Róma: Forum Traiani, i. sz. 113
A császár forumok elseje - rendeltetésbeli értelemben is, kompozícióban is, méretekben is - a Forum Iuliummal pár-huzamosan elhelyezkedő, utoljára megépülő, Traianusé volt. A hatalmas császár forum visszaszerezte a korábban elvesztett szerepei közül a kereskedelmit, nemcsak önálló bazilikával - a Basilica Ulpiával - hanem tagolt alaprajzú áruházzal - a Mercati Traiani-val - is kiegészült. Kulturális rendeltetését két könyvtára töltötte be, emellett funerális értelmet is kapott, mert a bazilikája mögött, s a templom előtt emelkedő diadaloszlop postamensébe helyezték el a császár hamvait befogadó urnát.
A forum diadalkapuhoz hasonló bejáratát a tér szegmens ívű homlokfalába ékelték be, szemben Traianusnak - a peristylum közepén elhelyezett - lovasszobrával. Az udvar egyhajós porticusait exedrákkal bővítették, ezek közepébe szegletes fülkét vágtak. Haránttengelyes bazilika zárta le az udvar mélyét, a kerengőszerűen megoldott, öthajós, oszlopos, végein egy-egy exedrával bővített bazilikába három bejárat is vezetett. A kereskedelmi csarnokhoz közvetlenül hozzáépítették a görög és a latin könyvtárat, ezek között magasodott a császár két dáciai hadjáratának jeleneteit megörökítő relief-szalaggal körbefont oszlop, amely a megistenült császár szen-télye előtt állt.
A nagyszabásúan megszerkesztett hossztengelyes térkompozíciót két kereszt-axis is átmetszette - a peristylumon és a bazilika exedráin át -, ezek biztosították a rendszer sajátos római jellegét, noha csak alaprajzban, grafikailag érvényesültek. Traianus fóruma ui. sok részletében valóban klasszicizáló volt, elsősorban az oszloposgerendás, keleti típusú, haránttengelyes bazilika. Sokan a forum térrendszerét az egyiptomi ünnepi templomok linearitásával vetették egybe, az ilyen távoli hasonlatok helyett a katonai építkezések hatása valószínűbb volt: a nagy hadvezér pompás épületegyüttese az egykorú légiós-táborok díszesen kialakított praetoriumaival tartott rokonságot.
Róma: Mercati Traiani, i. e. 113
A forum üres pompájával szemben a tőrölmetszett római gyakorlatiasságot és a római építészeti gondolkodásmódot a császár hatalmas áruháza testesítette meg. A Mercati Traiani a forum oszlopos udvarának északi exedrájára fonódott rá, a városból a bazilika mellett elkígyózó út kihagyásával. Az áruház bolthelyiségeit így hatalmas félkörben helyezték el emeletes és teraszos rendben. Az üzletház téglahomlokzatának földszintjét ajtókkal, és felettük elhelyezett mezzaninszerű bevilágítókkal törték át, az emeleti nyílások ívsorát pedig aediculákkal gazdagították, ezek tympanonja helyenként megszakadva, csak jelölésszerűen fogott össze több nyílást. A részletformákat - a kőbe faragott oszlopfók, lábazatok és a választópárkányok kivételével - téglából képezték ki, az oszloprendi formakészlet tehát társult a téglaépítéssel.
A Mercati Traiani építészeti értékei azonban az ún. Basilica Traianiban - a központi üzletcsarnokban - csúcsosodtak ki: a hat, keresztboltozatos - helyesebben dongába bemetsződő fiókboltozatos - szakaszból álló főtér boltválla konzolokon nyugodott, a „mellékhajók” alsó szintjét harántdongás helyiségek képezték, zárt, ajtós falakkal, emeleti szakaszát azonban ívesen benyitották emporium-szerűen a főhajó légterébe. A boltozati oldalnyomást az emeleti folyosó felett átfutó vízszintes támívek is és - a folyosó tabernafalain - ellenboltozatok is felfogták. A boltozatban rejlő lehetőségek ilyen szétbontásához - a vázszerűséghez - csak a középkor derekán - a gótika idején -ért el újra a Nyugat építészeti fejlődése.
Baiae: ún. Venus-templom. Lago dAverno: ún. Apollóntemplom. Róma: Se dia del Diavolo, Villa déllé Vignacce
A Basilica Traiani technikai eredményéhez hasonló értékű megoldások jellemezték a fürdők kupoláinak szerkezeteit is. A baiaei ún. Venus-templom 28 m átmérőjű körterét sík és vitorlaszakaszos cikkekre osztott kupola fedte, a süveg sík szakaszainak - mint „dolgozó” bordáknak - a kupola külső falán támpillérek feleltek meg.
A római építési technika legmerészebb megoldását jelentette az újabban megismert ún. Tempio di Apollo kupolája. A 38 m-es fesztávú rotunda hasznos terének és szerkezeti vastagságának aránya 1:5,6 volt, szemben a 43,2 m fesztávolságú Pantheon 1:3,65 arányszámával, ami azt jelentette, hogy az elsőnél a szerkezeti vastagság 5,6-szorosa volt a lefedett tér átmérője, míg a másiknál - a Tempio di Apollónál - csak a 3,65-szöröse. Ez a fejlett műszaki készség tette lehetővé, hogy a szegletes alaprajz és az íves lefedés átmenetét biztosító pendentif, a csegely a római építészetben a keleti eredményektől függetlenül is megszülethetett.
A Róma városi Sedia del Diavolo kétszintes építményének felső részét elfoglaló négyzetes teret teljesen szabályos csegelyes kupolával fedték le. A csegelyhez hasonlóan a jövő boltozástechnikai módszereinek tökéletesedését segítette elő a kupola önsúlyát csökkentő égetett edények felhasználása a boltozatban. A Villa déllé Vignacce központos épületét megelőzően a kupolakönnyítő köcsögök első ízben egy pompeii fazekas kemencéjébe befalazva fordultak elő.
Róma: Pantheon, i. sz. 120
A boltozatok készítésében szerzett sokirányú tapasztalatok tették lehetővé a Róma városi Pantheon megépítését, amely a római építészet technikai felkészültségének és téralakító készségének ma is megcsodált alkotása. Az épület eredeti rendeltetését homály fedi, sokáig nagyszabású therma caldariumának tartották a felirata alapján, és Agrippa fürdőinek közelsége miatt, manapság neve szerint értelmezik: a Pantheon, a „minden istenek” számára épült templom lehetett. Ezt a szintetizáló jelentést juttatták talán kifejezésre építői akkor, amikor a központos téralakot választották. Mennyezetének kiképzésében több kutató égutánzatot, opaionjában pedig napjelképet vélt felfedezni, mintha az elő-ázsiaiaknak a boltozathoz fűzött hiedelmei öröklődtek volna át a világ egyik legszebb térhatású épületének kupolás lefedésére.
Az épület bejáratául nyolcoszlopos, három hajóra osztott, eredetileg nyitott bronzfedélszékes porticus szolgált, a „mellékhajók” exedrában végződtek. A viszonylag mély előcsarnok előrevetítette a belső tér rejtett feszültségét, a központos tér vízszintes irányítottságát. A tulajdonképpeni Pantheon 43,2 m átmérőjű kör alaprajzú tér volt, főtengelyében íves, az átlósakban szegletes benyílókkal bővítve. A váltakozó ritmus az enyhén közép felé domborodó padló motivációjában is visszacsengett, az inkrusztált márványpadozaton sötét színű körök és fehér négyzetek váltakoztak. Az interieur felépítése, sztereometrikusan, két részből állt: hengerből és félgömbkupolából, a két rész méretaránya 1:1 volt: a tér magassági felezősíkjába esett a térbe szerkeszthető gömb középpontja.
A tamburt oszloprendes tagolással további két zónára osztották, az alsóban, a fülkékben térbeli, közöttük pedig pseudo-oszlopsor futott körbe. Az íves fülkék - az árnyékhatás alapján - szerves tér-bővítésként hatottak, a szegletesek azonban azt a bizonytalan érzést keltették, mintha folyosó futott volna körül a rotundán, s csak helyenként bukkant volna elő. A fülkés tagolás közeit testszerű elemekkel, váltakozó tympanon-képzésű - íves, egyenes vonalú - aediculákkal tették plasztikussá, az egyenes vonalú tympanonnal zárt aediculák oszlopai kannelurázottak voltak, míg az íveseké sima törzsűek. A tambur emeletén a nyílásokkal megkettőzték, közeiket térdfalon álló, korinthosi félpillérekkel tagolták. E fölött kezdődött a kupola íve, amelyet öt sor, fokozatosan kisebbedő, excentrikusán mélyített kazetta díszített.
A kupola köpenye a zenit előtt sima felületűre változott, hogy azután engedje be a 8,9 m átmérőjű opaion a bezúduló fényt. A kazettákat eredetileg bronzrozetták díszítették, ezek kör alakjában a padló-motiváció ellentétes játéka tükröződött vissza a mennyezeten. A bejárattal szembeni exedra kivált társaitól, mivel a földszinti párkány itt golyvásan előreugrott, és az emeleti sávba hatalmas negyedgömbkupola metszett bele: ebben a kiemelésben ért célhoz a térbe való belépés előtt éreztetett axialitás: a porticus és a fő fülke közötti vízszintes tengely keresztezte az opaionból lehulló fénysugarakban kirajzolódó függélyes tengelyt.
A részletek tudatos vagy öntudatlan disszonanciája ellenére - a földszinti, oszlopos tagolás aritmiája; az emeleti pilaszterek kicsinyessége: az alsó sor kazettája, mint mennyezetdíszítő elem, nagyobb méretű volt a közvetlenül alatta levő, támasztást kifejező félpillérnél; a magassági térarányok egyezése; a központos térbe belopott vízszintes tengely - a Pantheon térhatása olyan lenyűgöző, szinte megdöbbentő nyugalmat árasztó, hogy egyedül ez az épület is igazolhatja a római építészet nagyságát, melynek megítélésében nem a tér-falak formakészletének eredete, milyensége döntő, hanem a körülhatárolt tér értéke.
A Pantheon szerkezeti felépítése sokat vitatott kérdés ma is. A rotunda 4,5 m mély, 7,3 m széles alapfalakon nyugszik. Falszerkezetét a fülkék között kifelé néző zárt exedrákkal erősítették, az Augustus-mauzóleum falazatához - így az etruszk módszerekhez - hasonlóan. Ez az archaizálásnak tűnő vonás jutott talán kifejezésre kompozicionálisan is, abban, hogy a centrális térhez négyszögletes porticust építettek hozzá, mint a Largo Argentina „B” jelű templománál. Az építőanyag vegyesen került felhasználásra, a falazatok külső felületeit téglából készítették emezekbe a rétegekbe erősítő íveket falaztak be, a falmagba kőlapokat helyeztek, és emplektonnal töltötték ki.
A rotundát valóban körülvette folyosó, két egymás feletti szinten, a tambur emeleti síkjában és a kupola vállvonalában, ezeket helyenként kifelé néző féldongákkal fedték, s ezzel a fal szerkezetét és ellenállását erősítették. A folyosók elhelyezését az épület külső falán végig futó párkányok érzékeltették, ez a beosztás meg-egyezett a belső felülettagolással. A kupola szerkezetének Piranesi által elképzelt - a süvegbe besimuló ívezetek, ezekre támaszkodó és az opaion gyűrűjéig futó bordák - rendszerét ma már túlhaladottnak tekintik. Annyi bizonyos, hogy ilyen téglaívezetek a tambur emeleti zónájában és a kupola alsó kazettasorainak magasságában körbe futottak, de az a kérdés, hogy a Pantheon kupolája az építészettörténet első kettős kupolája volt-e, vagy pedig a kazettázás is kapott szilárdsági szerepet a lefedésben - ma is eldöntetlen.
Tivoli: Villa Hadriana, i. sz. 123-124
Tivoli környéke régóta kedvelt hely volt a rómaiak körében egészséges éghajlata és gyógyító erejű forrásai miatt, Hadrianus ezért választotta ezt a környéket hatalmas villájának a megépítésére. A villa legfontosabb részeit magában foglaló terület - a ma ismert épületcsoport - kb. 60 ha-nyi kiterjedésű volt, ez azonban csak Vg-ét képezte az egész együttesnek. A villa egyes létesítményei a világjáró császár utazásai alkalmával látott természeti szépségű helyeket és híres épületeket utánozták: a Stoa Poikilét, az athéni Akadémiát, a thesszáliai Tempe völgyét, az egyiptomi Canopust - mintha Hadrianus maga gyűjtötte volna össze hatalmas példatárrá, enciklopédiává a világ építészeti eredményeit. Természetesen ezek az „utánzatok” nem egyszerű másolatok voltak, mind-egyikük - a szemmel látható klasszicizáló törekvések ellenére - a római építészetet új eredményekkel gazdagította.
A villakomplexum rendeltetésbelileg ötvözete volt a császári palotának, a különböző rendeltetésű középületeknek, a császár-forumnak és a pompázatos luxussal megépített vidéki császárvillának. A lakópalotán, a diaetákon, tricliniumokon stb. kívül színház, nymphaeum, több therma és könyvtár, kórház, palaestra, testőrségi palota, különböző alakú és rendeltetésű szentély és sok más meghatározatlan célú épület kapott helyet az együttesben. Ezek elrendezése, egymáshoz való viszonya - talán a görög épületelhelyezések módszerét követve - kötetlen változatosságot mutatott, a szétszórt épületek azonban egyirányú és keresztirányú kisebb tengelyek szerint rendeződtek el.
Az épületek különböző igényeinek megfelelően a legváltozatosabb térformákat használták fel: a külső exedrába helyezett körperipterost - Venus templomában -, a háromkaréjos térkompozíciót - az ún. Casinóban, a palatinusi Coenatio lovis mértanias átfogalmazásában -, az exedra-kombinációt - az ún. Teatro marittimóban és az ún. Padiglioneban -, a görögkereszt alaprajzot - könyvtárakban -, a szegmens ívvel lezárt, longitudinális külső teret - az ún. Poikilében -, oktogonokat, rotundákat, porticusokat és crypto-portikusokat stb. Az ún. Roccabruna tornya - kettős pódiumra emelt körperipteros - Hadrianus Róma városi sírjának, a későbbi Angyalvárnak a kísérlete és előképe lehetett. A villa épületeiben megvalósult tervezői, kivitelezési gondolatokat és sajátságokat három épület összegezte kifejezően, a Canopus, az ún. Akadémia, és az ún. Piazza dOro.
A Canopus az egyetlen épület, amelynek azonosítása eredetijével majdnem biztosnak tekinthető. Az Alexandria közelében megépített Sarapeumhoz a Nílusból mesterséges csatorna vezetett - ez az elrendezés határozta meg Hadrianus épületének is a rendszerét. A 195 m hosszú, egyik végén lekerekített, keskeny, mesterséges tavat oszlopsor kísérte, a tó szegletes végén újabb medencét süllyesztettek a talajba.
A tó íves oldalának tükörképeként a Sarapeum hatalmas boltozott exedrából állt, amelynek középvonalában váltakozó formájú fülkékkel tagolt hosszú helyiség húzódott hátra. A Sarapeum félig beékelődött a mögötte emelkedő domboldalba, itt csatlakozott be a szökőkutakat tápláló vízvezeték csatornarendszere. Az exedrát cikkelyes kupola fedte, a bolt cikkelyek sima és vitorlaboltozatos szeletekből álltak, az előbbiek egyenes, az utóbbiak félkörös vonalban csatlakoztak a függőleges felülethez a boltvállban. A falakat itt is váltakozó formájú - félkörös és szegmens ívű - falfülkékkel tagolták és gazdagították.
A tó mellett dekoratív jellegű oszlopsor futott végig, az oszlopokat térbeli, szabadon befejeződő gerenda fedte oly módon, hogy minden második intercolumniumban a gerenda ívesen áthajolt: a kolonnádot az íves-szegletes fülketagolás módjára képezték ki, és térbeli tükörképe volt a Sarapeum boltozati vállvonalkiképzésnek. Az architráv íves meghajlítását - amely kétségtelenül a keleti, elsősorban a szíriai kései hellenisztikus és római kori építészet egyik legjellegzetesebb motívuma volt - a Canopusban tehát a római fülketagolás módjára alkalmazták, és ez az ornamentális játék kihatott a boltozat kiképzésére is.
Hadrianus kora alkalmazta a legtöbb olyan kupolaboltozatot, amelyben a süveg nem egynemű felületként borult a térre, hanem cikkelyekre, ívekre, vitorlaszeletekre - ízekre - szedve, s valószínű, hogy ebben a tulajdonságban a hellén plasztikai szellem tudatos vagy öntudatlan utána érzése jutott kifejezésre. Ez a törekvés azonban beleolvadt a rómaiak dekoratív iránti fogékonyságába, amely az alaprajzi kialakítást éppúgy, mint a felépítmény vagy a szerkezet egyes részeit ebből a formális szempontból kezelte: a dekoratív szerkezet és a szerkezetszerű dekoráció megvalósulásának a tivoli Canopus volt az iskolapéldája.
Az Akadémia rotundája nagyon fontos határkő lett a kupolával fedett centrális térforma fejlődéstörténetében. A Pantheon tamburjának emeleti részén a jelölésszerű nyílássor a tér megvilágítását nem szolgáltatta, az Akadémiában megszületett - a hosszházas terekben már általános - ésszerű megoldás: a valódi ablakok használata. A rotunda belső térés felületosztásának a rendje alakult ki ezzel, három külön funkciót betöltő zóna formálódott meg: alul az alátámasztó falazat, felette az áttört, bevilágító sáv és végül a lefedő, lezáró kupola. A vakfülkék még az Akadémiában is megmaradtak, és az ablakokkal váltakozva sorakoztak körbe a hengerfelületen. A villa egyik félreeső területén épült fel a lakosztály céljait betöltő ún. Piazza dOro épülete. Három részből állt, nyolc-szögletű előtérből, nagy udvarból, amelyet két oldalról kéthajós oszloptornác kísért és a főépületből.
A vestibulum szellemes és gazdaságos megoldásával tűnt ki, benne olyan szerkezeti és stilisztikai gondolatok vetődtek fel, amelyek nagy hatással voltak a rómaiak utáni építészetre is. Az oktogon csak egyik oldalán simult az udvar külső falához, így tömege önállóan érvényesült, de nemcsak a nyolcszögé, hanem a teret bővítő fülkéké is, amelyek a sokszögű hasábból kitüremkedve a belső tér plasztikus megfelelőjét formálták ki.
A kupola oldalnyomását a vállvonalban körbefutó, konzolokon nyugvó vakárkád vette fel, ez a szerkezet tette lehetővé, hogy az épület fala minimális anyagfelhasználással épüljön meg. Az interieurben a térsarkokban oszlopok helyezkedtek el, ezek a kupola cikkelyeit elválasztó bordákban folytatódtak az opaionig, vázszerűséget kölcsönözve a tér kupolájának és határfalainak. Az udvar mélyét a haránttengelyes főépület zárta le, közép-pontjában bonyolult exedra-kombinációval.
A középtér formáját - belülről nézve - a főtengelyekben homorú, az átlósakban domború, oszlopokkal áttört exedrák folyamatos áthajlása rajzolta ki, a domború ívű térhatár-szakaszok mögött kisebb, zárt sarokapsisok húzódtak meg. A főtengely végét váltakozó formájú fülkékkel tagolt lapos ívű apsis zárta le. A kereszttengelyben, a középtér oldalainak tükörképeként újabb oszlopos terecskét képeztek ki, ezek közepét a főtengellyel párhuzamosan újabb tengely is átmetszette: az axiális kereszteződés tehát háromszoros volt. A középponti teret negyedgömbkupolákkal bővített cikkelyes kupolával fedték le.
Ebben a bizarrnak tűnő térrendszerben alaprajzilag a görög oszloprend uralkodott, a fellazított, alig beépített alapok nem is sejtették, hogy a támaszok kupolákat hordtak. Még a térhatásban is volt valami görögös: a hellén osztotta a teret, a római bővítette, de ahogyan itt ez a felosztás történt, abban kifejezésre jutott a Nero-kor illuzionizmusa éppúgy, mint a Flavius-kor festőisége, dekoratív térszervező kedve. A többirányú enfilade, az oszlopok függönyén áttetsző térrészetek változatos játéka első szempillantásra a legmerészebb illuzionisztikus festménynek látszhatott, de valójában nem festett, hanem megépített építészet volt.
A Piazza dOro kompozíciója nem a körzővel való játék eredménye, unicum, soha vissza nem térő furcsaság - mint ahogyan sokan így vélik -, ami semmiképpen sem illeszthető bele a római építészet általános fejlődésvonalába. Ellenkezőleg: a római szerkesztőmódszerek lényege összegeződött a tivoli alkotásokban, mintegy eltúlozva, és azért „csapódott ki” ilyen - nem is akart - karikírozott módon az, ami római, mert kissé mondvacsinált ruhát erőltettek rá. A tudatosan óhajtott klasszicizmus végül is római „barokkot” szült.
Róma: campidogliói ház
Az építészeti gondolatok és ötletek gazdagsága jellemezte a köznapi feladatok megoldását is, elsősorban a lakóház-építészetet, amellyel szemben merőben új igények léptek fel. A vi-lágvárossá fejlődött Rómában és a nemzetközi kikötővé változott Ostiában összezsúfolódó lakosság emeletes házakban - római nevén insulákban, újabb elnevezésén: caseggiatiókban - bérelhette ki szűkös otthonát.
A bérházak rendeltetése összetett volt, a földszintjüket üzlethelyiségek foglalták el, amelyek két szintre oszlottak: nagy ajtajuk nyílt az elárusítóhelybe, az ajtó feletti mezzanin-ablak az üzlethelyiség feletti műhelyt világította meg. A ház második emelete - konzolokon nyugvó ívezetekre támaszkodva - az alapsíkból előreugrott, így a lakórészek alaprajzi területe bővült.
A homlokzat nyílásait, a Mercati Traiani homlokzatához hasonlóan, ívezetesen, aedikulákkal keretezetten stb. képezték ki, a téglahomlokzatot a tagozatokkal bíró kőbetétek élénkítették, de téglából formálták ki sokszor a párkányokat, ablakkereteket és könyöklőket is. Egyik Róma városi ház például egyszerű oldalfolyosós rend-szerben épült fel. Az oldalfolyosóból elágazódó mellékfolyosókra nyíltak a szerény méretű szobák.
Ostia: caseggiatók
Ostia sokkal több nagyvárosi háztípust őrzött meg az utókor számára, mint a számtalanszor átépült Róma. Az ún. Casa di Dianaban az ősi hagyomány, az atrium, a horreumokból - gabonaraktárakból - fejlődött tömeglaká-sok rendszerével párosult. A sarkon elhelyezkedő ház középpontját ívezetes kerengővei övezett udvar foglalta el, a hozzá kapcsolódó, tablinumszerű helyiség utalt egyedül a régi ház-típusra. A földszint utca felőli helyiségei az üzletek céljait szolgálták, a belső - külön világítóudvarral megvilágított - helyiségek sorában Mithraeum is helyet kapott. Az üzleteket dongával és keresztboltozattal fedték le, az emeletre két lépcső is vezetett, közvetlenül az utcáról. Az első emeleten csak udvari lakások voltak, mivel a boltsor traktusa két szintet fogott át, így csak a második emeletet használhatták fel teljes alapterületében a lakások kiképzésére.
A középfolyosós lakóház típusát képviselte az ún. Casa déllé volte dipinte. A ház lépcsőházának kiképzése és homlokzatának megoldása azt mutatta, hogy olyan építészeti részletfeladatok és kérdések merültek fel és kívántak valamiféle megoldást, mint amilyenek a mai lakóház-építészetben is aktuálisak; itt pl. a lépcsőház megjelenése az épület külsején. A lépcsőház belépőjében kutat létesítettek, pihenőjének falába - a lépcsőkar tengelyébe - fülkét vágtak, bele szobrot helyeztek. A megvilágítás az emelkedő kar vonalát követő ablakokon át történt, ez a „rendszertelenség” megbontotta a homlokzat ablakkiosztását, és elárulta, illetve megmutatta a lépcsőház helyét a házban.
A másik ilyen érdekes részletkérdés a latrina elhelyezése volt a soklakású bérházban. Az egyik caseggiatóban - amely kitűnt a „zárt erkélyét” tartó szép vonalú konzolai miatt - ésszerűen vonták össze a közlekedési és közösségi helyiségeket: a „W.C.-csoport”-ot a közös közlekedő térbe, a lépcsőházhoz kapcsolták.
A „legmodernebbek” mindezek között azonban a Case a giardino, az ún. „kertes házak” voltak. A „kertes házak” elhelyezése a mai lakótelepeinkre emlékeztet: keretbeépítésű telektömb közepén elterülő terjengős udvarba két egymástól független, szabadon beépített emeletes bérházat helyeztek el. A házak között és a környékükön levő „zöldterületeket” kutak vizével gondozták. A bérházak „négyfogatos” elrendezésben épültek meg, az egyes lakások folyosószerű belépőből, központi elosztóhelyiségből, erre nyíló hálószobákból és még két nagyobb térből álltak, ezek közül a két oldalról is megvilágított sarokszoba töltötte be a „nappali” céljait.
A lakások mindegyike kétszintes volt, saját külön belső lépcső futott fel az emeleti lakóhelyiségekbe. Emellett természetesen közös lépcsőházakat is építettek a bérháznak, akárcsak a Diana házában, ezek is közvetlenül az utcáról nyílottak és vezettek fel a következő szint ugyancsak kétszintes lakásaihoz.
Ostia hajdani városképe - emeletes házakkal övezett utcáival és tereivel - alig különbözhetett egy kora renaissance itáliai városka képétől. A városi lakóház építésének gyakorlata is csak hosszú évszázadok múlva érte el azt a szintet, amelyet ezek a házak képviseltek.