logo

IV October MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A pénznek nincs szaga

Ha a Kr. u. 79-ben a Vezúv hamuja alá temetett Pompeii leleteit összehasonlítjuk a Kr. e. 3. századi római város, Cosa épületeivel, azt a meglepő következtetést vonhatjuk le, hogy a csatornázás és szennyvízelvezetés technikájában e mintegy négyszáz esztendő során gyakorlatilag nem sok változás következett be. A lakóházak mindegyikében volt mellékhelyiség, de a legtöbb esetben a konyhában vagy a konyha mellett fekvő, attól csak többé-kevésbé elválasztott szobácskában. E helyiségnek nem volt ablaka, és semmiféle szellőzéssel nem rendelkezett. A konyhai latrina előnyéül szolgált, hogy a főzés során keletkező szennyvizet közvetlenül bele lehetett önteni, hátrányait azonban fölösleges hangsúlyoznom.
A járványveszély igen nagy volt ilyen körülmények között. Arról már nem is beszélve, hogy a WC-papír nem tartozott a római háztartás szokásos kellékei közé, bár Catullus egyik megjegyzése szerint, amelyben egy költőtársa által írt történeti tárgyú versezet sorsáról gúnyolódott, nem is volt tökéletesen ismeretlen. Mindenesetre gyakoribb volt a nyélre erősített szivacs használata. Ez a szokás nem kevésbé lehetett felelős a különféle ragályok kialakulásáért.

A rómaiak a latrinák alatt egyszerű gödröt ástak, amelyből a folyadék elszivárgott, a megmaradt trágyát azonban a stercorariusok, a görög koprologoszok római megfelelői távolították és adták el. Néhány házban a derítő oldalába túlfolyó-vezetéket építettek, amely egyenesen az utcára vezette a fölösleges folyadékot.
A Rómában és kikötőjében, Ostiában álló hatalmas bérházak földszintjén voltak a közös illemhelyek. Az egymás mellett elhelyezett ülőkéket semmiféle fal nem választotta el egymástól, s számuk egy-egy épületben húsz körül volt, de kiástak olyan nyilvános latrinát is, ahol egyszerre hatvanan is helyet foglalhattak.

romaikor_kep



A legtöbb esetben itt sem mutatható ki az, hogy ezeket az illemhelyeket bekötötték volna a csatornarendszerbe. Így azután bőven akadt dolguk a trágyagyűjtőknek. A stercorariusok fontos munkájuk során kivételezett helyzetben voltak. Míg Julius Caesar Róma városából kitiltotta napközben az áruszállító szekereket, a trágyagyűjtők kordéi fényes nappal is járhatták az utcákat.

A Kr. u. 70-es években egy herculaneumi felirat tanúsága szerint 11 as-ba került egy szekérnyi trágya eltávolítása. Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy ugyanebben az időben a közeli Pompeiben 12 sestertius volt egy amforányi a legolcsóbb, és 48 sestertius a legdrágább, a falernumi borból. Minthogy egy sestertius négy ast ért, derék trágyahordónknak legalább négy szekérnyit kellett elszállítania a latrinák hulladékából, ha egy amforányi borral akarta leöblíteni fárasztó munkája során kiszáradt torkát. Mindez azonban még így is tisztes bevételnek számított. Nem csoda, ha az így szerzett jövedelmekből a császár is ki akarta szakítani a maga részét.

A római utcákon fölállított vizeletgyűjtő edények tartalmát a cserzővargák használták föl munkájuk során. Vespasianus császár (69–79) megadóztatta az edények tartalmának eladásából származó pénzösszeget. Fia, Titus, aki később szintén Róma uralkodója lett, apja szemére vetette, hogy miféle jövedelemből akar hasznot húzni. A császár állítólag ekkor mondta fiának a sokat idézett aforizmát, hogy a pénznek nincs szaga.



Németh György


Forrás:
http://www.tankonyvtar.hu/historia-1994-0910/historia-1994-0910