A mondás, miszerint „minden út Rómába vezet”, valóban igaz, hiszen a császárváros kellős közepén állt az ún. „arany mérföldkő” (miliarium aureum), valamennyi római út „nulladik kilométere”. A birodalom kormányzását és a katonaság mozgatásét elősegítő utak megépítése állami feladat volt. Ezeket a birodalmi főutakat via publicának, azaz közútnak nevezték. Ezek karbantartására fordították a legnagyobb gondot, ezért többnyire ezek a közutak maradtak ránk, legalább nyomokban.
A római hagyomány szerint az első, kőlapokkal fedett műút építtetése Appius Claudius Caecus nevéhez fűződik, aki i. e. 312-ben censorként látott hozzá a róla elnevezett Via Appia első szakaszának megépítéséhez. A 130 kilométernyi útszakasz közepe táján a censor egy vásárhelyet alapított, Forum Appiit, amely az idők folyamán jelentős mezővárossá fejlődött. Amikor a Via Appia építését 307-ben Capuáig folytatta, az új útszakasz közepe táján Ismét egy községet alapított, Forum Claudiit.
A Via Appiát később továbbvezették: Capuát elhagyva Beneventumon (Benevento) áthaladva elérte az Adriai-tenger partján lévő Tarentum (Taranto) városát, majd Brundisium (Brindisi) kikötővárosig hosszabbították meg. A Via Appiát az i. sz. 1. század végén élt költő, Publius Papinius Statius egyenesen az „utak királynőjének” nevezte. (regina viarum, Silv. II. 2.12.)
A hagyomány szerint a második műutat Caius Flaminius censor i. e. 223-ban kezdte építtetni. A róla elnevezett Via Flaminia mindössze 296 kilométer hosszú volt és északi irányban haladt. Tervezőjének az volt a szándéka, hogy egyrészt Umbrián át kösse össze Rómát az Adriai-tengerrel, másrészt az Alpokon inneni Galliával (Gallia Cisalpina). A leghosszabb egybefüggő „sztráda” (a via strata latinul kővel borított utat jelent) a „Hercules útja” volt, amely Dél-Itáliából kiindulva Róma érintésével Dél-Gallián át Hispaniába, Gadesen keresztül Hercules oszlopaiig, vagyis a Gibraltári- szorosig vezetett.
A Via Herculia az ókorban több nagy műútból tevődött össze: a Via Appia Dél-Itáliából Rómáig, a Via Aurelia Rómából a galliai Aquae Sextiaeig (Aix-en-Provence) haladt, innen indult a Via Domitia, hogy 330 kilométeren át a Pireneusokban levő Summum Pyrenaeum-hágóig (Le Perthus) vezessen. Itt kezdődött a Via Augusta, amely Tarraco (Tarragona) és Valentia érintésével Gadesnél (Cádiz) ért véget.
1852-ben négy darab mérföldkő formájú ezüstpoharat találtak a Rómától északra fekvő Bracciano-tó, az ókori Lacus Sabatinus vizében. Enne a tónak a partján állt az Aquae Apollinares nevű ókori gyógyfürdő, a mai Vicarello. Az egész világról jártak betegek ebbe a fürdőbe és gyógyulásuk után - mintegy fogadalmi hálaajándékul - bedobták útipoharaikat a tóba. Ezek az ezüstpoharak domborműveiken közlik az állomásokat és a távolságokat Gadestől egészen Rómáig (1841 római mérföld), s ebből nyilvánvaló, hogy hispaniai fürdővendégek emlékeivel van dolgunk.
Az egyes városok, katonai és polgári közigazgatási központok közötti főutakon a közlekedés irányáról az úttérkép (tabula) és az útikönyv (itinerarium) tájékoztatott. Ilyen ránk maradt térkép a már említett Tabula Peutingeriana. A Tabula csaknem hét méter hosszú, 34 cm széles térkép, amely tizenkét, pergamenre festett szelvényből áll. (Az első szelvény elveszett, így sajnos Írországnak, Angliának és az Ibér-félsziget nyugati részének ábrázolása nem maradt ránk.)
A térkép a főutak 5. századi állapotát rögzíti, ezért kellett az arányokat eltorzítani annyira, hogy az Appenin-félsziget csaknem kétszer olyan hosszúra sikeredett, mint Kis- Ázsia. Ez is arra vall, hogy a Tabula főként itáliai utazók számára készült. Észak-Afrikát, Egyiptomot és a Közel-Keletet eléggé felületesen rajzolta meg a térkép készítője. Ötszázötvenöt helységet külön kis ábra jelez: ezek vagy a település eltérő közjogi helyzetére vagy a szállás minőségére utalnak. A Római Birodalom három jelentős városát (Rómát, Konstantinápolyt és Antiokhiát) a térképész egy-egy allegorikus alakkal megszemélyesítette.
Az Itinerarium Burdigalense, a 4. század első felében a jeruzsálemi zarándoklat útvonalát írta le „bédekker” formában. Szerzője különösen Jeruzsálem emlékeivel foglalkozott részletesen, de az egyes helyekhez fűződő történelmi eseményeket is feljegyezte: Libissa állomásnál, hogy ott van eltemetve Hannibal; Tüana említésekor azt, hogy ott született a híres pogány csodatevő, Apollóniosz; Pella nevénél, hogy ott született Nagy Sándor, s az ilyen utalásoknak se szeri, se száma a könyvben.
A népkeveredés egyik legfőbb eszköze a hadsereg volt (lásd még a 9. fejezetben), amelynek toborzási politikáját Aelius Aristeides így jellemezte: „Bejárva mind a hatalmatok alá rendelt vidékeket, körültekintően kutattatok ott mindazok után, akik alkalmasnak látszottak arra, hogy végigszolgálják majd ezt a szolgálatot. És mihelyt rátaláltatok ezekre, nyomban kiemeltétek őket hazai közösségükből, megadva helyette saját városotok polgárjogát. így hát azontúl csak vonakodva nevezték meg, ahonnan származtak, saját egykori népüket.”
Aristeides itt finoman mellőz egy lényeges dolgot: a provinciálisok azonban csak akkor szolgálhattak legióban, ha előtte megkapták a polgárjogot; ha viszont segédcsapatban teljesítettek szolgálatot - jóval nehezebb körülmények között -, csak a „tisztes leszerelést” (honesta missio) követően nyerték el a civis Romanus címet.
A polgárjog felvétele azonban mindkét esetben huszonöt év kötelező szolgálatot jelentett a római hadsereg kötelékében! Régente - elsősorban Mommsen és Rostovtzeff nyomán - az etnikai jellegüket megőrző segédcsapatokat (numeri vagy nationes) a hadsereg barbarizációjának fermentoraiként tartották számon. A valóságban azonban ezek az egységek nagyon távol szolgáltak saját szülőföldjüktől, vezénylési nyelvük a latin volt, római tisztek alatt szolgáltak, gyakran a szolgálati helyükön nősültek és telepedtek le - így inkább a Birodalom lakosságának homogenizációját és végső soron a romanizációt szolgálták.
A római ideológia központi szerepét tükrözte a katonai naptár is, amelynek fő forrása az Alexander Severus alatt Dura-Europoszban állomásozó cohors XX Palmyrenorum kalendáriuma (Ferde Duranum). Szembeötlő módon a naptárban egyetlen helyi/törzsi istenséghez kötődő ünnepet sem találunk, a negyvenegy ünnep közül huszonhét a hivatalban lévő uralkodóval és annak családjával áll kapcsolatban. Találhatók benne katonai jelentőségű ünnepek is és más feriae publicae, melyek közül a legjelentősebb az „örök Róma városának születésnapja” (natalis urbis Romae aeternae) volt április 21-én. Erről az ünnepről másutt is megemlékeztek katonai környezetben: a Birodalom legkeletibb vidékéről, Durából előkerült papirusz mellé ellenpontként egy britanniai legiós oltár feliratos kövét állíthatjuk.
Gyakorta a legbarbárabb vidékekről toborzott katonák szolgáltak az elit csapatokban, és képességeiknek köszönhetően magas rangot értek el. Caracalla edictuma után felemelkedésüknek már semmi sem állt útjában. Egy Osrhoene tartományban toborzott egység katonája, a szír Barsemis Abbei, előbb egy lovassági század (ala), majd a cohors miliaria Hemesenorum kiképzőtisztje (decurio) lett. A „barbárok” számos csatában önfeláldozóan és nagy hozzáértéssel védték meg birodalmukat, s a rómaiak nem is kérdőjelezték meg lojalitásukat.
Egy Hadrianus alatt Pannoniában szolgált batavus testőrnek - a kor egyik supermanjének - tetteit a történetírás is méltónak találta a megörökítésre. Szerencsésen ránk maradt sírfeliratában nyomát sem találjuk a „barbár” katona rómaiakkal szembeni kisebbrendűségi érzésének:
Én vagyok az, ki a hősi batáv katonák közül egykor Pannoniának tájain első voltam a hírben. Hadrianus mikor intett: mélységes Duna széles habjait átszeltem teljes hadi felszerelésben; elhajított dárdába, miközben szállt az a légben, íjamból kieresztett nyíllal pont belelőttem; nem győzött le se római harcos még, se a barbár dárdavetésben, sőt még parthus sem nyilazásban. Itt nyugszik, ki a tetteit emlékül belevéste e kőbe, lássuk, lesz-e vajon követőm, aki engem utánoz? Példa vagyok: magamé - én voltam ezekben az első.
Seneca, filozofikus magasságokból szemlélve saját korzikai száműzetését, azt a népek és nemzetek szakadatlan vándorlásának tágabb összefüggésébe helyezte, hiszen
„lakóhelyüket változtatták már egész népek és nemzetek”.
Bár a migráció oka más és más lehet, egy törvény nyilvánvaló: „semmi sem marad veszteg ott, ahol született.
Az emberiség szakadatlanul szerterajzik; ezen a roppant világon minden nap hoz valami változást: "új városokat alapítanak, új nemzetek tűnnek fel a régiek helyett, amelyek kipusztultak vagy beleolvadtak a győztesekbe.”