Minél inkább fejlődött a Város, annál inkább fokozódtak az igények és a szükségletek. A meleg éghajlat alatt a lakosság vízfogyasztása mindig nagyobb, mint északon. Minthogy a lakosság szükségleteit a források és kutak idővel már nem tudták biztosítani, a Tiberis vizét pedig különösen a forró nyáron nem tartották kielégítő minőségűnek (de nem is volt kis munka a folyó vizét a távoli kerületekbe cipelni), ezért az i. e. IV. században Ap. Claudius megépíttette az első vízvezetéket, az Aqua Appiát, amely egy távoli forrás vizét szállította Rámába.
A vezetéket a földbe fektették, és csak a Város egyes helyein helyezték a serviusi falakra.
A censor nem csupán műszaki meggondolásból rejtette a vízvezetéket a földbe, hanem óvatosságból is, hogy esetleges ellenséges támadás esetén az ostromlók a Várost a víztől el ne vághassák.
Az Aqua Appiát Rómától keletre, 62 méternyire a tenger színe fölött levő forrás táplálta. Az egészséges, friss víz 1,6 méter magas és 0,8o méter széles, 16,5 5 km hosszú vezetékben folyt, s ez az egy vízvezeték jó ideig kielégítette a lakosság igényeit.
De már negyven évvel később hozzákezdtek a második vízvezeték építéséhez, a vizet az Anio folyóbál nyerték, innen a neve: Anio Vetus, (a ”régi Anio”, megkülönböztetésül a később épített új Aniótól, Anio Novustól).
Hetven esztendő múltával (i. e. 144-ben) Quintus Marcius Rex praetort bízta meg a köztársaság a harmadik vízvezeték létesítésével. Ebbe a 91 km hosszú Aqua Marciába több forrásvizet eresztették be, a víz annyira friss, jó és egészséges volt, hogy építőjének a hálás rómaiak a Capitoliumon szobrot állítottak.
Augustus i. e. 11-ben új forrás bekapcsolásával az Aqua Marcia hozamát megkétszerezte. Az Aqua Marciát is a föld alatt vezették, csak a Városban emelték boltíves, háromemeletes aquaeductusra, úgyhogy a császárkorban minden emeleten más és más vezeték vize folyjék éspedig az Aqua Tepula, meg az Aqua Iulia. (Nero egyszer megfürdött az Aqua Marcia hideg vizében, s olyan súlyosan megbetegedett, hogy majd belehalt.)
Az Aqua Tepulát i. e. 126-ban építették, ezen az Albanus-hegy egyik forrásának vizét szállították Rómába, az Aqua Iuliát M. Agrippa építtette i. e. 33-ban.
Agrippa i. e. 19-ben újonnan épített közfürdője ellátására létesítette az Aqua Virgót, sőt a többi aquaeductust is rendbehozatta, megjavíttatta.
Oly annyira megjavult Róma vízellátása, hogy a bor hiánya és drágasága miatt zúgolódó nép kérését Augustus elutasította, mondván, Agrippa a vízvezeték létesítésével gondoskodott arról, hogy Rómában senki ne szomjazzék.
Augustus maga is építtetett vízvezetéket, hogy a Tiberis jobb partján vízi ütközetek bemutatására ásatott mesterséges tavat vízzel ellássa. Az Etruriában fekvő Lacus Alseatinus (alseatinusi tó) vizét 33 kilométer távolságból, sziklába fektetett vízvezeték, az Aqua Alseatina szállította Rómába.
Később Claudius császár két hatalmas aquaeductust építtetett, az egyik az Aqua Claudia 69 kilométer távolságból (ebből 13 kilométert hatalmas íveken át) hozta a vizet, a másik, az Anio Novus majdnem 87 km-es utat (ebből 14 km-t 31 méter magas íveken) tett meg.
Később Traianus, majd Septimius Severus újabb vízvezetékeket ajándékoztak Rómának, úgyhogy Constantinus császár korában már tizenkilenc aquaeductus vize látta el a Várost. A víz égetett agyag vagy ólomcsövekben folyt, noha az ólmot, amint ezt Augustus korának neves építésze, Vitruvius Pollio megjegyezte, nem mindenki tartotta egészséges megoldásnak. Az ólomvezeték mégis mindenütt elterjedt.
A vizet a lakosság többnyire díszes, márvány közkutakból vagy közvetlenül a lakóházakba bevezetve kapta. A városi igazgatás ez utóbbi eljárás módozatait pontosan szabályozta: a vizet csak a gyűjtő, elosztó medencékből, meghatározott nyílásból, hivatalos bélyegzővel ellátott, legalább 30 centiméter hosszú és 15 centiméter átmérőjű illesztődarab közbeiktatásával lehetett a házba bevezetni, a magánház vízvezeték csövének mintegy 15 méter hosszúságban szabvány átmérőjűnek kellett lennie. Így megállapíthatták egy-egy ház átlagos víz fogyasztását. (A szabvány méretű vezetéken kapott vízmennyiség napi 42o liternek felelt meg.)
A bérházak emeleti lakásait nem tudták vízvezetéki vízzel ellátni, ezért a lakók, hacsak maguk nem akartak korsókkal, csöbrökkel a nyilvános kúthoz lemenni és a vizet a kényelmetlen, magas, szűk lépcsőkön az emeletre felcipelni, úgy a vízhordók (aquarii) szolgálatait vették igénybe.
Az aquariusok rendszerint rabszolgák, néha felszabadítottak voltak; akadtak vállalkozók, akik több rabszolgát tartottak erre a célra, ezek vízhordó edényükkel bejárták a várost, és a kutakból, csekély díjazás ellenében a lakásba vitték a vizet.
Minthogy a vízhordók sok lakásban megfordultak, temérdek pletykát szedtek össze, híreket hoztak-vittek, sőt - bizonyára nem ok nélkül - még kerítéssel, sőt egyéb erkölcstelen üzelmekkel is gyanúsították őket.
Róma vízellátása bőséges volt a több mint 400 km hosszúságot kitevő aquaeductusokon mintegy 1.080.000 köbméter víz érkezett naponta a Városba, maga az Augustus bővítette Aqua Marcia napi 290 000 m3 vizet adott!
A bő vízellátás Rómának különösen elragadó vonást adott, számtalan kút, szökőkút díszítette a Város tereit, utcáit. A kutakat márványból vagy bronzból készített művészi domborművekkel, alakokkal díszítették, Agrippa egymaga háromszáz bronz- és márványszobrot, valamint négyszáz márványoszlopot használt fel a nyilvános kutak és vízmedencék ékesítésére!
Agrippának mindenképpen nagy érdemei voltak Róma vízellátásának megjavítása tekintetében. Nemcsak két nagyszabású vízvezetékkel, az első közfürdővel, kutakkal, medencék díszítésével szolgálta a Várost és a római népet, hanem a vízvezetékek és kutak, elosztó-medencék állandó javításával, karbantartásával, tisztíttatásával. Erre a feladatra 240 főből álló rabszolga-csapatot szervezett, saját költségén szakmunkássá képeztette ki őket. Így az állandó, kellően felkészült mesteremberekből összeállított brigád szünet nélkül tevékenykedett, hogy a bárhol fellépő hibát kijavítsa.
Agrippa ezeket a rabszolgákat végrendeletében Augustusra hagyta, aki viszont az államnak ajándékozta őket. Ezután a vízvezetékek karbantartásával megbízott tisztviselő, a curator aquarum rendelkezett felettük, es az évszázadok során mindig gondoskodtak megfelelő számú, tanult vízvezeték-szerelő csapatról.
Augustus a római lakások vízellátását ingyenessé tette, ezt a juttatást később megszüntették. Ez érthető is, hiszen a vízellátás, az aquaeductusok karbantartása nem csekély összegbe került a kincstárnak. Ezen a terhen úgy könnyítettek, hogy azokat a földbirtokosokat, akiknek a földjén a Városon kívül az aquaeductus keresztülhaladt, arra kötelezték, hogy a vízvezetéket tisztítsák és karbantartsák, e tevékenységükért a vízvezetékből a vizet közvetlenül magukhoz vezethették. A vízvezeték beszennyezését már a köztársaság szigorúan büntette, óriási összegű pénzbüntetéssel sújtották az ilyen cselekmény elkövetőjét.
A császári adminisztráció elburjánzásával, mivel engedélyhez kötötték, egyre nehézkesebbé vált a víz bevezetése a magánházakba. Ha a ház vagy lakás tulajdonosa meghalt, a vízvezeték használatának joga még aznap megszűnt, mivel az engedély a személyt és nem az ingatlant illette. Az örökösnek vagy az új háztulajdonosnak ismét kérelmeznie kellett a vízhasználat engedélyezését.
A városi lakosság számának emelkedésével, az igények növekedésévei fokozódott a vízfogyasztás is, ezért a kormányzat erős kézzel, szigorú jogszabályok alkalmazásával akart rendet teremteni. A magánfogyasztás korlátozása összefüggött a fürdők, kutak óriási vízhasználatával.
A rómaiak méltán voltak büszkék nagyszabású vízvezetékeikre, amelyekkel nemcsak Rómát, hanem a birodalom minden városát is ellátták. A gyakorlatias római észjárás nagyobb érdemnek tartotta a mindenki számára hasznos, nagyszabású aquaeductusok építését, mint egyetlen egyiptomi király sírhelyéül szolgáló óriási piramis vagy a görögök szép, de haszon nélküli műveit.