(...)

A tégla mint építőanyag megjelenéséről az építésben bizonytalanok a források. Egyes régészeti adatok szerint már a Kr. előtti 10. évezredben ismerték az agyagból előállított tégla készítésének a technikáját.
A bizonytalan archeológiai adatok ellenére azonban biztosan állíthatjuk, hogy a téglával megegyező falazatot Elő-Ázsiában a hettiták és a hurriták már alkalmazták ebben a korban. A vertfal alapját kőből vagy döngölt agyagból készítették el és erre – feltételezhetően zsaluzat közé – döngölték be a nád és sás darabokkal összekevert agyagot. Az így előállított falazat külső felülete sohasem volt sík.

Már a legkorábbi adatok is arról tudósítanak, hogy a falfelületet fali sávokkal, esetleg mélyebb falfülkékkel tagolták. A felület ”megbontása” nem feltétlenül esztétikai megfontolásokból történt, sokkal inkább a faltömbök állékonyságának, szilárdságának a növelését célozta.
A faltömbök egyébként is hihetetlenül vastagok, tömörek voltak a Tigris és az Eufrátesz közötti terület építészetében. Az épület beépített alapterületének akár 60 %-át is falak fedték. A hasznos tér, tehát az a felület amiért a falakat megépítették pedig a bruttó alapterületnek mindössze a 40 % körül lehetett. Lényeges megfigyelés az, hogy a falak síkjának tagolása mindig a külső tér felé történt. Tehát az épület homlokzatát és az udvarokra néző felületét tagolták. A belső terek felülete mindig sík volt.

A tégla ”feltalálásának” a helyét és idejét pontosan nem ismerjük. Az tény, hogy a legkorábbról ismert téglák anyaga teljesen megegyezik a korabeli vertfalak anyagával. A korai téglaszerkezetek alkalmazásának módjáról nem csak a régészeti adatok tudósítanak, hanem a civilizáció hatásaitól elzárt területeken élő népek körében megfigyelt anyaghasználat is segíti a korai vertfalból és napon szárított téglából épített szerkezetek formájának a leírását.

Mint minden más területen, a Római Birodalomban fejlődött ki a téglaépítészetnek minden technológiai és technikai fogása. Sem az alapanyag és a falazat készítésének módjában sem pedig az elkészült falazat minőségében nem produkált jobbat az elmúlt több mint 2000 esztendő. Méretben és formában is különböző típusokat alkalmaztak a rómaiak. A lydiainak nevezett fajta másfél láb hosszú és egy láb széles (44x29 cm); római neve: sesquipedales.

A két láb hosszú – bipedales – tégla 60x60 cm. Ezeknek a méreteknek 1/4, 1/2 és 3/4 részeivel is készültek kiegészítő idomtéglák. A vastagsági méretek a maiakhoz viszonyítva csekélyek, nem haladják meg az 5-6 cm-t.
A használt idomtéglák közül szabványos méretű volt a kör keresztmetszetű tégla – átmérője 20-25 cm – és a háromszög alakú – szárai 21-45 cm, alapja 11-24 cm. Külön említést érdemel a római téglák tartóssága és a belőlük készült falazat szilárdsága.

A mai téglák 1,55 g/cm3 fajsúlyával szemben a római téglák fajsúlya 1,93 g/cm3 körül mozgott. Vitruvius olyan téglákról is tudósít, amelyek vízben úsznak. Okát abban látja, hogy a vetésükre használt föld habkövet tartalmazott.
Római téglák modern szilárdsági vizsgálatáról nincs tudomásunk. Becslések és bizonyos előzetes vizsgálatok alapján feltételezhető, hogy szilárdsági értékük – az égetéstől függően – a mai 15 MN/m2 érték körül lehet. Fagyállóságuk mindenképpen messze meghaladta a ma használatos téglákét.

A római falazatban a téglakötések különböző módjait alkalmazták. Ismert volt a futó- és a kötősor fogalma. Derékszögűtől eltérő falsarkok képzésre is ismerték a téglakötések ”trükkjeit”. Falszerkezetekben nem csak tisztán téglából készült típusúak voltak. A réteges kőfalazat mintájára készítettek külső és belső köpennyel, mint zsaluzattal felfalazott falakat, amelyek köpenyek közét úsztatott kő maggal töltöttek ki. A falmagot gyakran helyszínen oltott hidraulikus mész kötőanyaggal készítették.
A téglát használták még terméskő falak kiegyenlítő rétegeinek elkészítésére. Ebben 80-100 cm magas kőfal-sávra 3-4 téglasort falaztak részben a kőfal stabilitásának biztosítása, részben a falazást megkönnyítő vízszintes sávok kiépítése miatt. Szintén terméskő falak sarkainak erősítésére, armírozására is építettek téglából falsarkot.

A tégla szerkezeti alkalmazása során nyílások kiváltóiként szép megoldások készültek és ma is láthatók Ostiában. A nyílások fölött akár félkörben, akár szegmens ívben készült a teheráthárító ív, amely a terheket a nyílás-tengelyek közötti faltestre adta át. Az ajtók és ablakok szemöldöke fölött egyenes boltövet falaztak ki, szintén téglából.
A Róma kikötővárosában fennmaradt többszintes, többlakásos lakóházak függőfolyosóinak kő járólapjait álboltozatszerűen falazott konzolok tartották. A falak állékonyságának és teherbíró képességének javítására – a mezopotámiai módszerektől eltérően – nem a fal tömegének növelését választották, hanem a faltesteket bonyolult keretszerkezetként alakították ki.

Az eljárásnak leglátványosabb példája a Róma városi Pantheon kör alaprajzú épületének hengeres alépítménye. A faltestben a belső térből nyíló falfülkék csökkentették a fal tömegét és a fölöttük megépített teheráthárító ívrendszer a fülkék közötti falpillérekre terhelte át a magasabban lévő falszakasz terheit.
A templom külső homlokzatán falfülkék építése értelmetlen és építészetileg indokolatlan lenne, ezért itt a ”fülkéket” zárt üregként, kavernaként képezték ki. A felmenő falazat külső felületén jól látszanak azok a félkörös áthárító ívek, amelyek kiváltják a kavernák fölötti faltest súlyát. A szerkezeti tudás fejlődése – és nem utolsó sorban a lefedési technikák megújításának köszönhetően – az épület beépített és hasznos felület aránya jelentősen javult Rómában Mezopotámiához képest. A Pantheonnál 23-77 % lett a lefedett és a hasznos alapterületi adatok aránya. A 77 %-nyi szabad térből a kaverna terek alapterülete kevesebb mint 2 %.

Római falszerkezeteken jelenik meg a tégla tektonikus homlokzatképző elemként. Nyílások keretezésének plasztikus megoldása, falpillérek, oszlopok homlokzatot tagoló elemként, vagy párkány koronázó elemének (geiszonnak) a fal síkjából előtolással történő kifalazása már a hétköznapok gyakorlatának része volt a császárkorban. Ismereteink szerint a falfelületeket vakolták és gyakran festéssel álkváderfal-szerű homlokzatot imitáltak. A téglasorok közötti habarcs világos színű – a magas mésztartalom miatt – viszonylag durvább szemszerkezetű (2,5-3 mm) adalék hozzáadásával készült.
A tégla használatának sajátos módját jelenti a falfelület fűtésére kifejlesztett tubus és ”lábas” téglák rendszere. A falak belső síkján elhelyezett, téglalap keresztmetszetű üreges idomtéglák biztosították, hogy a padlófűtés meleg levegője a fal felületén felszállva a belső síkot is melegítse.
A lábas vagy csöcsös téglák (a latin tegula mammata névből származik az utóbbi magyar elnevezés) hasonló célra készültek. A kerámia lapokon elhelyezett kis lábacskák és a másik lapon ennek fogadására kialakított lyukacskák összeforgatva szintén légrét képeztek a fal felületén.

A Nyugat-Római Birodalom bukása, 476 után Itáliában a korai keresztény építészet a római szaktudás ismerete ellenére sem produkált olyan technikai színvonalú építészetet, mint a megelőző korszak. A minőségromlás részben magyarázható a hihetetlenül megnövekedett templomok iránti igényekkel.
A korai keresztény istenháza bár nevében azonos a bazilika római eredetű épületével, mégsem veszi át a rendelkezésre álló épületállományból sem a római bazilikát (kereskedelmi vagy igazságügyi épület), sem pedig – nyilván ideológiai megfontolásokból – a római templomokat az új vallás használatába.