Ezen építmények közül romjaikban is a legimpozánsabbak a pilléreken nyugvó monumentális magas vezetékek, amelyek gyakran 2-3 emeletben egymás fölé épített boltívek hosszú során szállították több kilométer távolságból a környező hegyvidék hűs forrásainak vizét a városokba.
A boltíves falazat mellett alkalmaztak földalatti vezetékeket és felszíni építményeket is. Ezeket az építésmódokat a terepviszonyoknak és a biztonsági szempontoknak megfelelően kombinálták.
Igen szemléletes erre vonatkozóan az a leírás, amelyet a Kr. u. 1. század végén Frontinus adott Róma vízvezeték-hálózatáról írott munkájában (De aquaeductu urbis Romae) az egyik legrégibb római vízvezetékről:
”A Marcia-vízvezeték kezdőpontja a Valeria út 36. mérföldkövétől a Rómából menet jobb kézre vezető bekötőúton három mérföldre van. A vezeték hossza kezdőpontjától a Városig 61 710 és fél kettős lépés [1 kettős lépés = 148 cm]: ebből 54 247 és fél föld alatti, 7463 pedig föld feletti vezeték; az utóbbiból 463 kettős lépésnyit a várostól távolabb több helyütt boltíveken vezetnek át a völgyek felett; a városhoz közelebb, a hetedik mérföldkőtől kezdődően 528 kettős lépésnyi vezeték aláfalazva, a többi 6472 kettős lépésnyi pedig boltíveken emelve fut.”
A víz ólom- vagy kerámiacsövekben, illetve falazott kőcsatornákban folyt. Az építmények ezek rögzítését és a megfelelő lejtést biztosították; építésük igen alapos hozzáértést és gondos munkát igényelt.
Az első római vízvezetéket Appius Claudius kezdte építtetni Kr. e. 312-ben. (Az ő nevéhez fűződik az első római közút, a via Appia megépítése is Róma és Capua között.) A vizet egy, a várostól keletre lévő, a tengerszint felett 62 m magasan eredő forrás vize szolgáltatta. Négy évtizeddel később, az Anio folyó vizét vezették a városba, innen a neve: Anio Vetus (”régi Anio”), szemben a később épített ”új Anio”-val (Anio Novus).
Kr. e. 144-ben kezdte meg Qu. Marcius Rex praetor a 91 km hosszú Aqua Marcia építését. A Kr. e. 126-ban épült Aqua Tepula a Mons Albanus egyik forrásának vizét vezette Rómába. Kr. e. 33-ban Agrippa megépítette az Aqua Iuliát, majd 19-ben az Aqua Virgót, ez utóbbit az újonnan elkészült közfürdő ellátására.
Erről idézzük ismét az idősebb Plinius hangulatos leírását: ”Agrippa aedilisi tisztsége idején a Virgóval szaporította a vízvezetékeket, s a többi egyesítése és kijavítása révén 700 víztárolót létesített, azonkívül 500 szökőkutat, 130 elosztó tartályt, mégpedig többet pompás kivitelben: 300 bronz, illetőleg márványszobrot állítottak fel rajtuk, továbbá 400 márványoszlopot, valamennyit egy év leforgása alatt.”
Róma vízellátását így több mint 400 km-t kitevő vízvezeték-hálózat biztosította, mely naponta több mint egymillió m3 vizet szállított: a város vízfogyasztása tehát nagyobb volt, mint pl. Budapesté századunk ötvenes éveiben!
A császárkor első másfél századában, Augustus uralkodásától Traianus haláláig (Kr. u. 117) minden kisebb-nagyobb itáliai város kapott vízvezetéket, majd a 2. század folyamán elkészült csatornahálózatuk is.
A tartományok közül a minket legközelebbről érdeklő Pannóniában a következő városokban találhatók ókori vízvezeték maradványok: Aquincum (Óbuda), Savaria (Szombathely), Gorsium (Tác), Scarbantia (Sopron) és Brigetio (Ószőny). A leghosszabb vezeték a savariai volt. Ez a rohonci völgy felett feltörő források vizét szállította 25-26 km távolságból a városba.
Aquincumnak két magas vezetéke volt. Az észak-dél irányú vezeték 14 forrás vizét szállította a mai Római fürdő területéről egy közel 5 km hosszú boltíves falazaton a polgárvároson át a légiós táborba. A víz 1 m széles, kerámia lapokkal fedett kőcsatornában folyt. (A vezeték egy szakaszát a Szentendrei út kiszélesítése során rekonstruálták, s felhasználták az osztott pályás M11-es út választóvonalában.)
A légiós táborba a katonavároson át egy északkelet-délnyugat irányú, ugyancsak boltíves vezeték is szállított vizet, mégpedig a budai hegyoldal forrásaiból, falazott csatornában. A pilléreken vezetett építményeken kívül készültek kisebb vezetékek is, pl. az az 1-1,5 m magas, 1 m széles tömör falban meszes habarcsba ágyazott két, párhuzamosan futó kerámia csővezetékrendszer, amelyben a csövek átmérője 16 cm volt. Maradványai a mai Óbuda több helyén előkerültek.
Maróti Egon