítottak társaságában Antiochus tett Mercurius Felixnek.

Az anyagi előnyökhöz olykor persze kockázat is társult. Még a katonai múlt nem jelentett garanciát a munka zavartalan lebonyolítására. Nonius Datust, aki veteránként kapott megbízást egy mauretániai ügy lezárására, útközben rablók állították meg, s ebből az incidensből nudus saucius (meztelenül és sebzetten) került ki. A felírat nagyon pontosan, szabatos fogalmazásban adja elénk Nonius Datus jelentését, aki minden bizonnyal katonai szolgálata idején sajátította el ezt a fajta nyelvhasználatot. Az egykori katona egy vízvezető csatorna kivitelezésében vett részt. Vοnius Datust a felírat libratornak nevezi, de a felirat szövegezéséből bizonyosra vehetjük, hogy rendelkezett földmérési szaktudással.

Számtalan sírfeliraton, amit földmérőknek tulajdoníthatunk, megadják az elhunyt korát. Ismerünk szép kort megélt földmérőket. T. Flavius Dapnus sírkövéről, melyet felesége állíttatott, kiderül, hogy az Africában elhunyt földmérő császári felszabadított volt, s 90 éves korában halt meg. Mindazonáltal meglepőnek tűnhetik, hogy olyan feliratokkal is találkozhatunk, amelyeken egészen fiatalon elhunyt személyeket neveznek földmérőnek.
Laches, aki 17 évet élt sírfeliratán már mensorként szerepel (CIL 6. 6321). T. Flavius Apsens sem élt hosszú életet, 26 éves korában halt meg (CIL 8. 12638). Egy Pontosban előkerült sírfelirat szerint az elhunyt mindössze 22 évet élt, mégis a földmérésben és a jog ismeretében is kiválónak tünteti fel magát.

A sírfeliratok állíttatói természetesen jó színben akar-, ták láttatni az elhunytat, de nem elképzelhetetlen, hogy egészen fiatal emberek is megszerezhették a szükséges szaktudóst. Cato csupán egy évet szánt a továbbadás céljából vásárolt rabszolgák betanítására.
A földmérés során alkalmazott technika és eljárások viszonylag egyszerű volta is magyarázatul kínálkozik. A római földmérők nem használtak;; bonyolult eszközöket és eljárásokat feladataik végrehajtó sónál. A következő fejezet megkísérli bemutatni, mivel dolgoztak a római földmérők.

Forrás: Takács Levente - A római földmérés Lektorálta: Bödöcs András