Az itáliai ház legnagyobb átalakulása a hellenizmus korában következett be, midőn, a korabeli görög lakóházak mintájára oszlopos udvarral, a peristilium-mal egészítették ki. A peristilium a ház atriumos része mögött foglalt helyet, és a család magánéletének színterévé vált. Több fényt és levegőt nyújtó díszkertje köré sorakoztak az étkező- és hálószobák, a gyakorlati és reprezentatív célokra pedig az atrium körüli részt tartották fenn.
A görög hatás azonban inkább a nagyobb kényelem és a gazdagabb dekoráció, mint az építészeti szerkezet bevezetésében érvényesült. Míg a görög házak helyiségei rendszerint aszimmetrikusan laza rendben helyezkedtek el a központi udvar mellett, bejáratuk pedig nem a ház középtengelyében feküdt, addig az átlagos római házak alaprajzában szimmetrikus rendszer érvényesült.
Különösen a köztársaság utolsó évtizedeinek és Augustus korának előkelő házai nyújtanak erre jó példát. A bejárat az atrium közepére nézett, innen pedig, a tablinumon keresztül, az egész házat át lehetett tekinteni. Az egymásból nyíló zárt és nyitott tetejű helyiségek sora és a kisebb szobák szimmetrikus elrendezése még a szerényebb kivitelű lakóházaknak is reprezentatív hatást kölcsönzött.
A középületekhez illő, méltóságteljesen szabályos és igényes belső térképzés hatását a köztársaság utolsó évszázadaiban lábra kapott fényűzés valósággal fejedelmi pompává fokozta. A padlót dekoratív kőlapokkal vagy mozaikkal borították, a falakat márvánnyal vagy márványt utánzó festéssel és képekkel díszítették, az oszlopokat, valamint a bútorok egy részét márványból készítették, a termekben és a kertekben pedig görög mesterek szobrait állították fel, és a világ minden tájáról vásárolt kelmékkel, bronz vagy nemesfém dísztárgyakkal zsúfolták tele.
Az előkelő római házak nagyságban és pompában a királyi palotákkal vetekedtek. Az ősi erkölcsök szószólói: a szónokok és a költők, akik az itáliai középrétegek hangulatát és érdekeit fejezték ki, gyakran ostorozták ezt a mértéket nem ismerő pompát, ami azonban még Augustus puritán ízlése és a hagyományos erkölcsöket védő intézkedései ellenére sem hagyott alább, sőt inkább fokozódott.
Róma városából alig ismerünk ebből az időből fennmaradt lakóházat. A palatinusi „Livia-ház", ha valóban helytálló Augustus lakóházával való azonosítása, nem tartozott a fényűző épületek közé. Tágas szobái és számos kisebb helyisége egy közepes gazdagságú és népes család igényeinek feleltek meg, fennmaradt díszítése a falfestményekre korlátozódik. Mindenesetre eltörpül még egy vidéki városnak, Pompeii-nek csaknem száz évvel korábban épült olyan fényűző lakóháza mellett is, mint amilyen a híres Casa del Fauno volt.
Augustus korában a római társadalom vagyonos osztályai már nem annyira városi házaikban, mint inkább vidéki villáikban fej tették ki magánéletük pompáját. Rómában és más városokban a telkek magas ára és a zsúfolt építkezés csak kevesek számára tette lehetővé nagy házak fenntartását. De a vidéki házakra fordított figyelemnek ennél is fontosabb oka volt: a római társadalom hagyományos gazdasági berendezkedése.
A senatori réteg, jog szerint, vagyonát csak földbirtokba fektethette, de még azoknak a köröknek a szemében is, amelyeknek képviselői a kereskedelem és a bankügyletek révén gyarapították gazdagságukat, az igazán méltó és biztos tulajdonnak a földbirtok számított. Az ókor gazdasági életének alapja, még az árutermelés legfejlettebb szakaszában is, a mezőgazdaság volt.
A birtok igazgatási központjai és termékeik gyűjtőhelyei a majorok voltak,. ahol a gazdasági épületek mellett mindig ott állt a birtokos lakóháza is (villa rustica). A nagybirtokosok különböző helyeken fekvő földjeik művelésének irányítását a birtokaikon épült gyakran nagyszámú villáik között utazgatva végezték. A villák a hagyományos és előkelőnek számító vidéki élet vonzóereje mellett, a városi lakóházakhoz képest sokféle előnnyel rendelkeztek. A birtokok minden termékét helyben kínálták, a zajos és nyugtalan városokkal ellentétben csendet, nyugalmat, és nem utolsósorban a rómaiak által igen nagyra értékelt szabad természet élvezetét biztosították.
A lakóépületek terjedelmét, tágasságát és festői környezetbe való elhelyezését semmi sem korlátozta, a fényűzés kifejtését pedig nem fékezte a városi nép irigysége. Hamarosan szokássá vált a villaépítkezés előnyeinek a tényleges gazdálkodástól függetlenített formában történő megvalósítása: azaz villák építése a városok környékén (villa suburbana), vagy különösen szép vidékeken és üdülőhelyeken. így jöttek létre a luxusvillák, az előkelő lakóház-építkezés legnagyobb szabású és legpompásabb alkotásai.
Nem is annyira házak, mint inkább nagy terjedelmű és szabadon elrendezett helyiségekből, épületrészekből és pavilonokból szerkesztett, kertekkel és parkokkal körülvett épületegyüttesek voltak. A villák építésénél nem ragaszkodtak a városi házak hagyományos szerkezetéhez, annál nagyobb szerepet juttattak az oszlopcsarnokoknak, kilátó teraszoknak, az évszakok és a napszakok előnyeit kihasználó nyitott és védett, a különböző égtájak felé forduló szobáknak. Augustus korában az előkelő villákban különösen kedvelt volt a széles homlokzatot képező porticus, amely többnyire terasszal és zárt oszlopcsarnokkal (crypto-porticus) párosult.
Előszeretettel építkeztek tavak, és főleg tengerpart mellett, kihasználva a kilátást, a kellemes levegőt és a haltenyészet előnyeit. A nápolyi-öböl környékén igen sok luxusvilla épült; ezek gyakran árkádos elő-építményekkel közvetlenül a vízpartra vagy egyenesen a víz fölé nyúltak.
Az urbanus és az üdülővillák építészetében a városi házakénál következetesebben érvényesítették a középtengelyre szimmetrikusan szerkesztett szabályszerű és monumentális elrendezés elvét. A főépület nagyszabású kompozícióját a kertek oszlopcsarnokai, mesterséges tavai és kútjai egészítették ki, festmények, szobrok és dekoratív domborművek díszítették.
Augustus idejében és a következő évtizedekben megfigyelhető, hogy a korábban földszintes városi házak (domusok), főként a főútvonalak mentén, fokozatosan emeletes és üzletsorral kibővített bérházakká épültek át. Ahogy az előkelőek egyre nagyobb számban a vidéki és a kertvárosi villákba vonultak, s ahogy a városi élet intenzitása növekedett, mindinkább uralkodóvá vált a nagyméretű emeletes épületek (insulák) szerepe.
A nagyvárosi házak földszintjét többnyire üzletek (tabernae) foglalták el. A tabernák az utca felé csaknem teljesen nyitott, négyszögletes földszinti helyiségből és kis lépcsővel összekötött emeleti részből álltak. A földszinten volt az iparos-műhellyel kiegészített bolt, vagy étel- és italmérés, a bérlő és családja pedig a fenti helyiségben lakott, amelynek ablaka közvetlenül a portál fölött helyezkedett el. Az üzletek sorát csak a ház belsejébe vezető kapu és az emeletre közvetlenül az utcáról felvezető lépcsők bejáratai szakították meg. Az emeleti bérlakások többnyire az utcára nyíló balkonokkal rendelkeztek.
A házak lakói a nyilvános kutakra jártak vízért, fűtésre és főzésre parázsállványt használtak, mert a házak sem folyóvízzel, sem kéményrendszerrel nem. rendelkeztek. A zajos utcákra néző, komfort nélküli szűk lakások teszik érthetővé a városi közfürdők, parkok és csarnokok életbevágóan fontos szerepét, hiszen ezek nélkül az életet többnyire a bolthelyiségekben vagy az utcán töltő szegény városi lakosság helyzete - különösen a gazdagok életmódjához képest - tűrhetetlen lett volna. Továbbá, ha arra gondolunk, hogy a nagyvárosba zsúfolt tömegek nem rendelkeztek a modern városokban egészen megszokott mindennapi szórakozási lehetőségekkel, akkor azt is megértjük, hogy a periodikusan vagy rendkívüli alkalmakkor tartott több napos ünnepek látványosságai, és az ezekhez szükséges színházak, amphitheatrumok és cirkuszok miért voltak olyan nélkülözhetetlen tartozékai a római városoknak.
Így válik világossá a római építészet újításainak, vívmányainak és nagy alkotásainak társadalmi alapja és szükségszerűsége. Az éles osztálytagozódás és a rendkívüli vagyoni különbségek az építészet számára három irányban adtak feladatot és lehetőséget. Az előkelő városi ház, a vidéki villa és a kertépítés fejlődését a vagyonos osztályok gazdagsága tette lehetővé.
Azok a nagy középületek pedig, amelyek a hatalmas belső terek és a grandiózus falszerkezetek kialakítását tették szükségessé, a vidékről a városba húzódó nincstelen vagy kevéspénzű tömegek életének elviselhetővé tétele érdekében épültek. Az építészet harmadik feladata az állam nagyságát és méltóságát megörökítő, a politikai eszméket hirdető reprezentatív építmények és emlékművek létrehozása volt. Az állam, a nagyváros és a senatori arisztokrácia hármas érdeke hozta létre a római építészet minden korábbinál sokrétűbb és nagyobb szabású feladatainak együttesét, s ezeknek megoldásaképpen az egész világ építészete számára korszakalkotó vívmányait.
Augustus idejének építészete már önmagában is jellemző képet nyújt a nagy politikai változás korának művészetéről. Ez alatt a fél évszázad alatt nem jött létre új szerkezeti megoldás, ezzel szemben egész sor épület-típus kapott monumentális formát, megszilárdultak és kikristályosodtak a római birodalomra jellemző építkezési normák, kialakult a császárkor építészeti stílusa. A késői köztársaság építészetének forradalmi jelentőségű újításai kivétel nélkül megtalálták helyüket abban a hatalmas rendszerben, ami a birodalom építkezéseinek irányt szabott.
A római építészet új elemei azonban nem törtek a minden korábbi hagyománnyal szakító megoldások felé, hanem a múlt eszméinek és formáinak felhasználásával alkottak új szintézist. A császári politika bonyolult kettősségét kifejező hivatalos ideológia megvalósításaként a régi itáliai, valamint a klasszikus görög művészet hagyományait egyesítették az új feladatokra szabott merész újításokkal. Az eredmény kétségtelenül egyfajta kompromisszumban állt; ez azonban nem terméketlen és mesterkélt keveréket, hanem évszázadokra irányt mutató összegezést jelentett.
A korszak építészete távolról sem nevezhető múltba néző klasszicizmusnak. Helyet kapott, sőt felfokozott és monumentálisra érett formát nyert benne minden olyan igény kielégítése, amit a birodalom és a város nagysága, gyakorlati követelményei és megváltozott életstílusa teremtett. Az itáliai hagyományok ápolása és a klasszikus görög normák felújítása, a görög művészet arányainak, magas mesterségbeli színvonalának tudatos felhasználása nem járt visszahúzó hatással. Azt a célt szolgálta, hogy a viharos terjeszkedés és a mértéktelenség veszélyével járó nagyratörés tendenciáit olyan keretbe és rendszerbe szorítsa, amit az új kormányzat által hirdetett auctoritas és maiestas méltó kifejezése megkívánt.