logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A centuriatio - elmélet és gyakorlat

Az imént már röviden ismertetett művében Hyginus Grοmaticus az alábbi módon vázolja a centuriatio négyzetrácsos hálójának kialakítását. A földmérő kiválasztja azt a pontot, amely az egész rendszer kiindulópontja (gromae locus), origója lesz. Ebben a pontban fogja metszeni egymást a létrehozandó koordinátarendszer két főtengelye. Az origóból kiindulva ki kell jelőlní a kelet-nyugati és észak déli irányt. Hyginus Gromaticus több módszert ismertet ennek megvalósítására.
A legegyszerűbb mód a földbe szúrt bot árnyékának megfigyelése. Az északi féltekén ugyanis a legrövidebb napi árnyék egybeesik a földi meridiánnal, vagyis az észak-déli irányt mutatja. A másik módszer, hogy a bot köré egy kört húzunk, s megjelöljük azt a két pontot, ahol a bot árnyéka délelőtt és délután eléri a kört. Ha a két pont közé húzott egyenes felezőpontját összekötjük a bottal, szintén az észak-déli irányt kapjuk.

Hyginus Gromaticus természetesen más, egy mérnökhöz illő bonyolultabb módszereket is ismertet ugyanennek a problémának a megoldására. A meridián vonalának megállapítása után következett a tengelyek kijelölése. A meridiánra merőlegesen felvett, az origón áthaladó főtengelyt nevezték decumanus maximusnak, a vele párhuzamos többi tengelyt pedig decumanusnak. A decumanus maximusra merőlegesen kellett kitűzni a másik főtengelyt, az ún. kardo maximust, s vele párhuzamosan a többi kardót. A tengelyeket összefoglaló névvel limitesnek hívták.
Az így kialakított rácshálózatban a tengelyeket egymástól azonos távolságra jelölték ki, aminek eredménye az lett, hogy négyzet alakú földdarabokat fogtak közre. Ezeket nevezték centuriáknak, s nevükből az egész rendszert centuriatiónak (más megnevezéssel limitatio).

A centuriák szabály szerinti mérete 200 iugerum (kb. 50 ha) volt, de Hyginus Gromaticus számtalan helyi változatot, eltérést ismer. Egy szabályos centuria oldalalt lábban (pes) és ennek többszörösében, az ún. esttusban adták meg. A láb, jóllehet több fajtája létezett, nagyjábó1 29-33 cm, s egy esttus pedig 120 láb.
A centuria oldalhosszúsága 20 esttus, vagyis durván számolva 700-730 m. A centuriák között futó tengelyek sem kiterjedés nélküli vonalak voltak, hanem szélességgel bírtak. A legszélesebb a két főtengely volt (40 ill. 20 láb, nagyjából 13 ill. 7 m), majd a tőlük számított hatodik tengely (vagyis ami öt centuria után található), az actuarius következett. Ez 12 római láb (kb. 4 m), esetleg annál szélesebb volt, ha közútként is szolgált. A többi tengely (limites linearis, subruncivi) a tankönyv szerint 8 láb széles lehetett, s funkciójuk a parcellák elválasztásán kívül abban állt, hogy utat biztosítottak a földhasználóknak.

A rendelkezésre álló vagy kiosztandó földterület „feldarabolása" csak az első lépést jelentette, ami után a centuriák sarkain feliratokkal ellátott határköveket helyeztek el. Hyginus Gromaticus persze tudatában van annak, hogy ez item minden esetben történt meg, de leírása szerint Augustus ezt szorgalmazta. A határkövek felirataiból minden egyes centuria egyértelműen azonosítható volt. A földmérőnek az origóban kellett elhelyezkednie.
A kardines tőle jobbra (dextra) vagy balra (sinistra) estek, a decumani pedig előtte (ultra) vagy mögötte (citra) voltak. Egy centuria meghatározásakor elég volt megadni, hogy a decumanus maximus-tól ill, a kardo maximustól merre helyezkedik el, és hányadik a középponthoz viszonyítva. Hyginus Gromaticus erre a D.D. I V K. Ι formát ajánlja, ami a decumanus maximustól jobbra lévő első centuriát jelenti, ami egyúttal a kardo maximustól számítva is az első a földmérővel szemben. Ezzel tkp. az origo mellett közvetlenül elhelyezkedő egyik centuria koordinátáit adja meg.

Miután megtörtént a centuriák kijelölése és ellátták őket az egyértelmű azonosításhoz szükséges határjelölőkkel, a`: föld kiosztása következett. Hyginus Gromaticus alapvetően: a sorsolásos rendszert javasolja. Példájában a centuria 200; iugerumos, s egy telepes ennek éppen egyharmadát kapja. Ekkor a telepesek nevét hármasával felírva kell az urnában elhelyezni. A másik módszer szerint minden egyes nevet külön „cédulára" írnak, s egymás után hármat kihúzva kapják meg az adott centuriából részesülők nevét. Miután rendelkezésre áll a három név, a hozzájuk tartozó centuriát is, sorshúzással kell kijelölni.

A földhasználók és parcellák egymáshoz rendelése után; a kialakult állapot rögzítése következett. Ennek eszköze az ún. forma, egy voltaképpeni kataszteri térkép volt. Az általában bronzra vésett térképen szerepeltették a centuria: koordinátáit, a centuriában földet birtoklók nevét és a hozzájuk tartozó földterület méretét, valamint egyéb megjegyzéseket.
Feltüntették például az olyan különleges jogállású területeket, mint a közlegelők (compascua publica). Az Igy fel- és kiosztott területet illették az ager divisus et adsignatus, esetleg az ager limitatus elnevezéssel. Előbbi a felmérés, kijelölés, kiosztás (diviso, adsignatio), utóbbi a határ, mezsgye (limes) szavakból származik.

Hyginus Gromaticus iskolapéldájában az egy telepesnek juttatott föld mennyisége 1/3 centuria, vagyis hozzávetőleg 66-67 iugerum volt. Ezer ember letelepítése tehát 67.000 iugerumot, azaz nagyjából 17.000 hektárt igényelt, amit még megnövelt a limites meghatározott szélessége.
A tankönyvi példa talán túlzott, de a rómaiak a centuriatióval óriási területek tájképét és földhasználatát rendezték át a valóságban is. Mutinában például a 2000 telepes fejenként 5 iugerumot kapott. Az eredményes mezőgazdasági műveléshez önmagában túl kevésnek tűnő föld összesen 50 szabályos centuriát, azaz 2500 hektárt tesz ki. Nem is beszélve arról a körülményről, hogy Mutina környékén mintegy 500 centuria nyomait fedezték fel. Könnyen belátható, hogy ekkora szabad földterület teljesen sík terepen ritkán állhatott rendelkezésre. A centuriatio derékszögekre és egyforma méretű négyzetekre épülő merev rendszerét nem mindig lehetett az adott földrajzi tájra rávetíteni. Ennek a problémának a földmérési szakírók is tudatában voltak.

A legszebb elrendezésnek (ratio pulcherrima) azt tekintették, ha a két főtengely, a decumanus és a kardo a város centrumában metszi egymást, s a település négy kapuján keresztül halad. Hyginus Gromaticus a szépséget a praktikummal kapcsolja össze indoklásában. Azt írja, hogy a lakosok számára is ez a legmegfelelőbb, mert mindenki egyforma távolságra van a várostól: iter ad forum ex omni parte aequale.
A természeti viszonyokat a rómaiak is csak bizonyos korlátok között hagyhatták figyelmen kívül. A földmérőnek szükség esetén alkalmazkodni kellett a cοlοniát körülvevő vidék adottságaihoz.

Voltak olyan akár természetes, akár korábban létrejött mesterséges tájelemek, amelyeket figyelembe kellett venni. A kardo és a decumanus metszéspontjának, amennyiben nem lehetett magában a városban, a város közelében kellett lenni. A tengerpartra telepített coloniák esetében elismerten nem élhettek a ratio pulcherrimával.
Ugyancsak gondot okoztak a hegyek. Kényszer szülte az olyan adsignatio-kat is, amelyek egy már létező város földjelt érintették, különösen ha az hegycsúcsra, sziklaplatóra épült. Az eljárás nagyon egyszerű volt, a város körüli sziklás területeket vagy közösségi erdőként vették figyelembe, vagy üresen hagyták, és a távolabbi földeket mérték fel és osztották ki.
Praktikus szempontot követtek akkor, amikor egy már létező főút, via consularis vonalát használták fel valamely főtengelyként Ez ugyan átszelhette magát a cο1οniát, iránya nem feltétlenül felelt meg valamely főtengely helyes irányának. Szintén gyakorlati szempontnak minősült, hogy a koordinátarendszer kiinduló pontját arra a területre helyezzék, ahol a legtöbb kiosztandó föld volt található. Ezt persze inkább akkor tartották helyesnek, ha a főszabály nem lehetett követni.

A terepadottságok okozta nehézségek és praktikus szempontok figyelembevétele mellett a centuriatio során előfοrdulhattak hibák is. A legtöbbet kárhoztatott hiba a főtengelyek hibás beirányozása volt. Az észak-déli irány meghatározásának legegyszerűbb módja a földbe szúrt bot napi legrövidebb árnyékának megfigyelése volt, ami persze igénybe; vett némi időt és munkaerőt. Az egyszerűsítésre voltak megfelelő és hibás módok.
A legegyszerűbb, ámde a földmérők által helytelenített módszer volt, hogy a napkelte és a napnyugta horizonton elhelyezkedő pontját kötötték össze, s ez a vonal szolgált a decumanusként. Voltak olyan megátalkodottak is, akik ráadásul ezt a vonalat nevezték kardo-nak, mert ugyan az irányok helyes felvételének szabályát, nem tartották be, de arra emlékeztek, hogy az észak-déli irányt kell először meghatározni.

A rossz tájolás a földhasználókat közvetlenül kevésbé érintette. A másik hiba viszont már könnyen viszályok, perek forrása lehetett. A felmérés során a centuriák sarkain a főtengelyektől kiindulva számozott határköveket helyeztek el. Hibaként merülhetett fel, hogy a főtengelyeket, a decumanus maximust és kardo maximust egyszersmind elsőnek is tekintsék-e vagy egyfajta nulladik tengelynek. Az ilyen hibák azért is zavaróak voltak, mert a centuriato egyik előnye éppen az volt, hogy megelőzte a vitákat: nihil res publica, nihil possessor de finibus queritur. Ennek ára azonban - képletesen szólva - az volt, hogy a földhasználó úton-útfélen számára nem mindig érthető jeleket tartalmazó kövekbe botlott.

A centuriatio mesterséges rendszerét nem csak a létre-hozásához kedvezőtlen terepadottságok esetében törte át a gyakorlat. Eleve voltak olyan területek, amelyeket nem érintett ez a jellegű felosztás. Ezeket az ager arcifinius kategóriájába sorolták be, ami tulajdonképpen azt a földet jelentette, amelyet nem földmérő által kijelölt határok öveztek. A földhasználóknak sem mindig felelt meg a centuriatio Borán kitűzött határ, ezért egymás között adásvétel vagy csere útján rendezték át a határt a nekik megfelelő módon.
Hyginus de generibus controversiarum című munkájában személyes tapasztalataira hivatkozva írja le, hogy Samniumban a Vespasianus idején letelepített veteránok adták-vették egymás kőzött a földet, Igy az adott időpont birtokviszonyai már nem felelnek meg az eredeti adsignatiοnak. Az egyik ok a földhasználók számára beláthatóbb, kényelmesebb határ lehetett, amelyet út, folyó vagy más tereptárgy jelöl ki.
Hyginus maga is utal erre vel via finiente, vel flumine, vel aliquolibet genere szavaival. Közismert, hogy a vidéki népesség erősen kötődik a területhez, pontosan észben tartja birtoka, települése határait. Ehhez pedig gyakran természetes tereptárgyakat használ viszonyítási pontul. A római földmérők nem csupán a divisio és adsignatio problémájával foglalkoztak, hanem a határjelölés egyéb módszerelt is ismerték és ismertették.

Az ager arcifiniuson fekvő telkek határainak jelölésére számtalan lehetőség kínálkozott. A legteljesebb katalógust talán Siculus Flaccus de condicionibus agrorum c. munkája nyújtja. A szerző legalább 9-10 féle olyan tájelemet sorol fel és elemez, amelyek határjelölőként szolgálhattak. Közéjük tartoztak természetesen a határkövek, de mutathatták a birtok határát megjelölt fák, fasorok, felhalmozott kövek, bokrok vagy bozótok, utak, árkok stb.
Ha a határ vonala vitássá lett, ezeket aprólékosan illett a földmérőnek megvizsgálnia. Fák esetén döntő lehetett a fajtájuk. Ha a környező tájban találhatóktól eltérő fajtájú fa vagy fasor állt valahol, akkor az a parcellák elhatárolására kerülhetett oda. Ilyenkor az is számított, melyik gazdáé az adott fa vagy fasor. Erre például a lombkorona nyírásából lehetett következtetni.

A jelekkel ellátott fáknál az első probléma nem jelentkezett. Nyilvánvalóan azért látták el jellel a fát, hogy mutassa a határt. A második kérdésre, vagyis hogy kié a fa, a jel helyzetéből lehetett következtetni. Az egyik oldalán meg-, jelölt fa azé a gazdáé volt, akinek a telke a jelöletlen oldal felé esett. Ha a fa közösnek számított, mindkét oldalát megjelölték. Az ilyen részletekre kiterjedő vizsgálatnál két fontos szabályt kellett szem előtt tartania a földmérőnek.
Először is a helyi szokások voltak az irányadóak. Maxime autem intu endae erunt consuetudines regionum, et ex vicinis exempla sumenda - hogy Sículus Flaccust idézzük, de sorolhatnánk hasonló példákat a többi szerzőtől is. A másik iránymutató a tájidegen elemek jelenléte. Novitas habet suspico - nem - ahogy Hyginus írja. A környezettől elütő fajtájú fákról már esett szó, de voltak olyan elszánt földművesek, akik képesek voltak „idegen köveket" (peregrinus lapides) a birtokuk szélére hordani, hogy ilyen módon biztosítsák a telekhatárt.

A modern ember hozzászokott ahhoz, hogy halottal egy-egy nagyobb egységben, pl. köztemetőkben nyugszanak. A római földhasználó azonban akár szántás közben is találkozhatott sírokkal a vidéken, amelyek a szomszéd telkének határát jelölték. A sírok jogi értelemben a res religiosae körébe tartoztak (Gaius Inst. 2.6). Nem meglepő az ilyen jellegű tárgyak határjelként történő alkalmazása.
Közismert Alföldi András elmélete a korai Róma kiterjedéséről és határáról. Alföldi nézete szerint az etruszk királyok korabeli Róma határa megállapítható bizonyos szertartások - így pl. az Ambarvalia, a Terminalia, Fortuna Muliebrís ünnepe - elvégzésének helye alapján. Ezeket szerinte ott hajtották végre, ahol a város territóriumának határvonala és a megközelítési utak metszették egymást. Az Alföldi teóriájáról kialakult vita részleteibe itt nem érdemes belemenni, mindenesetre megjegyezhető, hogy ami egy városállam határa esetében elképzelhető, kisebb szinten is működhetett. Hyginus Gromaticus (156C) azt írja, hogy a feliratos kövek helyett olykor kőoltárokat kell elhelyezni. Ezek egyik, tulajdonképpen befelé néző oldalán a földosztásban érintett colonia nevét, másik oldalán a szomszédos váras nevét kellett feltüntetni.
A Liber Coloniarumból konkrét példák hozhatók arra, hogy a határjelölésre sírokat, emlékműveket és szent területeket (sacra) használtak. Igy jártak el Alba Fucens vagy Cures Sabíní területén (Líb.Col. II. 192C). Általá-nosságban pedig Apulia és Calabria városaira is alkalmazták ezt a gyakorlatot (Líb.Col. II. 202C).

A földmérőket foglalkoztatta a sírok mint telekhatárjelek problémája. A Corpus Agrimensorum Romanorum-ban fennmaradt egy de sepulchris (A sírokról) című, mind-össze 1 lapos munka vagy töredék, amelynek sem szerzője, sem keletkezési kora nem ismert. A szöveg elején és végén Tiberius császárra történik utalás, de ezeket a részeket a szövegkiadók kirekesztik.
A sepulchris a sírok három típusát különbözteti meg és minősíti aszerint, hogy figyelembe kell-e őket venni határjelként. Az első csoportba azok tartoznak, amelyeket egy főútvonal mellé építenek propter testimonium perennitatis. Ezeket általában nem kell határjeleknek tekinteni. Előfordul, hogy valaki a háza közelében helyezi el sírját, hogy az utódainak szolgáljon emlékűi. A telekhatárok szempontjából ennek a típusnak sincs jelentősége. Általában a háztól távolabb elhelyezkedő sírok jönnek tekintetbe a határvonal megállapításánál. Ezeket a de sepulchris szerzője szerint a mezsgyék metszéspontjában szokás elhelyezni.

A római földmérők többször rögzítik, hogy sepulchrum alkothat birtokhatárt, de egyszer sem mondják meg, mi ennek a magyarázata. Csupán egy veszélyre hívják fel a figyelmet. A sírokat - mint mondják - szokás szerint a telek határra helyezik el, ám a terepadottságok miatt előfordul hat, hogy a bírtok közepén találnak alkalmas helyet a sírnak. A földmérőnek tekintetbe kell vennie ezt a körülményt.
Sem a földmérők utalásai, sem a de sepulchris nem ad felvilágosítást arról, mit tekinthetünk sepulchrumnak, hogyan kell figyelembe venni e speciális tereptárgyakat a telekhatár megállapításakor, továbbá miért helyeztek el sírokat a birtokhatárokon.

A sír definícióját a jogászok rögzítették. Mindaz sírnak tekinthető, amibe emberi csontokat vagy testet helyeztek el. Ebbe bele kell érteni a rabszolga, sírját is. Az eljárásra egy Dolabella nevű, egyébként nem azonosítható szerzőnek tulajdonított rövid értekezésben található válasz. A temetkezési helytől őt lábnyi távolságot ekével fel kell szántani. Amennyiben ott törött vagy ép cserépedények, hamu stb. található, akkor a temetkezési helyet két bírtok határjelölő pontjának kell tekinteni.
A határjeleknek ez a mondhatni láthatatlan megerősítése föld alá helyezett tárgyakkal, jól ismert mind a római, mind a modern földmérési gyakorlatban. Ajánlatos volt kisebb értékű pénzérméket, üvegtörmeléket, meszet helyezni még a határkövek alá is. Amennyiben nem látták el felirattal vagy valamilyen felvésett jellel a határköveket, akkor pedig kifejezetten tanácsos volt alájuk ilyen jeleket tenni. Egyfelől ezzel lehetett bizonyítani határjelölő voltukat, másfelől bizonyítani lehetett a határ vonalát, ha a rosszindulatú szomszéd magát a követ elmozdította volna.
A fontosabb vagy pl. mezőgazdasági művelés alatt álló területen fokozott veszélynek kitett alappontokat ma is védik hasonló módszerekkel. A magassági alappontokat általában egy aknában helyezik el, ami fölé vasbetonlap és földréteg kerül. Vízszintes alappontok biztosítására az ún. fejelőkövet használják, amit még köré helyezett betonlapokkal is védenek. A föld alatt lévő alappontot csak komolyabb munkáknál használják, egyébként a fejelőkőtől mérnek.

Ha arra a kérdésre próbálunk választ találni, hogy miért használták a sírokat a telekhatárok jelzésére, tekintetbe kell venni a földmérők feladatalt. Egyrészt közreműködtek telepítéseknél, másrészt olykor bíróként, többnyire viszont szakértőként a birtokvitáknál is eljártak. Ha valamelyik bírtokos vitatta telke határvonalát, rendelkezésére állt az actio finium regundorum kereset. Bizonyos esetekben élhetett a de termino moto büntetőkeresetével is. Ezek alapvetően minden sérelmet szenvedett birtokosnak a rendelkezésére álltak.
Amennyiben egy sír jelölte a mezsgyét, annak, akié a sír volt, többletvédelem és többletjogosultságok jutottak. Adott esetben élhetett a de sepulchro violato büntetőkeresettel, amely jelentős összegű bírságot helyezett kilátásba a bűnösnek talált fél számára. A sírok ilyen jellegű felhasználása járt egy nem elhanyagolható előnnyel is. A római jog biztosította, hogy a hozzátartozók eljussanak a sírhoz még akkor is, ha az a parcella, amelyen a sír elhelyezkedett, már nem volt az övék (Dig. 47.12.5.).
Sőt akár ő, akár utódal továbbra is temetkezhettek a sírba, ha az adásvételben ezt kikötötték. Ezt a telek új birtokosa nem akadályozhatta meg (Dig. 11.7.10). Akadályozás esetére egy császári rescriptum biztosított jogorvoslatot (Dig. 11.7.12pr), kikötve, hogy a jog gyakorlása nem járhat a telek birtokosának aránytalan sérelmével (ne vicinus magnum patiatur detrimentum).

Az ager divisus et adsignatus esetében a limites rögzített (bár változó) szélessége lehetővé tette, hogy mindenki eljuthasson a saját parcellájára. Az ager arcifiniuson viszont, ahol a sírt a földmérők határjelölőként tartják számon, a törvény nem biztosított utakat a földhasználók számára. Így ha valaki sírt létesített egy adott birtoktesten, más megközelítési mód hiányában is biztosította az oda vezető szolgalmi utat.
A lehetőség persze visszaéléshez is vezethetett. Nem véletlen, hogy a mindenre gondoló római jogászok arra is alkottak szabályt, ha egy elhunyt maradványalt több helyen helyeznék örök nyugalomra. Ilyenkor csak az a temetkezés jött számításba, ahol a fő rész, szabály szerint a fej volt (Dig. 11.7.44.).

A fenti nehézségek ellenére a rómaiak a birodalom szint minden tartományában éltek a centuriatio alkalmazás: va1, néhol megdöbbentően kiterjedt méretekben. Ennek ny. mai mind a mai napig kivehetők a Római Birodalom egye vidékein. Christian Tuxen Falbe (1791-1849), aki Dánia konzulja volt Tuniszban, 1822-1833 között elkészítette Carthago első archeológiai térképét. Munkálaztai közben felfedezte a centuriatio nyomalt. Egy évtizeddel később hasonló megfigyeléseket tettek Észak Itália bizonyos területein.
A mennyiségi áttörést a második világháború hozta meg, amelyeknek során és azt követően az eredetileg katonai célú légi fényképezés Észak-Itáliában több helyen is megmutatta rómaiak tájrendezésének hatásalt. Ráadásul egyes településnevek, mint pl. a Limidalto vagy a Cardeti, a római földmérés terminológiáját tükrözik vissza. Paduában három centuriatio nyomalt mutatták ki a régészeti kutatások. Ebből az egyik a via Postumiát használta decumanus maximus ként, de szintén az úthálózattal állt összefüggésben az ún. Graticolato, amely a várostól ÉK-re helyezkedett el.
Mutina esete mutatja azt, amikor a gyakorlat az elmélettől eltérően a helyi viszonyokat vette figyelembe. A kézenfekvő megoldás az lett volna, ha a centuriatiót a via Aemiliára támaszkodva hajtják végre. Ezzel szemben a vízrajzi viszonyok szerint alakították ki a limites rendszerét, egyfajta meliorizácíót hajtva így végre.

Észak-Itáliában a rómaiak tájrendezésének hatása - legalábbis egyes feltételezések szerint - még a középkori birtokstruktúrára is hatással volt. A középkori Friuliban a mezők két típusát lehet elkülöníteni. A nagyobbik méretében éppen megfelel egy szabályos centuria századrészének, vagyis két iugerumnak. A kisebbik ennek kétharmada.

Itália, Dél-Franciaország vagy éppen Észak-Afrika területét a római tájrendezés nagymértékben és máig kimutathatóan formálta át. Különösen a francia kutatók tettek sokat, hogy feltárják és megismerjék a centuriatio nyomalt ezeken a területeken. A mezsgyék és más tájelemek kimutatása mellett ezeken a területeken a régészek által feltárt tárgyi emlékek is bővebben állnak rendelkezésre, mint a birodalom más vidékein.
A régészek Pompeii városában, Verus műhelyében vagy üzletében a huszadik század elején rábukkantak a földmérők egyik eszköze, a groma vasból készült alkatrészeire, elemeire, amiből megpróbálták rekonstruálni az egész eszközt. Jóllehet a rekonstrukció sok vitára adott alkalmat, a bajorországi Pfünznél előkerült másik lelet mellett ez a földmérési szakírók által is említett eszköz egyik legfontosabb emléke Dél-Franciarοszágban Arausio (Orange) városából került elő egy monumentális felirat több, jelentősebb darabja, amelyen a környékbeli centuriatio vizuális megjelenítése szolgált a felirat szövegének keretéül.

Nem célunk bemutatni az egész birodalomban nagy előszeretettel alkalmazott centuriatio minden egyes példáját, hiszen ez jelen keretek között nem is volna lehetséges. Itt csupán arra szorítkozhatunk, hogy nyugatról kelet felé haladva néhány, talán kevésbé ismert példával illusztráljuk, mennyire elterjedt volt ez a fajta tájrendezési mód a birodalomban.


Hispania

A mai Spanyolország és Portugálín területét kitevő Hispania teljes meghódítása mintegy kétszáz éven át tartott. Hannibal későbbi legyőzője, P. Cornelius Scipio Kr.e. 206-ra kiszorítja a punokat a Pireneusi-félszigetről. Ettől az időponttól kezdve megindul a római befolyási övezet fokozatos kiterjesztése. A folyamat lassú volt, s állandó katonai jelenlétet, sőt erőfeszítést kívánt.
A helyi lakosság elleni lósa sokszor bizonyult sikeresnek; elég itt C. Hostilius Macinus esetére gondolni. A római hadvezér seregét Kr.e. 13-ben bekerítették a numantiaiak, s megalázó békefeltételeket szabtak. A senatus nem erősítette meg ezeket, hanem inkább kiadták Mancinust az ellenségnek. A római hódít: a félsziget északnyugati részeit csak Augustus uralma alatt éri el, aki a siker érdekében maga is kénytelen több évig hadszíntéren, illetve annak közelében tartózkodni.

A centuriatio nyomai a félsziget több városánál kimutathatók. Az északi részen, a tengerparton Tarraco (a m. Tarragona), a déli területeken, nem messze a Földközi-tenger partjától Ilici (EIX / Elche), délnyugaton, a félsziget belsejében pedig Emerita Augusta (ma: Mérida) talán a legszemléletesebb példák.
Tarraco városa az Italiéból a Pireneusi-félszigetre vezet. köztársaságkori út végpontjaként, továbbá Hispania cite ríor tartomány fővárosaként fontos településnek számított. Tarraco területét három centuriatio érintette, amelyek egy részt eltérő irányzásúak voltak, másrészt tengelyeik ne azonos nagyságú területeket zártak közre. A városhoz legközelebb eső, attól észak-nyugatra található háló szabályos, vagyis 200 iugerumos centuriákból állt. A kialakításakor a via Augusta valamint a Tarracóból Ilerdába vezető út nyom vonalára támaszkodtak.
A várostól valamivel távolabb, a hegyek és a tenger közötti síkságot tagolta az a négyzetrácsos háló, amelyet már 1956-ban kimutattak légi felvételeken. Úgy tűnik, hogy a létrehozásakor a hegyekből a tengeri felé tartó természetes lefolyásokat vették figyelembe. Az ún. Tarraco III terület centuriái az előzőektől eltérő méretűek (20 x 15 esttus); további jellegzetességük, hogy a centuriák beirányozása alig tér el a városi utcahálózat irányától.

A Tarraco területén létrehozott három centuriatio, megvalósítása fényt vet azokra tényezőkre, amelyek befolyással voltak a földmérők ez irányú tevékenységére. A város, az úthálózat és a vízrajz - akár kényszerítő - hatást gyakoroltak a centuriatio kialakítására, s ez más tartományokban, más városok esetében is megfigyelhető.
Ilici városa, bár nem közvetlenül a tengerparton fekszik, kedvező közlekedési adottságokkal bírt. Út kötötte össze Carthago Novával, a tenger felé pedig a Vinalopo folyó biztosított összeköttetést, aminek torkolatában a településnek saját kikötője volt, az ún. Portus Ilicitanus.

Tiberius császár uralkodásának idejére már tolonc lett, coloni Iulia Ilici Augusta néven. A rómaiak letelepedésének a tájra gyakorolt hatását az 1970-es évek elején mutatták ki légifelvételek segítségével, amelyeken kirajzolódtak a centuriatio hálójának nyomai. A rendelkezésre álló adatok szerint hozzávetőleg 225 centuria létével számolhatunk, ami mintegy 11.000 hektárt fed le.
A centuriák oldalai 710 méteresek lehettek. A földrendezést nemcsak ilyen jellegű nyomok ta-nnúsítják, hanem egy felirat is, amely földjuttatásról számol be 10 személy számára. A felirat közli az illetők nevét, felbüntetve mind az öt névelemet és a származási helyüket is, továbbá, hogy fejenként 13 iugerum (kb. 3,25 ha) földet kaptak egy centurián belül két részletben. A juttatást egy meglévő centuriatio keretei között hajtották végre szervezett formában. Erre utal, hogy a feliraton említett személyek egyforma nagyságú földet kapnak egy már határokkal bíró, számozott centurián belül. A felírat a szűkszavúsága ellenére is fényt vet arra, miként működött a földosztás azután, hogy létrehozták a centuriák rendszerét.

A mai Mérida városának antik neve mutatja eredetét is: Emerita Augusta városát az első princeps alapította kiszolgált katonái számára. A colonia telepítője (deductor) P. Carisius, a cantabriai hadjárat egyik eredményes hadvezére volt, amit az általa vert pénzeken kívül az is igazolni látszik, hogy nem messze Méridától ma is létezik egy Carija helynév.
A cοlοnia jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy vízvezetéke, színháza és kb. 15.000 nézőt befogadni képes amphitheatruma volt. A város a Guadiana (az ókorban: Anas) folyó partján terült el, ezen egy híd ívelt át ami az egyik városí főútban folytatódott. A híd vonala adta meg a városi decumanus maximust.

Augustus hálás lehetett a cantabriai háborúban szolgálatot teljesítő veteránjainak, ugyanis a földmérési szakíró egybehangzó tanúsága alapján hatalmas territóriumot, vagyis jelentős mennyiségű kiosztható földet juttatott a városnak. A territórium „kitöltését” több kisebb telep vagy település (un. praefectura) létesítése) oldotta meg. Egye körzetekben a centuriák mérete is szokatlanul nagy, 400 iugerum volt.
Az eltérés a szabályosnak tekintett 200 igerumtól sok mindennel magyarázható. Egy nagy parcellákat használó, korábbi (még rómaiak előtti) felosztás hatása is elképzelhető lenne, de sokkal inkább gondolhatunk a rendelkezésre álló jelentős földmennyiségre, esetleg a veteránok jutalmazásának szándékával társulva.
A katonáknak a centuriatio révén juttatott terület, bár a forrásokban több adsignatio is szerepel, nem merítette ki a rendelkezésre álló földeket. Frontinus egyenesen agrorum inmanitas-ról tesz említést; ráadásul ezt nem a limitatioval érintett területre érti, hanem az azon felül maradó földekre (lοca relicta, extraclusa, subsiciva stb.). A lakosok természetesen használatba vették a bőven rendelkezésre álló termőföldet, Igy nem véletlen, hogy olyan társadalmi és jogi feszültségeket magukban hordozó jelenségekre lett iskolapélda a város, mint a subsiciva vagy az alluviο.


Pannonia

A rómaiak tájrendezési tevékenysége nem csupán a régóta hatalmuk alá vont területeken, mint pl. Hispanía, Dél-Gallfa, Africa, figyelhető meg, hanem a dunai provinciákban is. Pannonia tartomány, amely nagyjából a mai Dunántúlt valamint a Dráva és a Száva közötti területet foglalta magába, csak Augustus uralkodásának második felében kerüt a rómaiak ellenőrzése alá. Kr.e. 12-9 között Agrippa, majd Tiberius vezetésével a rómaiak legyőzik a pannon törzseket.

A kutatásban azonban régóta vitatott, hogy e háború eredményeképpen mekkora terület jutott római kézbe. Λ helyi törzsek 6-ban még egy lázadással kísérelték meg visszaszerezni függetlenségüket. A térségben mindenesetre jelentős katonai erő állomásozott, s több - ma is létező város alapítására került sor az Augustust kővető egy évszázad alatt.
Sopron (Scarbantia) vagy éppen a témánk szempontjából is fontos Szombathely (Savaria) létrehozása erre az időszakra tehető. Savaría városát Claudius császár (ur. 41-54) idején cοlοniaként (colonia Claudia Savariensium) alaρitották az un. Borostyánút mentén. Mócsy András már - 1960-as évek közepén - korábbi munkálatokra is támaszkodva - kimutatta, hogy a város derékszögű utcahálózattal rendelkezett, amely ÉÉNy-DDK tájolású volt.
A gyér adatok alapján kirajzolódó kép hozzávetőleg 90 x 70 méteres tömböket (insula) mutatott. A derékszögű utcarendszer kialakítását Mócsy összekapcsolta a territórium centuriatió-jával. A városhoz tartozó terület több pontján is kimutathatók voltak olyan egyenes vonalak, amelyeket a római kataszteri határok megmaradt szakaszainak tarthatunk. Ezek tájolása nagyjából egybevág a városi utcahálózat irányával, attól mindössze néhány fokos eltérést mutat. Mócsy mindezek alapján feltételezte, hogy a centuriatio és a városi utcahálózat egy időben, a város megalapításakor jött létre.

A Mócsy kutatásai óta eltelt immár fél évszázadban a technikai-technológiai fejlődés olyan új eszközöket adott a kutatók kezébe, amelyekkel hatékonyabban tudják felderíteni a centuriatióra jellemző derékszögű vonalas jelenségeket. A légifényképezés mellett megjelent pl. a GPS és a Google Earth felvételeinek használata is. Ezek és más módszerek felhasználásával Szombathely környékén több hol színen sikerült fellelni a római parcellarendszer nyomai.
A várostól mintegy 20 km-re található Rum község területén két, egymással párhuzamosan futó árok kimutatásév. egy ún. limesűt került elő, ami parcellákat választott szét. Ráadásul ez húsz centuria-nyi távolságra található attól római úttól, ami Szombathely és Sárvár kőzött húzódott. Külsővat település határában egy római-kori derékszögű j lenséget fényképeztek le, ami valamiféle kereszteződés 1ehetett. Ebből kiindulva a Google Earth felhasználásával sikerült a kutatóknak néhány párhuzamos vonalat is feltérképezni. A köztük lévő távolságok ráadásul megfelelnek római mértékegységrendszernek.
A nyomok illeszkedne abba a prediktív modellbe, ami a savariai centuriatióról korábbi adatok alapján felállítható volt. Külsővat több mint 50 km-re helyezkedik el Szombathelytől, ráadásul a Rábától keletre. Eleddig a Rábát tekintették Savaria terrítóriuma keleti határának. A Külsővat területén észlelt jelenségek alapján újra kell és lehet vizsgálni ezt a kérdést is. Hasonló nyomok mutathatók ki Vép, Vasasszonyfa és az ausztriai Bildein települések környékén is. Mutinához és Tarracohoz hasonlóan a vízrajz és centuriatio kialakítása Pannoniában is kölcsönösen hatással volt egymásra.


Corinthos

Corinthos városa előnyös földrajzi elhelyezkedésénél fogva stratégiai és kereskedelmi szempontból is egyaránt jelentős volt mindaddig, amíg Kr.e. 146-ban L. Mummius vezetésével a rómaiak le nem rombolták. A pusztítás mértéke vitatott, de bizonyosan állítható, hogy Corinthos egy jó évszázadra megszűnt jelentős település lenni. Területe a római állami földek (ager publicus) mennyiségét gyarapította. A város nem vált teljesen elhagyatottá.
A lerombolást követő vidékekre datálható pénzérmék és knidoszi cserépedények nemcsak legalább gyér lakosságról, hanem valamelyes kereskedelmi forgalomról is tanúskodnak. Egyes épületei, például az ún. Déli Oszlopcsarnok - a műalkotásoktól ugyan megfosztva - jó állapotban maradtak a város újjáalapításáig. A gracchusi törekvések és reformok okozta bizonytalan helyzet lezárásaként Kr.e. 111-ben elfogadtak egy földtörvényt, amely főként az Itáliában és Africa tartományban kiosztott területek jogi helyzetét volt hivatott rendezni.

A törvény töredékes formában maradt fenn, de a ,jelenleg rendelkezésünkre álló szöveg végén foglalkozott a korinthosziak földjével (ag[ru]m locum, quei Corinthiorum). A helyenként hiányos szövegből kivehető, hogy Corinthos esetében duumvirek folytatták le a földdel kapcsolatos eljárást, földterületek eladására, felmérésére és regisztrálására került sor. A felmérés leírására alkalmazott kifejezés (omnem me[tiun]dum terminosque statui) földmérők bevonására utal, akik ráadásul valamilyen bérleti formában látták el feladatukat (opusque locato).

Cicero egyik közlése is arra látszik utalni, hogy a terület hasznot hajtott a római államnak. Servilius Rullus néptribunus a korinthoszi terület kiosztásával is számoló földtörvény-tervezete ellen mondott első beszédében a korinthoszi földeket bőven termőnek nevezi, amelyek a római birodalom jövedelmeit gyarapítják. Ahhoz, hogy egy terület bőven termő legyen, ráadásul bevételeket hajtson, hasznosításra van szükség.
Kr.e. 44-ben lulíus Caesar úgy döntött, hogy colomét létesít az egykori város területén. A város lakossága a városi köznép soraiból, felszabadítottakból és Caesar kiszolgált katonáiból állt. Az új település neve Colonia Laus Iulia Corinthiensis lett.

Donald Engels, aki egy egész könyvet szentelt a római Corinthosnak, két helyen is azt írja, hogy a római város környékén nincs nyoma a centuriatiónak, s ezt azzal magyarázza, hogy a római telepesek bérletként átengedték a földet a szomszédos város, Sikyón polgárainak, akik addig is hasznosították azt.
A rómaiak coloniát telepítenek egy nagyjából üresnek tekinthető területen. A várostól északra és tengerparti rész síkság. Ezek már önmagukban ideális feltételeket jelentenek a centuriatio megvalósításához. A területre Itáliából érkeznek a telepesek, akiknek az adott körülmények között, mint ezt Engels is állítja, jobbára a mezőgazdaság adhatott megélhetést. Ehhez földosztásra volt szükség, aminek egyik módja szintén a centuriatio volt. A centuriatio kialakításának legfeljebb áttételesen van köze a földdarabok hasznosításához, tehát a telepes a neki juttatott földet akár bérbe is adhatta, bár aligha valószínű, hο. mindnyájan egységesen ezt tették volna.

Nem is beszélve arról a körülményről, hogy a szerző min den bizonnyal figyelmen kívül hagyta a régészeti kutatások eredményeit, amelyek már az 1960-as évek elejétől valószínűsítették a centuriatio létét Corínthos territοriumán.
A caesari colonia városközpontját is egymást derékszögben metsző utcákkal tagolták, de a territoriumon is kimutat ható a római limitatio. A centuriák mérete 16-szor 24 actust tett ki, s a tengelyek 3 fokkal tértek el nyugatra az északi iránytól. A limitatio kb. 100 négyzetkilométernyi területet fedett le.

A Flavius-korban voltaképpen újraalapították a, coloniát, ami egyúttal új nevet is kapott: Colonia Iulia Flavia Augusta Corinthiensis. Valószínűleg ekkor történt meg a Korinthoszi-öböltől délre elterülő partmenti síkság felosztósa. A terület nagyjából háromszorosa volt a caesari felmérések által érintettnek.
A négyzetrácsos háló a tengerpart vonalára támaszkodott, az arra állított merőlegesek bői indult ki, követve egyúttal az öbölbe torkolló folyók irányát is. A centuriatio létét a korabeli templomok (Démétér, Kóré stb.) is megerősítik. Tájolásuk ugyanis csak nagyon csekély mértékben tér el a parcellarendszer általános írányától.


Izrael

A birodalom keleti felében is rábukkantak kutatók a centuriatio nyomaira. A mai Izrael területén több olyan feliratos kő került elő, amelyek a centuriatio jelölőköveinek tarthatók. Shavei Tzion térségéből került elő egy henger alakú feliratos kő, amelyen három sorban található felírat.
A feliraton egy görög delta után római szám látható. Ha a feliratot értelmező Meyernek igaza van, a delta a decumanus rövidítésére szolgált, s az utána következő szám (XVI) alapján a vele megjelölt parcella nagyjából 14-15 km-re állhatott az origótól. Ez esetben feltételezhető, hogy a decumanus maximus a Ptolemais (Akko) és a Diocaesarea (Sepphoris/Tzippori) között futó római út lehetett, s a centuriatio összefügg Colonia Ptolemais Veteranoroum telepítésével.
Applebaum a tanulmányhoz fűzött kiegészítésében egy másik utat javasol kiindulópontként, amelynek tájolása kelet-nyugati. Egy másik kő - amit éppen Applebaum és munkatársai tettek közzé - egy római út közelében került elő, ami Tell Lachish-tó1 észak felé fut.

A kövön található felirat alapján (D.D. XVII és K.M.), amennyiben in situ került elő, a kardo maximus a lelőhely közelében húzódhatott, s kiindulva abból a körülményből, hogy a decumanustól jobbra legalább 16 centuria helyezkedett el, a centuriatio viszonylag nagy területet érintett. A centuriatio négyzet alakú tájrendezésének alkalmazása egyáltalán nem meglepő.
A kiszolgált katonák letelepítése ebben a sokszor forrongó térségben nagyjából ugyanazt a célt a szolgálta, mint a colοniák jó része: biztosítani az adott területet. A colonia 1étesítése, a föld felmérése szintén a jól bevált módszereket követte. Ráadásul a négyzet alakú földdarabokra épülő tájrendezés nem volt szokatlan a térségben. Már a huszadik század harmincas éveiben felfigyeltek arra, hogy Antiochia, Laodicea, Apamea és Dura Europos városai geometriai alapon rendezettek. A légifelvételek igazolták, hogy e városokat megközelítőleg négyzet alakú tömbökre tagolták az utcák. Antiοchában például jól kivehető az antik főutca megközelítőleg észak-déli tájolású egyenes vonala, ami a város több utcája számára fő tengelyként szolgált.

A centuriatio alkalmazásakor a rómaiak figyelembe vették a városok sajátosságait, a terület vízrajzát és az úthálózatot. Az adott terepen felmerülő nehézségek ellenére a birodalom szinte minden szegletében ragaszkodtak a rendszer főbb jellemzőihez: az egymást derékszögben metsző egyenes határvonalakhoz vagy mezsgyékhez. Az egységes gyakorlathoz való ragaszkodásra több magyarázat is elképzelhető. Ezeket mutatják be a következő fejezetek.



Forrás: Takács Levente - A római földmérés Lektorálta: Bödöcs András