logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A centuriatio eredete

A római földmérők a centuriatio rendszerét tartották láz ideális földmérési és osztási módnak. Olyannyira, hogy ilykor a kedvezőtlen körülmények ellenére is kitartottak mellette, s - mint láttuk - szerte a birodalomban alkalmazták. A centuriatio határok egész hálózatát hozta létre. A határok szerepe a rómaiak életében sem volt kisebb, mint manapság. Elég itt a birodalmat a barbár törzsektől vagy ellenséges államoktól elválasztó limes jelentőségére gondolni, vagy Róma városának megszentelt határvonalára, a pomeriumra.

Az államok, területek elválasztását szolgáló, földrajzilag meghatározott határokhoz, csakúgy mint pl. kultúrák közöttiekhez, hagyományosan az elválasztás, a kizárás fogalmai kapcsolódnak. A határok ezzel a funkciójukkal az ön-meghatározás eszközeiként jelennek meg. Aki határokat képez, egyfajta belső nézőpontból tesz különbséget mi és mik között. Ezzel egyúttal értékeket kapcsol a határokon belüli és kívüli szférához. Ami a meghúzott határvonalon kívül van, az érthetetlen és ellenséges. Ezt a viszonyulást sokszor áthatja és meghatározza a religio, a szakralitás.
Eliade szerint az ember a környező teret és tájat rendezetté, a maga számára értelmezhetővé igyekszik tenni. Ezt részben azzal éri el, hogy saját tere, területe köré határokat von, el-választja azt a környező világtól. A saját kozmosz létrehozásával megtöri a környező, kaotikus világ homogenitását, leválasztja abból a saját terét. Ez a saját tér szakrális jelen-tőséggel bír. Mintha gondolatilag ezt előlegezné meg Siculus Flaccus etimológiája, aki a saját tér kialakítását az rettentés, a félelem képzeteivel kapcsolja össze. A territorium szót ugyanis a terreo, vagyis megfélemlít, elijeszt így, bői származtatja. A telepítések során az ott lakókat elijesztették és elüldözték, s az így nyert területet nevezték territοriumnak.

Eliade olyan kifejezései, mint a középpont keresése vagy a négy horizont egyetlen pontból történő kivetítése, a római centuriatio gyakorlatára emlékeztetnek. A centuriatio egy másra merőleges tengelyeivel, megjelölt parcellahatáraival jól kiemelte a rómaiak által használt főidet a környező vidékből, ezzel megtörte az újonnan meghódított, s ezért még idegen, ellenséges terület homogenitását. A római hódítás vagy telepítés a centuriatio révén vizualizálódott. A láthatóvá tétel kiegészítette, egyértelművé tette a rituális foglalóst, s meghatározta, hogy, milyen vallási szabályrendszer. szerint kell eljárni. Már az ellenséges terület vagy város megszerzése is igényelt rituális eljárásokat.
Az evocatio szóval jelölték a rómaiak azt az eljárást, amelynek során egy ostromlott város védőistenének jóindulatát megnyerték a maguk számára, megfosztva ezzel ellenségüket az isteni segítségtől. Ugyancsak erős ritualizáltság és formakényszer jellemezte azokat a szerződéseket, amikor az ellenség a rómaiak hatalmába adta városát és területét.
Az ellenséges város vagy terület elfoglalásához kapcsolódó rituális gyakorlatok mellett a városalapítást is vallási szertartások sora övezte. A városalapítást az ókorban közismerten kultikus eljárásnak tekintették, amelynek archetípusa - legalábbis a rómaiak számára - magának Rómának a megalapítósa volt. Egy új város létrehozása szintén megfelelő rituális szabályok és eljárások betartásával történhetett meg. Talán nem véletlen, hogy cοlοnia-alapításoknál fontos szereget játszó centuriatiót a földmérési szakírók egyöntetűen szakrális eredetűnek tartották.
A centuriatio eredete ennek ellenére nem tisztázott. A centuriatio rendszere jól párhuzamba állítható egyfelől város, másfelől a katonai tábor térszervezésével. A római katonai táborok elrendezéséről elsőízben Polübiosztól nyerhetünk információkat. A hadvezér szálláshelyétől mint középpontból kiinduló, egymást derékszögben metsző két fő vonal határozta meg a tábor alapszerkezetét. A két fő út a tábor négy kapuját kötötte össze. Mindez arra a megjegyzésre emlékeztet, amit az egyik földmérési szakíró, Hyginus Groromaticus tett. A centuriatio legszebb változatának azt nevezte, amikor a decumanus és a kardo metszéspontja a colonia centrumában van, s a tengelyek a város kapuín haladnak át.

Polübiosz a Kr.e. 2. században írta le a római táborépítést, ám addigra a rómaiak már több olyan colοniát alapítottak, amelyek területét a centuriatióval rendezték. Polübiosz beszámolója nem ad útmutatást arról, mikortól számolhatunk az általa leírt táborépítési móddal. Emiatt nem oldható fel megnyugtatóan a centuriatio és a Ιábοrépptés időbeli víszonya.

A hellenisztikus alapítású városok sakktábla-szerű elrendezését a Kr.e. 5. századi görög építészről, Ηipppodamοsztól eredeztették. Nagy Sándor hódításai nyomán a városi tér kialakításának ez a módja széles körben elterjedt. Nem csak a hellenisztikus keleten, hanem a dél-itáliai görög településterületen is megtalálhatók a nyomai. Sőt, az etruszk nevén nem ismert Marzabotto városát is egyfajta οrthοgonális elrendezés jellemzi.

A római földmérési szakírók a centuriatio eredetét az etruszk haruspexek (béljósok) tudományáig vezették vissza. Frontinus Varróra hivatkozva azt írja, hogy a limites eredetét az etruszk haruspexek tudományában, az ún. disciplina Εtruscában kell keresni, mivel szertartásaik során ők is előbb két, majd négy részre osztották a világot. A nyugati tájolású rendszert kapcsolatba hozza a szentélyek tájolásával. Frontinushoz hasonlóan nyilatkozik a limites eredetéről Hyginus Gromatícus és a Liber Coloniarum is.

Az egyébként ismeretlen Dolabella szintén az etruszk haruspexek gyakorlatát említve, az előbbi szerzőkhöz képe kiegészítő ínformációt is nyújt. A megszállt területen a ha vezér szentélyt emelt, s a szentélyben a földosztáshoz használt koordinátarendszerre emlékeztető jelet hagyott.
A szentélyépítés gyakorlata, akár az adott vidék szakrális e foglalására, akár pedig a városalapításhoz és földosztáshoz kapcsolódó rituális gyakorlatra vezethető vissza, jól kiegészítette a centuriatio mezsgyéivel és határjelölő köveivel, végrehajtott vizuális foglalást.

A tér felosztása, s ezzel egyfajta szakrális, virtuális tér kialakítása része volt mind az augurok, mind a haruspexek gyakorlatának. A béljósok a belső szervek, különöse a mi vizsgálatával próbálták megismerni az istenek akartát.
Piacenza városától nem messze 1877-ben előkerült egy birkamáj bronz reprodukciója. A híres piacenzai bronzmáj domború oldalát egy kiemelkedő vonal két részre osztja Jobb oldalán a nap, bal oldalán a hold etruszk megfelelője olvasható, ami egyfelől mutatja a kozmikus aspektust, másfelől meghatározza a kedvező és a kedvezőtlen részt. A máj homorú oldalát negyven cellára osztották fel, amelyekbe istenneveket írtak.
A disciplina Etrusca kiterjedt a villám- lás, a mennydörgés értelmezésére is. Ezt az ún. libri fulgurales-ben örökítették meg. A villám jelentése más körülmé nyek mellett attól is függött, hogy az ég melyik részén mutatkozott. Ehhez az eget tizenhat részre osztották fel egy észak-déli irányú tengely mentén. A tengelytől keletre és nyugatra egyaránt nyolc-nyolc rész helyezkedett el. A keletieket tekintették kedvezőnek, s bal oldalinak nevezték, vagyis a rendszer déli tájolású volt.

Talán az sem véletlen, hogy Dolabella a föld felparcellázása befejező aktusaként egy szentély építését említi. A centuriatio alaptípusához hasonlóan a kelet-nyugati tengelyre épültek a templomok is. Vítruvius szerint az istenszobornak nyugatra, ebből következően a templom bejáratát megközelítő személynek pedig keletre kellett néznie. A templomépítés követendőnek tartott irányai a madárjóslás technikájából alakulhattak ki. Az augur a jósjelek kérése előtt így kelet-nyugati irányú ívvel két részre osztotta az eget. Az augur az így kimetszett és megszentelt térben, melyet lcrnplumnak neveztek, kelet felé nézett, akárcsak Vitruvius templomában a „hívő".
Hinrichs a földmérők egybehangzó tanúvallomása ellenére úgy véli, hogy a centuriatio nem etruszk gyökerű. Az augurok eljárásai és a városalapítás rituáléja voltak annak a késő köztársaságkori antiquariusok által kidolgozott teoriának a forrásai, miszerint a centuriatio a disciplina Etruscaból ered. Hinrichs inkább a katonai tábort tartja elfogadható előképnek. Érvelése részben a kronológiára épül, vagyis hogy a centuriatio csak a harmadik század végén alakul ki, ami túl késői időpont a vallási eljárások átvételére.

Kétségtelen, hogy a Kr.e. utolsó században sok olyan - a római történelemben is szerepet játszó - személyről tudunk, aki behatóan ismerte az etruszk vallási előírásokat és eljárásokat. Iulius Caesar nagybátyja, a 64-es év egyik consulja könyvet írt a madárjóslás tudományáról (libri augurales). Ugyancsak Caesar pályafutásához kapcsolható Spurinna, Caecina és Nigídíus Figulus. Spurinna maga is haruspex (béljós) volt; Caecínáról tudjuk, hogy etruszk szent könyveket ültetett át latinra.
Az a tény, hogy az etruszk kultúra és vallás a Kr.e. első században is ilyen érdeklődést és hatást váltott ki, éppen alátámaszthatná Hinrichs érvelését, de ez alapján az is feltételezhető, hogy egy korábbi időszakban még nagyobb befolyásuk volt. A makedónok legyőzője, Aemilius Paulus maga is augur volt.
Az augurοknál és haruspexeknél jóval kisebb szerepet játszó fetialis papok testülete és szertartásai sem mentek feledésbe. Sőt a Kr.e. 2. század elején a római vallás egyfajta megújulásáról lehet beszélni. A vallási szférából eredeztetni a centuriatiót, legalábbis kronológiailag, nem ütközik nehézségbe.

Egy katonai tábor létesítése vagy egy város alapítása maga fizikai valóságában rendezte át a tájat, akárcsak egy földosztás. A város Eliade szerint a világrend leképezése, világ közepe - a római földmérők a centuriatio-ban szintén a világ rendjének tükröződését látták. Az ideális város katonai tábor vagy éppen az ideális centuriatio kapcsolata vélhetően komplexebb, mintsem egyiket a másikból átvezetni lehetne.

A disciplina Etrusca egy kοοrdinátarendszert hozott létre, akárcsak a centuriatio. A vallási csele menyekhez ezzel határozták meg az alkalmas rituális teret A két rendszer persze egymástól függetlenül is kialakulhatott, mindenesetre a haruspexek és augurok rituális gyakorlata hatással lehetett a földmérésre, vagy legalább annak elméleti előkészítését adhatta. Erre mutat a szakírók e behangzó tanúvallomása.
A világrend leképezésének tartott centuriatio egész renfszerét szakrális eredetűnek gondolták, de a vallás a rend szer kisebb egységeiben is megjelent. A mezsgyéket vagy telekhatárokat jelző mesterséges és természetes tájelemhez egyaránt fűződött rituális gyakorlat, ami már a földbirtoklás kezdeteitől összefüggésben állhatott a jogbiztonság igényével, vagyis azzal, hogy az adott terület birtοkosának jogait legalább telekszomszédaival elismertesse.

A telekhatárok biztosításának kérdése igen korán foglalkoztatni kezdte a rómaiakat. Megjelenik ez már a XII táblás törvények töredékeiben és Róma szakrális terének kialakításakor is.
A XII táblás törvények egyes töredékei arra utalnak, hogy a birtokhatárok kérdése az állam számára már a korai időkben rendkívül fontos volt. Rendezték a törvénye a telek, sőt a telkek közti mezsgyék elbirtoklását, a szolgaim út szélességét (ami visszatérő témája a római földmérésnek), és a felmerülő jogvitákat.

Közismert az a hagyomány, miszerint Iuppiter capitolium szentélyének alapozási munkálataikor a király elrendelte a területen lévő szentélyek és oltárok eltávolítását. Ehhez meg kellett szüntetni ezek szent jellegét. A művelet folytatásához a rómaiak madárjóslatot kértek, s az istenek Terminus berkének kivételével hozzá is járultak a kezdeményezéshez. A jósjeleket úgy fogták fel, hogy Terminus, aki a határokat védi, nem hajlandó elmozdulni a helyéről, ezzel mintegy kijelentve, hogy az állam határai sérthetetlenek, biztonságban vannak.
Terminus nem csupán az államhatárt védő istenség volt, hanem a parcellák, földbirtokok határát is védte. Ünnepén, a február 23-án tartott Terminalián a telekszomszédok összegyűltek, s közös áldozatot mutattak be tiszteletére. Neve köznévi alakban a határkövet magát is jelentette. A földmérők inkább ez utóbbi használatát részesítik előnyben, de ők is tudnak a fizikai határok rituális megerősítésének szokásáról.

Siculus Flaccus tudósít tarról, hogy a határköveket, azok elhelyezésekor, koszorúkkal díszítették. Szokásosan árkokba vagy gödrökbe állították bele őket. Az elhelyezés előtt áldozatot mutattak be, s a leölt állat vérét belecsöpögtették a gödörbe. Ezen kívül bort, gyümölcsöket, más áldozati szereket is elhelyeztek ott, majd tsz egészet meggyújtották. A határköveket a még forró hamura helyezték el. Különösen akkor éltek ezzel a szokással, ha három telek határa találkozott (trifinium).
Nemcsak a rituálé hasonlósága kapcsolja mindezt Terminus kultuszához, hanem maga Siculus Flaccus is név szerint említi az istenséget. Dolabella pedig arról tudósít, hogy négy határvonal találkozásánál kisebb szentélyeket is szoktak építeni, amelyeknek négy bejárata volt. Így mindegyik gazda a saját földjéről juthatott be a szentélybe, hogy ott mutasson be áldozatot.
Azzal, hogy a telekhatáron közösen mutattak be áldozatot a telekszomszédok, nyilvánossá tették, egyszersmind elismerték, hogy hol húzódik a telekhatár. Megkérdőjelezése egyúttal az isteni rend sérelmét is jelentette. Mindazonáltal a rituálénak megvolt a maga praktikus oldala is. Az imént idézett Siculus Flaccus néhány sorral korábban azt írja, hogy a határkövek alá érdemes tört üveget, meszet, hamut vagy bármi hasonlót helyezni. Ezzel ugyanis a határkő elmozdítása esetén is bizonyítható a határ eredeti vonala.

A római szakíró a vallási gyakorlatból eredezteti a földmérési jel földalatti, fizikai megerősítésének szokását. Hozzátehetjük, hogy az írásbeliség elterjedése és a telkek nyilvántartása előtti időkben az áldozati hamvak is hordozhattak ilyen funkciót a rituálison túl.
A római földmérési gyakorlat számon tartotta hogy városok, települések, közösségek határait is jelölhették vallási jellegű tárgyak. A Hyginus Grοmaticustól és a Liber Colοniarum-ból korábban idézett konkrét példák (Alba Fuce Cures Sabini, Apulia, Calabria) mellett megemlíthető, hogy ez utóbbi munka említi Dalmatia leírásánál azt a lehetőséget, hogy áldozati oltárok (sacrificales aras) mutathatja a határvonalat. Települések határának vallásos tárgyakkal történő jelzését nemcsak a római földmérés, hanem történetesen a későbbi irodalom és a néprajz is számon tartja.

A többnyire kegyeleti okból állított fa- és kőkeresztek a község belterületén és határában több helyen fordulhattak elő. Jellemző volt felállításuk a községek bejáratánál vagy a településre vezető megközelítési utak mentén. A val1ási okból vagy célból épített kereszt ezáltal funkció hordozójával is vált: mutatta a falu bejáratát, vagy a település ha-tárát.
Kiskunfélegyházán 7 kereszt jelölte (1980-as állapot) a városból kivezető utak kezdetét. De ugyancsak itt a Csányi, a Majsai vagy a Kőrösi út mentén a várostól akár 10-20 kilométerre szintén keresztek figyelmeztettek arra, hogy véget ér a település territoriuma. A Dunántúlon is megfigyelhető hasonló jelenség. A Keszthelyi Esperesi Kerület területén található Gyenesdiáson a bevezető országút mentén, Zalaköveskúton a falu bejáratánál, Sármelléken pedig az alsópáhoki és az egerszegi faluvégen állt egy-e kereszt.

Más esetben a babona és a népi hiedelemvilág - szinte emberfeletti - jelenségei kapcsolódtak a településhatárhoz. A faluhatárt jelző dombokat, köveket gyakran tartották számon boszorkányok vagy nyugtalan lelkek találkozó helyként. Futólag jegyezzük meg, hogy az a Reymont által lei és a magyar néprajzban is számon tartott szokás, miszerint a határ kijelölésekor a jelen lévő fiatal legények kőz néhányat megvesszőztek, hogy ezek még öreg korukban emlékezzenek az eseményre és a határ pontos helyére, távoli párhuzamot mutat a határkövek áldozatbemutatással történő megerősítésével.
A rituális eljárások a határok kijelölése és ismertté tétele mellett azok védelmében is szereget kaptak. A konfliktusok rendezése érdekében ezekh: is lehetett fordulni. 1620-ból származik az a feljegyzés, miszerint Tarhos István békési és Pák András dobozi táltos megbirkózott egymással, s a viaskodás az utóbbi győzelmével ért véget. Mindez egy határjárási beszámolóból derül.

A telekhatárok szakrális védelme a rómaiaknál már földmérési szakírók korát jóval megelőzően elégtelenné vált Más eszközökre és szabályokra volt szükség. Ennek volt egy" a vallásban, a rituáléban önmagában gyökerező oka is. vallásnak a telekhatárokhoz kapcsolódó előírásai, eljárás. is alá voltak vetve a vallás mint rendszert alkotó egész szabályainak. A szakrális szféra nem mindig úgy működött ahogyan azt a telekhatárok biztosításának igénye megkívánta volna.
Agennius Urbicus hívja fel a figyelmet arra, hogy az ún. termini sacrificales esetében a földmérőnek nemcsak szakmai szempontokat kell tekintetbe venni. Ezeket a jelzőköveket ugyanis sok esetben nem a telekhatár tulajdonképpeni vonalán állították fel, hanem ott, ahol az á1dozat bemutatása az előírásoknak megfelelően megtörténhetett. A késő ókori szakíró ezt az opportunitas és a loci commoditas kifejezésekkel írja körül.

Hasonló jelenségre nyújtanak kézenfekvő példát az árkok. Az ún. ager arcifinius estében más tereptárgyakkal együtt az árok is alkothatott parcellahatárt. Jellegénél fogva hatékony eszköznek tekintették a birtokos jogvédelme szempontjait.
Az árok azonban más funkciót is betölthetett, például a vízelvezetését. Ebben az esetben természetesen nem a telekhatárokhoz, hanem a földterület vízháztartásának kívánalmaihoz (locorum necessitas) igazodva alakítottak ki árkokat. A földmérőnek ezen az alapvető különbségtételén túl is figyelemmel kellett lennie néhány körülményre. Ilyenek voltak például, hogy kinek a tulajdonában áll az árok, magánszemélyé-e egyáltalán, szokásban van-e az adott vidéken árkokkal jelölni a telekhatárt stb. Nem véletlen, hogy gyakori határviták kiváltója volt, ha éppen egy árok képezte vitatott határvonalat.

A fizikai, gazdasági igények kielégítésére hívatott terep-tárgy ebben az esetben ugyanúgy működött, mint a szakrális szférába tartozó. Az adott szükségletből fakadó törvényszerűségek, vagyis, pl. hogy az áldozatot egy, a vallás szempontjából is megfelelő helyen kell bemutatni, erősebbek lehettek a bírtok- vagy tulajdonvédelmi szempontoknál. Ez az erejük hosszú távon gyengeséget rejtett magában.
Egyes kutatók úgy vélik, a telekhatárok szakrális biztosítása azért veszített erejéből, mert nem rituális, hanem jogi eszközökkel biztosították a határt, s ehhez képest másodlagossá vált a vallás szerepe. A folyamat iránya kétségtelen. A vallási szabályozórendszert a telekhatárok vonatkozásában a jogi váltja fel. A római földmérők írásai is erről tanúskodnak.
De controversiis címen összefoglalható munkáikban a vallásos tiszteletben álló helyek (de locis sacris et religiosis) határával kapcsolatos vitákat a civiljog területére utalják, holott éppen ebben az esetkörben lenne várható a vallási előírások valamilyen továbbélése. Pedig a szakrális határokat még az 1. században is pontosan számon tartották. Az ifjabb Plinius leveléből értesülünk arról, hogy a Clitumnus folyón egy híd áll: is term nus sacri prοfanique.

Ismerünk olyan konkrét esetet is amikor szentély érintett a határok helyreállításában. Vespasianus idején állítják helyre a Diana Tifatina szentélyhez tartozó terület határait. Az, hogy a felírat már Sulla, majd Augustus intézkedéseire is hivatkozik, arra utal, hogy sok konfliktus merülhetett fel pl. szentélyek határaival összefüggésben is.
A fentebb vázoltak fényében azonba talán megkérdőjelezhető a sorrendiség. Nem egyértelmű hogy a jog fellépése szorítja háttérbe a vallást, akár az is el képzelhető, hogy a vallás, a rituálé immanens jellemzői biztosítottak szabad helyet a jog beszüremkedésének.

A római földmérők a birodalom szinte minden tartományában létrehozták azt a derékszögű hálózatot, amelyet ő a centuriatio vagy limitatio névvel illettek. A kimérésekor felmerülő nehézségek ellenére ragaszkodtak ehhez a rend. szerhez. Ragaszkodásuk egyik okát kereshetjük a vallási gyökerekben, de gyakorlatias szempontokat is érdemes figyelembe vennünk. A praktikus nézőpont felvetését az is, indokolja, hogy nem csak a rómaiak alkalmaztak egyenes. vonalakra és derékszögekre támaszkodó földmérési rend szereket. Τavoh, s inkább érdekes, semmit szerves párhuzamként az Egyesült Államok és Japán példáját hozhatjuk, fel.

Az Amerikai Egyesült Államok függetlenné válása után szinte rögvest felmerült az új államok határainak, belső fel osztásának kérdése, ami összefüggött azzal a problémával, hogyan osszanak földet a még üresen álló területeken. Az első javaslatot Thomas Jefferson terjesztette a Kongresszus elé 1784-ben. Jefferson elképzelése meglehetősen emlékeztet a rómaiak gyakorlatára. Figyelembe véve azt a kongresszusi szándékot, hogy az új államoknak megközelítőleg téglalap vagy négyzet alakúnak kell lenniük, Jefferson 10-szer 10 mérföldes négyzetekre osztotta volna területüket. Ezeket az egységeket nevezte Hundred-nek, amelyeket, minthogy egy farmer számára túl nagy területet jelentettek, száz kisebb egységre (Lοt) tagolta. A földmérőknek az államhatár vonalára támaszkodva kellett volna beirányozniuk a befelé haladó felosztó vonalakat.

A felosztás elvégzése után a vételárat lefizető földigénylő nevét a térképen be kellett írni abba a területi egységbe, amit megvett. Az egyenes vonalak, a derékszögek, a százas egység, valamint a tulajdonosok nevének térképi feltüntetése mind olyan elemek, amikor már a rómaiak is alkalmaztak. A legfőbb különbség abban, hogy Jefferson javaslata papíron maradt, ugyanis a Kongresszus 1784. májusában elutasította. Az elfogadott megoldás, amely a The Land Ordinance of 1785 címet viseli, alapelemeiben szintén egyenes vonalakra és derékszögekre építetett, de immár nem az 1 és 100 négyzetmérföldes egységekkel dolgozott, hanem először 7 négyzetmérföldesekkel számolt. Ezt később 6 négyzetmérföldesre módosították.
A kivitelezés módja itt is a centuriatiós háló kialakításának alapelemeit idézte: az Ohio-folyó két ágát összekötő, észak-déli irányú egyenes vonalra merőlegest vettek fel nyugati irányba. Erre az alapvonalra szintén merőlegeseket állítottak, s ezeken mérték ki a meghatározott távolságot, Igy hozták létre a négyzetrácsos hálót. Az Ohio területén kialakított rendszert a többi állam felmérésekor is irányadónak tekintették.
Jefferson esetében könnyen elképzelhető, hogy antik szövegek ismeretében alkotta meg a később elutasított rendszerét. William Grayson (1740-1790), a megvalósult és törvénybe (The Land Ordinance of 1785) iktatott szisztéma kidolgozója egyetemi tanulmányalt részben Angliában végezte, így nála sem vethető el egyértelműen a klasszikus szerzők ismerete. Mind Jefferson, mind Grayson tervezete az iii területek benépesítésének zökkenőmentességét célozta meg, miközben figyelemmel volt a szövetségi állam érdekeire is, s mentes volt bármiféle vallási elképzeléstől. Ugyancsak praktikus, a termelési struktúrában gyökerezőindokok szolgálhattak kiindulópontjául egy másik olyan rendezésnek, ami teljesen független volt a rómaitól, viszont ugyanúgy négyzet alakú egységeket hozott létre.

A 7. századi Japánban bevezették az ún. jori-rendszer ami a földek felosztására és számon tartására szolgált. A virágkorát a 7. század második felében és a 8. század elején élte, a 15. század elejéig alkalmazták, s nyomai egészen napjainkig kimutathatók. A kezdetéről és eredetéről nincsen biztos adatok vagy leírások, de a 730-as évektől már bizonyosan alkalmazták.

A jori-rendszer ugyanúgy átalakítd a természeti tájat, akárcsak a rómaiaknál a centuriatio. A hasonlóság azonban túlmegy ezen. A jori-rendszerben a földet utakkal, árkokkal, bakhátakkal négyzet alakú parcellákra osztották. Ezek oldalhosszúsága 6 cho (kb. 654 m) von, ami megközelíti az általában alkalmazott centuria-oldalhosszúságot. A rendszer alkotóelemeinek elnevezésében (és részben beirányzásában is) ugyan megfigyelhetők regionális eltérések, de pl. Yamamoto tartományban a keleti-nyugati tengelyek vagy sorok neve volt a jo, az észak-déli irányzásúaké a ri. A párhuzamosan futó tengelyek megszámozásával a parcellák is azonosíthatók voltak.

A földrészletek mérete, az őket határoló tengelyek beirányzása, valamint a nyilvántartás módszere erősen hasonlított a rómaiak által alkalmazottakhoz. A japán rendszer bevezetését a kutatók az öntözéses rizstermelésre vezetik vissza, ami a parcellák szintezésével és a csatornázással egységesítette a táj képét, jól látható határokat és ezáltal könnyen azonosítható földrészleteket hozott létre.

A rizs termesztésének optimálisnak tartott keretei - úgy tűnik - Japánban meghatározták a földmérés mikéntjét. A vélt vagy valós vallási eredet mellett gyakorlatias szempontok a rómaiaknál is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a centuriatio négyzetrácsos hálóját állhatatosan alkalmazzák. Az egyenlőre kimért parcellák és birtoktestek egy új colonia polgáraiban az egyenlőség érzetét kelthették, legalábbis ami a föld mennyiségét illeti.
A termőföld eltérő minőségéből adódóproblémát azzal gondolták megoldani, hogy a birtoktesteket sorsolás útján osztották ki. A birodalomszerte egyforma elvek alapján felmért és kiosztott földek az egység képzeletét keltették, igy a romanizációt is segítették. A centuria-rendszer további előnyökkel is járhatott a rómaiak számára.



Forrás: Takács Levente - A római földmérés Lektorálta: Bödöcs András